Az Icathiai Féreg (Yurael, Cath, Vanora, Victarion, Miakoda)

Szóval mint azt a jelentkezésben olvashattátok, két féle módon értesülhettek a szörnyeteg jelenlétéről. Aki látta, az a messzeségből a homok vihar palástja mögül láthatta a szörnyűséges szörnyeteg férget, mely kiemelkedve a homokból úgy csap le karavánokra, és utazókra, mintha csak hangyák lennének.
Aki a megbízásra jelentkezik, az a Nagy Elválasztó kapujába megy, ahol egy Idéző Mester fogadja az egybegyűlteket. Az öreg mester körül legalább harmincan gyűlnek össze, ebből az egyikük egy valódi Bajnok, méghozzá A Void Próféta, Malzahár. A bajnok nemtörődöm elől összekulcsolt kezekkel lebeg a föld felett fél méterrel, és fehéren izzó tekintetével pásztázza a tömeget. Az öreg mester gyors eligazítást tart.
-Khm, vagyunk egy páran most is... szóval, khm... mint azt már tudják, nem tojást kell keresni az avarban (vagy mi a fenét művelnek azok a patkányok ott délen), hanem egy borzalmas szörnyeteget kell felkutatni, és elpusztítani! A szörnyről szerzett információk nem túl részletesek, de lássuk, mit tudunk: Khm, a szörny legalább 40-50 méter magasra képes kiemelkedni a földből, vastagsága legalább 10 méter átmérőben értendő. Nincsenek karmai, de vannak tüskéi, és egy dupla állkapocsban végződő pofa. A lénynek feltehetően három pár szeme van, tökéletesen szemmel tartva a környezetét minden oldalról. Általában lomhán mozog, de képes nagyon erőteljes és gyors támadásokra, általában a homok alól. Akkor a legaktívabb, mikor homokvihar tombol, a piramisok lerántásának meséjét pedig felejtsék el, annyira azért nem erős az a dög... khm... kihagytam valamit?
-A képességet... - mondta unottan Malzahar.
-Ja igen, persze... khm... a lénynek van egy különös képessége, ezt akkor aktiválja, mikor a testén lilásan fénylő gyűrűk jelennek meg... ilyenkor valamiféle tömegvonzó erőt kelt a testében, ami magához húzza 100-150 méteren belül a kisebb testű lényeket és tárgyakat. Ez az erő kezdetben gyengébb, majd erősebbé válik, amit általában egy támadással zár le. Szóval, khm, azt hiszem ennyi! Ja nem, nem, dehogyis, a legfontosabb: mindenkinek kiosztunk egy jelző pisztolyt! Amikor valaki megpillantja a szörnyet, lőjön az ég felé! Innen látja majd a többi vadász, hogy hova kell sietnie! Piros fényt fognak látni, kövessék minél gyorsabban, hogy együtt ölhessék meg a bestiát! Ez nem verseny, minden résztvevő egyenlő arányban kapja meg a jutalmát! No szóval... khm... a sebesültek ide jöjjenek vissza, a gyógyítóink majd ellátják őket... sok sikert!
Malzahar a beszéd után rögtön fekete füstbe burkolózik, majd eltűnik szem elől. A tömeg lassan szétoszlik, ha akartok mehettek együtt, ki hogy érzi. Mindenki megkapja a kicsi jelző pisztolyt, amit zsebre vágva már indulhattok is.
A vadászat a sivatagban nehezebbnek ígérkezik, mint azt bárki gondolta volna. A sivatag óriási, baromi meleg van, nagy a szárazság, a homokban nehéz menetelni, közel s távol semmi híre civilizációnak, csak a távolban lebeg egy-két piramis. A messzeségben egy-egy pötty jelzi a többi vadász jelenlétét, de ezen kívül semmi mozgás.
Aztán egyszer csak nagyon messze a dűnék mögül piros jelzőfény röppen fel! Posztotok eddig tartson, hogy elindultok a jelzőfény felé.

Sötét volt, mégis láttam. A lábam alatt állandó mozgásban lévő homok enyhén világított, furcsa, kísértetszerű hatást keltve. Gerincemen futkosó kényelmetlen érzés jelezte, hogy figyelnek, a föld enyhe mozgása pedig azt, hogy közelednek. Nem tudtam, hogy ki, vagy mi, de a vérem kellett neki; végtagjaim nem mozogtak, és csak vártam, történjen meg, legyen vége az egésznek. Ironikus, hogy pont, amikor a szörny feltört közvetlen előttem, és fenékre estem a lendülettől, jött vissza az élet belém, és a túlélési ösztön: futásnak eredtem. A homokdűnéket nem erre találták ki, elég nehézkesen haladtam, amit még az is megnehezített, hogy állandóan visszafordultam, hogy mikor záródnak a lény fogai torkomon, és tépi le a fejemet. Ez még nem következett be, de támadóm valóban egyre közelebb és közelebb jutott el balsejtelmemnek a megvalósításához. A homok, egyik lépésemnél besüppedt, amitől szépen előrebuktam, és legurultam a dombon. A szörny kihasználta ezt, vetődött, a sötétség immáron mindent elnyelt, és testemet egy összeroppantó érzés járta át, ami fájt is meg nem is, a félelem viszont a tetőfokára hágott...
Szemeim felpattantak, és egy hajnalodó égbolttal néztek szembe. Vadul kapkodtam a levegőt, és végtagjaimon csiklandozó érzést kiváltó cseppek csordogáltak: izzadságban fürödtem. Ilyen még nem történt velem, rémálmaim voltak már, főleg a "Szörny" laborjában, de egyik sem viselt meg ennyire, mint a mostani. Valami külső vagy belső okának kellett lennie, talán a sivatag közelsége? Egy domboldalon feküdtem, néhány magányos bokor árnyékában. Azért választottam eme érdekes tájvidéket alvásom színhelyéül, mert a domb tetején egy kisebb karaván táborozott. Már jó pár napja követtem őket, talán észrevettek, nem tudom, de ezt nem jelezték semmilyen úton módon. Nem szokásom utazókat követni, de ez egy speciális eset volt. 
Amikor legelőször megpillantottam a karavánt, nem ért különösebb meglepetésként, már láttam ilyet, nem volt új számomra. Hanem a föld tartogatott újat, egy levél formájában. A levélen ez volt olvasható:

Tisztelt Zorgblum


Itt az ideje, hogy végre bizonyítsa rátermettségét a Ligában. Theonyn főtanácsos kiírt egy megbízás, kifejezetten bajnoki aspirációval rendelkezőknek, mintsem bajnokoknak. Ez jelenthet valami, úgyhogy szóljon társainak, és minél hamarabb induljanak a Nagy Elválasztó kapujához, hol egy Idézőmester fogja önöket fogadni nem kisebb, mint Malzahar Prófétával. Figyelmeztetem, hogy ez egy kétélű fegyver: rengetegen megpróbálkoztak ezzel a feladattal, senki sem tért vissza. Egy szörnyről van szó, ami terrorizálja a helyi lakosságot, és lebegő piramisokat tépked le, és tesz a földdé egyenlővé, de ez inkább már a megszokott túlzás. Jó vadászatot.


A Mester 

A levelet nadrágomba gyűrtem, hátha még hasznát látom valamikor, és a csapat sarkába szegődtem. Két napja utaztunk, eseménytelenül, és ez most sem látszott változni. Kidugtam a fejemet a dombtetőre, hátha látok valami arra utaló jelet, hogy ébredeznek, indulni akarnak, de kihaltnak tűnt. Kicsit jobban felnéztem, amikor is valami hűvös, és fémes ért a nyakamhoz. 
- Tudtam, hogy valami nem stimmelt. Szóval te követtél minket, dzsungellány. - Óvatosan elfordítottam fejemet. Egy férfi tartott sakkban, morcos arca akár jóképű is lehetne, de valamiért ez engem nem érdekelt. Nyomást éreztem, ahogyan megemelte fegyverét, és az államba ütközött. Így ösztökélt a felállásra. De a domboldalt nem erre tervezték, amint felegyenesedtem, a lehúzó erő.... lehúzott. Hátra estem, és legurultam, át a tüskebokron, bele a domb aljában csörgedező patakba. Fürdés letudva. Kikászálódtam, ismételten csöpögve, bár most nem az izzadságtól. A férfi elég gyors volt, kardja megint a nyakamnál volt, de most már nem játszottam esetlen bárányt: fél karom átváltozott, ráfogott a pengére, majd felállásból orrba vertem fenyegetőm. Megfordult a helyzet, most ő feküdt, és én tornyosultam felé, semmi jóval sem kecsegtetve. Ő a karomat nézte meg elsőnek, utána szakadt, ázott ruházatom, majd arcom, miközben vérző orrát markolászta. 
- Mi... mi a fene? Ki vagy te? - hangjában megrökönyödés, és félelem keveredett. 
- Nem úgy illendő, ha előbb te mutatkozol be? - Csodálkozás, és megrökönyödés tükröződött az arcán. Egyel hátraléptem, miközben kardját forgattam, eléggé ügyetlenül, és komikusan. A távolság növekedésére felállt az ismeretlen, és gyanakodóan nézett rám. 
- Én lennék Zorgblum. Nálad van a levél, melyet nemrég elhagytam, mi? Máskülönben nem követnél minket. - Mondta orrhangon. Bólogattam, és elővettem a csatakos levelet zsebemből, és odaadtam neki. Ő felvonta szemöldökét. 
- Megtarthatod. - Mondta hűvösen. - Nem lett volna egyszerűbb a legelején odajönni hozzánk, és megkérni szépen, hadd csatlakozhass? Szép lányoknak nem mond nemet az ember, főleg mi nem. - Nos, fején találta a szöget. Pontosan ezért nem próbálkoztam ezzel. 
- Én így akartam, jobban szeretek magam utazni. De, mivel tartozol nekem egy új pólóval és nadrággal, ezért kénytelen vagyok ezt tenni. - Mondtam, utalva arra, hogy fehérneműm nagy része kilátszik, ami nem lett volna nagy baj, engem nem érdekel, ha ruha nélkül kellene a Vadont járnom, de idegesített, hogy nem a szemeimbe néztek, miközben beszéltek hozzám. 
- Miért, szerintem jól áll ez az amazoni kinézet neked. - mondta vigyorogva, még mindig nem a szemembe nézve. Átalakult öklömet bevittem látószögébe, erre felnézett, majd kicsit sem jókedvű szemeimet végre megtalálta. Pislantott párat, majd bólintott. 
- Hát jó, de a nevedet még mindig nem tudom. - Azzal elindult felfelé a dombon. Követtem. 
- Vanorának hívhatsz. - Engedtem meg neki kegyesen. Felértünk a sátorokhoz, a kialudt tábortűzhöz, és a lóhoz. Még mindig húzták a lovacska bőrét társai. Zorgblum bemászott egy sátorba, majd kijött egy megviseltnek tűnő, érdekes szagú, és színekkel rendelkező felsővel, és nadrággal. Intettem neki, hogy forduljon csak szépen el, átváltozott kezemmel, természetesen, nyomatékot adva a következményeknek. Gyorsan magamra kaptam a göncöket, míg nem nézett oda, és szakadozott, vizes ruháimat a kezébe nyomtam. Ő mindenféle szégyenlősség nélkül beleszagolt. 
- Ah, a zsenge hajnali tündér illatánál jobb nincsen. Mondták már, hogy olyan tested van, mint egy istennőnek? - Nem, de ez egy olyasvalaki szájából, aki olyan illattal látja el ruháit, mint, amilyen most rajtam van, és csak a nyelvével tud harcolni, vajmi kevés jelentőséggel bír. A helyzeten nem javít, hogy megrögzött nőhiányban szenved. Nekem a társasága nagyon rosszul fog esni, inkább most lelépek. 
- Viszlát, kedves ismeretlen. - Mondtam, megfordultam, és már indultam is lefelé a dombról. Miért a fenéért kellett megmondanom neki a nevem? 
- Hé - a férfi utánam kiáltott - Ha nem jössz velem, el fogsz tévedni! - Tévedés. Ott volt a hegyvonulat előttem, nem kellett mást csinálnom, mint az ember keze által készített úton menni. És ezt is tettem. 

Rengetegen voltunk a jókora kapuban, több tucatnyian, minden féle és fajta lény összegyűlt a feladat hírére. Kényelmetlenül éreztem magam, sok pillantás ért, talán gyomorforgató illatom miatt, és így nem nagyon tudtam figyelni a beszélő emberre, aki egy emelvényről tudatta velünk a helyzetet. A szörny, melyet le kell vadásznunk hasonlított az álmomban szereplőre: nagyon vastag, rettenetesen hosszú, nagy a szája, hernyószerű is lehet, akár, de ez nem lett megerősítve, a homok alól támad, és szereti a viharokat. Valami képességről is volt szó, ami magához rántja áldozatait, hogy könnyebb legyen megennie őket, vagy valami hasonló. Mire feleszméltem a kezemben egy fegyver volt, nem különb annál, mint, amit nemrég láttam egy banditánál, és a tömeg oszladozni kezdett, mindenki a maga útján elindulva. Attól félve, hogy egyedül maradok a tér közepén, és Zorgblum kiszúr, én is kapkodva elindultam egy véletlenszerű irányba nagy úgy téve, mintha figyelnék. 
Egyetlen probléma az egésszel az volt, hogy mindenki kap jutalmat, vagyis nincs igazi versenyszellem, csak bandukolnom kell egészen addig, ameddig valaki fel nem lövi a jelzővalamit, majd a segítségére sietünk. Mégsem volt ez unalmas; feszengő érzés kerített uralma alá, ami a rémálmomnak volt talán az utóhatása. Vártam, mikor tör elő a szörny, és vesz üldözőbe, de erre nem került sor. Még. A homok szerencsére alkalmasabb talajnak tűnt, mint álmomban, nem süppedezgetett, bár nem is voltak dűnék, és láttam a távolban a többi kalandort, majd egy piros valamit az égen. Először mosolyogva néztem a szép színt, majd csak másodszorra esett le, mikor elkezdtem kutatni a forrását, hogy valaki bizony megtalálta a feladatunk célpontját. Futva indultam meg a fellövő felé, csak úgy, mint a többi fekete alak is.

- Nagyon rossz állapotban van – Jelentette ki gyászosan Eryn.
- És egyre rosszabb lesz. – Tettem hozzá hűvösen.
- HÉ! Csináljátok ti, ha ennyire nem tetszik! - Vágta a földhöz a kopott, elhasználódott kézműves kesztyűjét Blaz, majd belerúgott a mellette fekvő nagy fém kalapácsba.
Rögtön rájött, hogy ez rossz ötlet volt.
- Itt az ideje egy komoly felújításnak!- Fújkálta el a nő skarlát hajszálait szemei elől.
- Elmondanád mégis miből? – Dörzsölgette sajgó lábujjait a földön ülve a férfi.
Eryn hirtelen rám vetette sárga szemeit. - Itt jössz képbe te! –
Tudtam, mire gondol. Még mindig nem értettem mért bízik meg bennem, de kiállt értem, mikor nagy bajban voltam, és nem akartam az „adósa maradni” ahogy Mester fogalmazott volna. Azon kívül, Eryn felajánlotta, hogy segítségeimért cserébe menedéket, élelmet de nem utolsó sorban válaszokat kapok kérdéseimre.
Meglengetett előttem egy papirost.
- EZ egy hirdetés. A feladat egy óriási lény elpusztítása, ami terrorizálja a Shurima sivatagot és környékét. A gyülekező a Nagy Elválasztó kapujában lesz, Úgy tudom voltál már ott, úgyhogy nem is magyarázom az utat. Van kérdés?
A Nagy elválasztó…. Tudtam hol van, azt is hogyan jutok oda, viszont…
- Az utazás sok energiába kerül majd.
- Emiatt ne fájjon a fejed, már intézkedtem. – Sétált a pult mögé, amit Blaz próbált javítani,
A lerobbant bútordarabot már csak a jóindulattal lehetett annak nevezni ami egykor volt.
Lehajolt és egy zsákot vett elő, amiből sok apró mágikus energia áramlott. Bár korábban is éreztem, hogy ott vannak, mégsem volt rá egyelőre szükségem, hisz a mai jussomat már megkaptam.
- Tessék, ez nem csak a holnapi adagod, oszd be szépen, ennek elégnek kell lennie.
- Hogy hogy nem te mész? – Kérdezte Blaz a nővérétől, még mindig a földön ücsörögve.
- Úgy, hogy fontosabb dolgom van. – Rázta meg vörös tincseit a nő, majd szigorúan testvérére nézett, szúrós tekintettel. – Ahogy neked is, drága öcsém. - Nyomta meg az utolsó két szót.
A férfi morgolódva folytatta a munkát.
- Te pedig nagyon vigyázz magadra. – Fordult felém ismét. – Tudom nem lesz egyszerű feladat, de sokan vesztek majd benne részt, és remélem érted, hogy ez mit jelent.
Nem válaszoltam, hagytam, hogy folytassa.
- Csapatmunka. Azt szeretném, ha megpróbálnál együttműködni azokkal, akik körülvesznek majd. Tudom nagy kérés, de rá leszel kényszerülve.
A csapatmunka kölcsönös bizalmat követel, nem voltam biztos benne, hogy meg fogok-e bízni jöttment idegenekben, de inkább tovább figyeltem.
- Ha túl nagy veszélyt érzel, inkább gyere vissza. Nem azért küldelek oda, hogy meghalj. – sötétedett el arca, és elfordult. – Aztán ha visszatértél, mesélek egy-két érdekes dolgot.
Ez már jobban érdekelt.
- Persze, csak ha nem üres mancsokkal állítasz be ide. – Dobott felém egy cinkos vigyort a válla felett, majd nekitámaszkodott az egyik faoszlopnak, ami a felette haladó gerendának nyújtott támaszt.
- Értettem. – Küldtem a telepatikus választ.
Másnap, korán reggel indultam, de előtte lakmároztam valamennyit a tárgyak erejéből. Mind egyszerűbb és íztelen volt számomra, de amennyiség megfelelőnek tűnt. A tárgyak közt turkálva látszott, hogy mindegyik használt darab, amit tudtam, magamra aggattam az útra, a maradékot elfogyasztottam.
Elindultam hát déli irányban, a Nagy elválasztó kapujához, és viszonylag gyorsan oda is értem. A kifogyott tárgyakat,- amiknek repülés közben kebeleztem be erejüket – szépen leraktam egy félreeső helyen, majd leszálltam a gyülekező helyen. Sokan ott voltak már, egy idéző mester körül tömörültek össze, így csak akkor láttam bármit is, ha felkúsztam az egyik közeli oszlopra a tömeg felett. Kíváncsi arcok bámultak rám, különösebbnél különösebb alakok, de aki most érkezett, még jobban lekötötte figyelmüket. Nekem is ismerősnek tűnt, valószínűleg Malzahar volt, Mester már sokat mesélt róla, ő egy igazi liga bajnok a Void Próféta.
A középen álló Idéző végre megkezdte beszédét
-Khm, vagyunk egy páran most is... szóval, khm... mint azt már tudják, nem tojást kell keresni az avarban (vagy mi a fenét művelnek azok a patkányok ott délen), hanem egy borzalmas szörnyeteget kell felkutatni, és elpusztítani! A szörnyről szerzett információk nem túl részletesek, de lássuk, mit tudunk: Khm, a szörny legalább 40-50 méter magasra képes kiemelkedni a földből, vastagsága legalább 10 méter átmérőben értendő. Nincsenek karmai, de vannak tüskéi, és egy dupla állkapocsban végződő pofa. A lénynek feltehetően három pár szeme van, tökéletesen szemmel tartva a környezetét minden oldalról. Általában lomhán mozog, de képes nagyon erőteljes és gyors támadásokra, általában a homok alól. Akkor a legaktívabb, mikor homokvihar tombol, a piramisok lerántásának meséjét pedig felejtsék el, annyira azért nem erős az a dög... khm... kihagytam valamit?
-A képességet... - mondta a Próféta.
-Ja igen, persze... khm... a lénynek van egy különös képessége, ezt akkor aktiválja, mikor a testén lilásan fénylő gyűrűk jelennek meg... ilyenkor valamiféle tömegvonzó erőt kelt a testében, ami magához húzza 100-150 méteren belül a kisebb testű lényeket és tárgyakat. Ez az erő kezdetben gyengébb, majd erősebbé válik, amit általában egy támadással zár le. Szóval, khm, azt hiszem ennyi! Ja nem, nem, dehogyis, a legfontosabb: mindenkinek kiosztunk egy jelző pisztolyt! Amikor valaki megpillantja a szörnyet, lőjön az ég felé! Innen látja majd a többi vadász, hogy hova kell sietnie! Piros fényt fognak látni, kövessék minél gyorsabban, hogy együtt ölhessék meg a bestiát! Ez nem verseny, minden résztvevő egyenlő arányban kapja meg a jutalmát! No szóval... khm... a sebesültek ide jöjjenek vissza, a gyógyítóink majd ellátják őket... sok sikert!
Ezután furcsa tárgyakat osztogattak, ez lehetett a jelzőpisztoly. Mindenki kapott, egyet-egyet melyben mágikus energia áramlott. Erre már nekem is felcsillant a szemem, és beröppentem a tömeg közepébe, a soron következő ember elé vágva, aki méltatlankodva, de meglepetten mordult fel.
- Tessék.- Nyújtotta felém kissé bizonytalanul az eszközt, amit én meg is kaparintottam, és szorosan ráharapva reppentem el vele a sivatag irányába hogy megkezdjem a keresést. A tűző nap mindent fénybe burkolt, a homoktenger felett, egy árva felső sem volt. Forró szél vitt egyre feljebb és feljebb, feltűnt azonban , hogy koránt sem érzem annyira melegnek, mint ahogy azt kéne, máskor is feltűnt már ez a furcsa érzés, de amióta Eryn menedékében lakom egyre érzéketlenebbé válik a testem, alig észrevehető tempóban, de változom.
Már órák óta repkedtem, de nem találtam semmit. Úgy döntöttem tartok egy kis pihenőt és feltöltöm magam a maradék tárgyakkal. Puha homokra landoltam, leakasztottam nyakamból az utolsó láncot és a pisztoly mellé fektettem a földre. Épp , hogy csak befejeztem a feltöltődést, mikor a távolban vörös fény magasodott a levegőbe, A tárgyakat otthagytam,és már repültem is a jelzés irányába.

Az életlen gyakorlókard tompán csattan ellenfelem vállán. Szerencsétlen felszisszent, majd rémült arccal hőköl ki további csapásaim vonalából.
Kiképzőnk persze csak magas hangon nevet mindezen, s így értékeli a látottakat.
- Olyan szánalmasak vagytok, hogyha ágyútöltelékeknek neveznélek titeket, azzal csak megsérteném az igazi ágyúgolyókat.
Míg ő kacarászva továbbsétál, ridegen végigmérem apró termetét, majd a porba hullott gyakorlópartneremre pillantok. A végletekig félénk lány alapvetően támogató jellegű mágiát használ, így eleve feleslegesnek vélem, hogy Gurman közelharci próbák alá veti. Talán a csaták hevére próbálja így felkészíteni, ahol könnyedén az élvonalba keveredhet bárki, de számomra akkor is kényelmetlen egy nálam jóval gyengébb személlyel bajvívnom. Szívesen a földre küldöm, ahányszor csak kell, ám ilyen ütemben képtelen leszek fejlődni…
- Következő kör! – Ordítja a száműzött yordle, az egész gyakorlótérnek szánva.
Tompa fegyverem megpördítem magam mellett, s felveszem az alapállásom. Ám mielőtt újfent meglendíthetném azt, valamennyi újonc tekintete ugyanazon irányba fordul, sajátomat is maguk után vonzva.
A hirtelen jött szünetet két Elöljáró váltja ki, Arlen, s egy számomra ismeretlen férfi személyében. A nő, ki engem is pártfogol, ártatlannak tetsző mosolyával végignéz rajtunk, majd így szól.
- Elnézést, amiért megzavartuk a reggeli edzést, de mentségünkre szóljon, hogy jó okkal tesszük mindezt. – Beszédének nyomatékot kölcsönözve, meglendít egy papírfecnit, mely ujjai biztonságában pihen. – A jó öreg Főtanácsos egy kis féregírtásra invitál minden vállalkozó szellemű harcost a Shurima sivatagba, ki elég mersznek érzi magát, hogy szembenézzen egy nagyra nőtt kukaccal. Nem vetne túl jó fényt Noxus-ra, ha pont mi nem küldenénk senkit a Liga megsegítésre. – Szavai ugyan mást állítanak, a csipetnyi gúny, amely azokat körvonalazza, egyértelművé teszi, miszerint a vezetőség egy cseppet sem veszi komolyan ezt a felkérést. Nem akarnak mást, mint szembeköpni a Ligát azzal, hogy közülünk küldenek valakit a hívásukra. Egy Bábot… - Na, nincs senki? Egy kukaccal kell elbánni, a lányok talán előnyt élvezhetnek az ilyesmiben.
- Mondtam már, hogy küldjük az enyémeket. – Biccent sajátjaira a másik Elöljáró, s a két fiú menten kilép közülünk. - Ők a legjobbak az újak közt, nem igaz, Gurman?
- Egytől egyig hulladék az egész szar, szóval mindegy, melyik megy. – Feleli kiképzőtisztünk, rá jellemző hanyagságával.
Ezen mondat ritkán tapasztalt csendet hoz az egyébként zajra kárhoztatott térre. Páran a mellettük állóra néznek, halkan elsuttogott vélemények cserélnek gazdát, ám tényleges cselekvésre nem kerül sor. Látszólag mindenki beletörődik a választásba.
Magam részéről inkább a részvételt választanám, mintsem az egyre értelmetlenebbé váló kardcsörgetést Gurman kitaszított kezei alatt. Ugyanakkor, nem volna helyénvaló, ha közbeavatkoznék a nálam magasabb rangúak döntéseibe. Ha a férfi az ő védenceinek szánja a felkérés jelentette figyelmet, s az esetleges sikerrel elnyert dicsőséget, nekem csak a beletörődés osztályrésze marad.
- Akkor ez eldöntetett. – Jelenti ki Arlen. – Persze, ha valakinek van hozzáfűznivalója, szóljon nyugodtan. Talán nem említettem még, de a jutalom mesésnek ígérkezik, és mi amúgy is a legjobbat szeretnénk küldeni… - S rám kacsint.
A jel, melyet így kapok, rögvest leszakítja rólam a tétlenség béklyóit. A tőlem telhető legnagyobb gyorsasággal riválisaim elé szökkenek, majd gyakorlókardom a jobb kezemre eső srác térdhajlatába mélyítem. A megdöbbent arckifejezés helyére fájdalmas grimasz ül, ahogy a csontok szilánkosra törnek kardom lendülete okán.
- Ez meg mit… - Nem kell odanéznem, hogy kivehessem a nekem háttal álló Elöljáró értetlenségét.
- Csss… - Szinte látom, ahogy Arlen mosolyogva a férfi ajkaira biggyeszti mutatóujját…
Súlyosan sérült áldozatom hátrabiceg, míg társa elrugaszkodik az irányomba. A vágásra alkalmatlan pengék készségesen üdvözlik egymás érintését.
Sajnálatos módon, a páros azon pillérét gyengítettem meg, amely alapvetően az íjász szerepét játssza éles helyzetekben. Társa, kivel jelenleg szembenézek, már jóval jártasabb a kézitusában, még akkor is, ha inkább a zúzófegyvereket részesíti előnyben. Harci dalának ütemei is hasonlóakról adnak hangot.
Viszonylag lomhán támad, ám ütései erősek, s pontosak. Kardjaink minden egyes csattanásába beleremeg jobbom, s valamennyi izmom megfeszül a nyomás alatt. Ám ami ennél is kellemetlenebb, az a másik fiú szándéka, miszerint becsatlakozik az összecsapásba. Lassan ugyan, de két lábra cammog, s fegyverét rám szegezve megközelít, míg az én kezeimet béklyóba kötik társa próbálkozásai.
Kezdem kissé átértékelni a helyzetem, mikor nem várt helyről kapok segítséget. A lány, kit oly sokszor eltiportam, felém hajítja saját fegyverét. Röptében elkapom a kicsorbított pengét, majd a hátam mögé szegezve, felfogom vele az íjász erőtlen suhintását.
Immáron két karddal táncolok a páros gyűrűjében, az acél ritmusára mozgatva egész testem. Bár a két másfélkezes karddal viszonylag nehéz megtalálnom saját egyensúlyom, vetélytársaim szerencsére nem bonyolítják túl a kihívást. A sérült távharcos vajmi csekély figyelmet igényel, inkább a martalócra kell ügyelnem, de miután kiismerem gépies szokásait, már ő sem bizonyul olyan veszélyesnek. ~ Zúzni tud, de vívni nem. Ideje lezárnom az előadást.
A még sértetlen srácot egy rúgással eltaszítom magammal, majd az így nyert pillanatokat kihasználva, mindkét pengémmel ráfordulok a sántán bicegő fiúra. Egy lendületes vágással kiütöm remegő markából kardját, mielőtt másik fegyveremmel lesújtanék a bordáira. Áldozatom felkiált, pedig még csak be sem fejeztem… a balomban pihenő pengét visszarántom, s a rá eső bordakosárba mélyítem, egyfajta satuba fogva a harcost. Szemei elkerekednek, mielőtt talpam elsötétítené azok vízióját. A srác köhögve borul a hátára… egyértelműen harcképtelenné vált. Számára már csak a levegőért megvívott, keserves küzdelem marad.
Diadalom persze csak részleges, hisz a duó épen mozgó darabkája ordítva veti bele magát az újabb rohamba. A megfelelő pillanatban kilépek vehemens lendülete elől, s meg sem állva, rögvest visszafordulok a hátába. Kardom tompa hegye a medencecsontjai közt landol.
Bár képtelen volnék átütni a bőrpáncélt egy hasonló fegyverrel, a fájdalom, melyet így okozok, még így is térdre kényszeríti ellenfelem. ~ Vége…
Lassan a fiú elé lépek, majd a csorba pengét az állkapcsába szúrom. Fogai kitörnek, s szájürege vörös csermely forrásává válik, mely végigcsorog a szürke fémen. Bár nem hal meg… ahhoz jóval nagyobb lendülettel kellett volna döfnöm, hogy az életlen acél átüsse a koponyát. Ugyanakkor, a fájdalom így talán még forróbban lángol fel a legyőzött elméjében.
- Mit csinál?! Az összecsapásnak vége, mehet a te jelölted, ha ennyire akarja! De amit művel… - Hitetlenkedik az Elöljáró, ám Arlen gátat szab kifejtésének.
- Ugyan, nem kell félni. Nem fogja megölni, ez csak gyakorlás… - Kezd bele szórakozottan.
A markolatra két kézzel ráfogva, tövig feltolom a kardot a fiú szájába. Sok erőt kivesz belőlem, de a fegyver végül átüti a srác halántékét, s egyé válik vele. A vér egészen a csuklókig beteríti karjaimat.
- Vagy mégis. – Kacag fel pártfogóm. – Nos, úgy tűnik túl gyenge volt, hogy része lehessen az Equilibrium egészének. Vic fogja képviselni frakciónkat a vadászaton.
Odafordulva még sikerül elkapnom, ahogy az Arlen-t kísérő férfi bosszús tekintetével felvértezve elhagyja a gyakorlópályát. Az örökké bájos Elöljáró mosolyogva végignézi a jelenetet, majd magához int.
- Szedd össze a felszerelésed, és egy órán belül legyél a kaszárnya előtt. Egy lovas fog várni, aki elvisz az Elválasztóig, ott lesz az eligazító gyűlés. A köpenyed feltétlenül vidd magaddal, hisz a hőség hatalmas fokokra hághat. Ó, és praktikusnak bizonyulhat az is, ha megborotválod magad… mindenhol. – Azzal rám kacsint, majd ő is maga mögött hagyja terünket, melynek fojtogató némaságát csak életben maradt áldozatom keserves nyögései zavarják meg.
 
Már saját ruháimban, Hajnallal a hátamon érkezek meg uticélomhoz. A Nagy Elválasztó szürkés ormai közt fekete árnyak sötétlenek, melyek valószínűleg az egybegyűlt tömegnek hivatottak távbéli kontúrokat festeni.
Közelebb érve az éjszín alakok árnyalatai elkülönülnek egymástól, mindenféle szerzetnek helyet adva víziómban. A legkülönösebb látványt egy apró termetű sárkány kínálja a jelenlévőknek, ám más furcsaságok is akadnak a végeláthatatlan sivatag szájánál.
Egy Bajnok is felsorakozik a vadászatra indulók közt, Malzahar személyében, ki a környezetétől elkülönülve lebeg párlábnyira a talajtól. Bár bíztató lehet egy ilyen hatalommal bíró személy jelenléte, nem sok jó gondolatom akad a férfit illetően. ~ Alapvetően nem több egy csuklyás bolondnál, aki mindenféle hülyeséget összehord a jövőről. Eszement, mint az összes próféta…
Skarlát íriszeimben még Cath körvonalai is kibontakoznak, kit korábban ismertem meg egy feladat elvégzése során. Őt meglátva, még inkább arcomba húzom a köpenyem csuklyáját, majd felpillantok az agg Idézőre, így figyelemmel követve eligazítását.
- Khm, vagyunk egy páran most is... szóval, khm... mint azt már tudják, nem tojást kell keresni az avarban (vagy mi a fenét művelnek azok a patkányok ott délen), hanem egy borzalmas szörnyeteget kell felkutatni, és elpusztítani! A szörnyről szerzett információk nem túl részletesek, de lássuk, mit tudunk: Khm, a szörny legalább 40-50 méter magasra képes kiemelkedni a földből, vastagsága legalább 10 méter átmérőben értendő. Nincsenek karmai, de vannak tüskéi, és egy dupla állkapocsban végződő pofa. A lénynek feltehetően három pár szeme van, tökéletesen szemmel tartva a környezetét minden oldalról. Általában lomhán mozog, de képes nagyon erőteljes és gyors támadásokra, általában a homok alól. Akkor a legaktívabb, mikor homokvihar tombol, a piramisok lerántásának meséjét pedig felejtsék el, annyira azért nem erős az a dög... khm... kihagytam valamit? – A férfi igencsak szétszórtan adja elő mondandóját.
- A képességet... – Szúrja közbe a Void Prófétája.
- Ja igen, persze... khm... a lénynek van egy különös képessége, ezt akkor aktiválja, mikor a testén lilásan fénylő gyűrűk jelennek meg... ilyenkor valamiféle tömegvonzó erőt kelt a testében, ami magához húzza 100-150 méteren belül a kisebb testű lényeket és tárgyakat. Ez az erő kezdetben gyengébb, majd erősebbé válik, amit általában egy támadással zár le. Szóval, khm, azt hiszem ennyi! Ja nem, nem, dehogyis, a legfontosabb: mindenkinek kiosztunk egy jelző pisztolyt! Amikor valaki megpillantja a szörnyet, lőjön az ég felé! Innen látja majd a többi vadász, hogy hova kell sietnie! Piros fényt fognak látni, kövessék minél gyorsabban, hogy együtt ölhessék meg a bestiát! Ez nem verseny, minden résztvevő egyenlő arányban kapja meg a jutalmát! No szóval... khm... a sebesültek ide jöjjenek vissza, a gyógyítóink majd ellátják őket... sok sikert! – Ezen fontos részletek letisztázásával, kezdetét veszi a jelzőpisztolyok kiosztása.
Sajátom kézhezvétele után hamar útra kelek, mielőtt még feltűnhetnék valakinek.
A vizes kulacs állandó társává válik jobbomnak, ám sajnos ahogy haladok, úgy válik könnyebbé.
Az aranyszínű homok uradalma vég nélkül terpeszkedik a horizonton, felette a vakítóan izzó Nappal, melynek hője hullámok képében mossa a száraz tengert. Felhők ugyan nem tarkítják a kopár égboltot, ám a magasztos, rozsdaszín piramisok látképe valamelyest pótolja ezt a hiányosságot. Mégsem élvezem soká a kilátást…
Fejemet leszegve haladok kámzsám takarásában, így megóvva arcomat a mohó forróságtól. Bár roppant csábító a gondolat, mely valamennyi ruhám levetésére sarkall, tudom, azok védelmező ölelése nélkül percek alatt lesülne rólam a bőr. Kénytelen vagyok elviselni testhajlataim szüntelen viszketését, lassan csordogáló verejtékem, s a szomjúság gyötrő érintését, amely minduntalan visszatér.
Szenvedésem a pokolbéli hő kemencéjében csak akkor ér véget, mikor karmazsin szemeimben egy hozzájuk hasonlatos tűz ég fel, mely az égboltról tükröződik. ~ Valaki rálelt a féregre. Elkezdődik végre.
Bár az, hogy az eredménytelen bolyongásba végre cél vegyült, ösztönzően hat a lelkesedésemre, nem adom át magam a fejveszett rohanásnak, mint a távolban árnyékot vető foltok. ~ Egyrészről felesleges volna futásra elfecsérelnem maradék energiámat, hogy áldozatunk elé érve összeesek a forróságtól megviselve. Másrészt, a jutalmat egyenlő részben kapjuk kézhez, így odaérhetek akár utolsóként is, ha addigra levágják a fenevadat, mondhatni a semmiért fizetnek ki. Ha pedig élve találok rá a szörnyre, már valószínűleg sebesülések tucatjai fogják csúfítani a testét, így könnyű lesz kivégeznem Rick hagyatékával. Bárhogy is, én mindenképp jól járok.
Ezen gondolatmenetemben bízva lépdelek tovább, egyre csak hallgatva, ahogy csizmáim lomhán belesüppednek a homok szorításába, majd kitépik abból bőrszárukat. Hajnal markolatát megpöcögtetve olyan fémes csilingelésnek adok életet, amely legalább ismerőm hangokat kölcsönöz a ritkán hallott ritmusba…

Homok. Tündökllő szemcsék szőtte gyűrött takaró. Fodros köpönyege alatt számtalan kincset és még több elrabolt életet dédelgető mohó óriás. Amíg a szem ellát és még azon is túl, nincs egy fehérre szikkadt csont, egy aszott gumó, de még egy acélos kiállású, rendíthetetlen kőszikla sem. Hatalmas hullámokban hömpölygő arany óceán, mely csak első pillantásra mozdulatlan. Shurima ősöreg habjai nem tűrnek békiót, urat ki fölébük emelkedne, az ember azonban, az hajthatatlan.
Két fajta jár kel e vidéken.
Vándor kufárok lavíroznak pimaszul karavánjaikkal, hogy amit egyik, idegen földeken portyázva aljas mód ellop, azt ők megkaparintsák, majd hazájukban tovább adják más, jómódú kizsákmányolóknak. Nem kevésbé pimasz a feltárók népe, akik próbálják betörni ezt a pompás telivért, hogy zsigereit kiontva embertelen vagyonra tegyenek szert. Gyémántos irháját kaparászó élősködő rovarok csupán, undok vérszívók, kik jelentőségük és sorsuk tekintetében sem többek. Ők azok, kik drágakövekről és letűnt civilizációk mesebeli szerkezeteiről álmodnak, miközben a halált kísértik.
Két fajta, a kapzsi és a tudatlan.
Almond Keefer, noha önszántából szegődött csencselők mellé, inkább tartozott az utóbbiakhoz. Ő épp ezért jött, hogy többé ne legyen az, hogy lásson, tanuljon, hogy tudjon. S noha egyszer talán, ha megéli, majd sikerre viheti törekvéseit, addig is csak egy ostoba gyerek. Azok pedig két dolgot vonzanak igazán: a bajt és még több ostobát.

Mia rettentő mód szenvedett. Bőre kirepedezett, de már nem tudott izzadni, ajkai felhasadtak, de mentükön nem fakadt vér, nyelve csupán egy aszott csomó volt, száraz lihegésben fürdő. Tagjai súlytalanok voltak, de gyengék, a legkisebb szél is ledönthette volna. Azok a vad, tomboló orkánok pedig, amik ereje legutóján belekötöttek, játszi könnyedséggel dobálták haldokló testét. Úgy szórakoztak rajta, akár a noxusi utcakölykök egy kóbor, gebe csahoson. Amúgy is zavaros vízióját addig homályosította a keringőző homokszemek tánca, mígnem megszűnt látni, érezni vagy tudni.

Almond Keefer, mikor felocsúdott rémséges álmából, egy még szörnyűbb lidércnyomás kellős közepén találta magát. Nem álom volt ugyanis, hanem valóság. Míg eszméletlen volt, ráesteledett ugyan, de a csillagokkal zsúfolásig töltött égbolt és a szikrázó homok elég fényt adott, hogy kutathasson. A társait kereste. Talán mégis álmodott, hisz emlékei pont olyan megtépázottak és hiányosak, de akkor mégis hova tűnhettek. Itt kell lenniük, hisz a vízhordó tevét mindenképp magukkal vitték volna, ha őt magát nem is. Az állat azonban vele volt teljes rakományával együtt. Máskor gyönyörködtette a fénylő firmamentum, most azonban minden villódzó pont, mintha ugrásra kész bestiákhoz tartozott volna, akik őrá ácsingóznak, hogy elragadják, talán pont úgy mint a többieket. Órákig tartó körözés után végre talált valamit. Egy emberi kart. A szíve nagyot dobbant, lépte és lélegzete egyaránt megakadt. Aztán észre vett egy törzset és egy pár lábat is, mindezt egyben. A testet részben betemette a homokvihar. A sivatag elkezdte lassú emésztési folyamatát, de talán még nem túl késő. Ki lehet az? Karl, vagy talán Boyce? Oda rohant és egy pillantást sem áldozva az illető arcának, kezdte lelapátolni, lesöpörni róla a homokot. Hirtelen elkapta kezét, mert valami szokatlant, valami puhát tapintott ott, ahol semminek nem kellett volna lennie. Talán kifordult belsőségek azok, ő pedig egy hullát próbál kimenekíteni. Lassan, remegve emelte tekintetét annak holdfényben úszó, finom orcája felé és akkor egyszeriben minden félelme elmúlt. Szívében az utolsó talpalatnyi helyet is elöntötte a melengető boldogság, ahol amaz még gyökeret ereszthetett volna. Onnantól kezdve megfeledkezett a félelemről, cudar társairól, de még a rémképekről is, egyelőre.

Mikor Mia magához tért, szörnyen hasogatott a feje és a tagjai is elgémberedtek. Egy szőrös nagy állat hátán hasalt, amelyet egy rongyokba bugyolált alak vezetett az oldalán. Saját kobakját ugyan olyan fehér sálféle védte a naptól, tekintetét pedig piszkos üveglencse szűrte meg. Az első néhány ébredése igazán nem tartott soká, épp csak addig, míg a rejtélyes figura vizet csepegtetett meggyötört torkába. Újra fogoly lett, így vélte, de legalább él. Néhány nap, vagy talán egy hét után (Ki tudja?) aztán, mikor huzamosabb ideig eszméleténél maradt és talpra állt, beszélgettek.
A fiú, Almond keefer, a kereskedő elmesélte hogyan találta meg, hogy szinte halott volt, de megmentette és most már minden rendben lesz.
­-Kereskedő. - Mondta Mia lassan - Akkor el kívánsz adni engem, ugye? - kérdezte teljesen nyugodt, természetellenesen színtelen hangon.
A fiú szemei tágra nyíltak, majd hangos nevetésben tört ki. Úgy hitte viccel a lány és ezt biztató jelnek vette.
­-Eladni? Semmi esetre sem, bár biztos százával tolakodnának, hogy az összes vagyonuk odaadják érted. - mondta pironkodva, latba vetve minden bátorságát. Teljesen rabul ejtette a lány szépsége, ártatlan, bájos arca és védtelensége. Legszívesebben soha többé nem tágított volna mellőle.
Mia egy darabig csendben nézte, azon tanakodva, miféle kereskedő az, aki nem ad el. - Mi hát akkor a szándékod velem? - érdeklődött tovább.
A fiú, iménti sikertelenségétől lankadtan válaszolt. - Kivezetlek ebből a lélekvesztő labirintusból, aztán szabadon elmehetsz. De ha szeretnél - tette hozzá sietve - akár velem is maradhatsz.
Mia fontolóra vette az elébe sodródott lehetőséget. - Merre tartunk?
- Nos a teve - mutatott Keef a nagy nyammogva baktató állatra - tudja az utat. Északra visz az elválasztóhoz.
- Észak - ismételte Mia - az Noxus fele van? Én Noxusba megyek. Te is?
A fiút már a szó "Noxus" is megborzongatta. Soha semmi jót nem hallott a vidékről. Otromba csúf lelkű emberek lakják, akik a pusztításban lelik örömük és harc előtt, állítólag csecsemők szívéből lakmároznak, ezt tudta róla. Sehova nem vágyott kevésbé, mint arra a barbár helyre, de ugyanakkor sehova nem vágyott jobban, mint oda, ahol Mia van. Így hát gondolkodás nélkül határozott.
- Nahát, micsoda véletlen - Kezdte esetlenül vihorászva - hisz az én célom is - nyelt egy nagyot, majd kimondta - Noxus!
- Akkor ennek így kell lennie - nyugtázta Mia - együtt megyünk.
Keef örömében nagyot sóhajtott és felnevetett.
Ugyanakkor... Nagyon félt, a lány mit mond, mégis megkérdezte, mert halvány elképzelése sem volt a miértről. - És mi dolgod ott?
A válasz azonban váratott még magára, abban a pillanatban ugyanis vörös fény szökött az égbe, épp előttük.
- Talán egy állomás, vagy épp a nagy elválasztó jelzőfénye. Gyere Mia, szaladjunk! - Azzal szabad kezével boldogan kézen fogta a lányt és nekiiramodott.

Vadászok:

Odaértek a jelzőfényt fellövő fickóhoz, ám szörnyeteg sehol... még egy kósza kukac sem mászott elő a homokból, nem hogy egy gigantikus túlvilági féreg... ahogy ti is, úgy a többiek is nemtetszésüket fejezik ki, ám az épp nagy pofont érdemlő fickó igyekszik túlkiabálni a tömeget.
-Nem, hallgassatok rám! Figyeljetek már egy kicsit! Nézzétek!
A föld egy pontjára mutat, ami alatt köves talajt pillantotok meg. Jobban megszemlélve teljesen sima kőtalajon álltok, melyről a lépteitek söpört le sok homokot. A kő teljesen sima, nem természetes képződmény, és van rajta egy repedés is. Apró, de az első piszkálástól jókora darab szakad ki a földből, az egyik ott ácsorgó bele is zuhan. A repedés alatt felsejlő sötét mélység mélyebbnek bizonyul, mint azt bárki gondolta volna, a lezuhanó szerencsétlen sikolya nagyon sokáig hallatszik, majd tompa puffanással abba is marad.
És akkor a mélyből iszonyatos, vérfagyasztó, állatias üvöltés hallatszik, amitől megremeg a föld is.
Hirtelen a levegőben lila és fekete füstök jelennek meg, a tér teljesen eltorzul a középpontjukban, majd hirtelen mintha szétszakadna a tér, és mögötte végtelen sötétség sejlik fel. Kutya méretű teremtmények ugranak ki rajtuk, melyek pikkelyes bőre kék színű, négy sárga szempár izzik balta alakú fejükön, hosszú, tüskés farkukat vészesen lóbálják. Rengeteg lény jelenik meg, és nem kétség, hogy ellenségesek. Mögöttük a portálok becsukódnak, csak a szörnyek maradnak hátra, akik azonnal rátámadnak a vadászokra. Ti is harcolni kezdtek velük, elég buták és vakmerőek, nem különösebben szívósabbak egy átlagos kutyánál, vagy farkasnál, de sokan vannak. Sok vadászt leterítenek, még többet megsebesítenek, egy idő után nektek is komoly problémátok kerekedik a horda véget nem érő rohamaiból.
Aztán hirtelen a föld megremeg, egyre erősebben, már állni sem tudtok a lábaitokon, majd a föld irtózatos erővel szétrobban alattatok, és egy gigantikus féreg emelkedik ki alóla. Törmelék tenger lövell az ég felé, teljesen beborít mindent a por és a homok, a féreg dühödt üvöltése pedig teljesen megsüketít benneteket. A féreg nyomán keletkezett hatalmas törésbe sokan beleesnek, ahogy ti is. A féreg mellett csúszva haladtok tehetetlenül a mélység torka felé, a sziklafal csúszós, és túl sima ahhoz, hogy megkapaszkodjatok. Hamarosan véget ér a csúszda, a féreg farka is elhalad mellettetek, és mindannyian a járat legvégén elterülő mélységi patakba zuhantok.

Mia: Mielőtt még látótávolságon belülre érne a vörös jelzőfény forrása, a levegőben lila-fekete füstök jelennek meg, melyek középpontjában a tér eltorzul, majd felszakad, mögötte végtelen sötétség jelenik meg. A vadászoknál is leírt szörnyek jelennek meg, a távolból rögtön csatazaj hallatszik, és az előttetek megjelenő szörnyek is rátok vetik magukat. Csak ketten vagytok itt, úgyhogy nehéz dolgotok van, de "szerencsére" a legtöbb szörny a nagyobb csata felé igyekszik.
Majd hirtelen a föld úgy megrázkódik, hogy állni sem tudtok a lábatokon, majd a távolban a dombok mögül gigantikus féreg robban ki a földből. A törmelék olyan magasra csapódik a levegőben, hogy a felhők fölé is kerül. Az elképesztően nagy szörnyeteg hatalmas ordítást hallat, ami teljesen megsüketít benneteket. A szörny a magasba emelkedik, majd körbenéz. Még egyet ordít, mire a testén gyűrű szerű redők izzanak fel. Próbáltok elfutni, de valami visszahúz benneteket. Először még csak nehézkes a mozgás, aztán már húz vissza benneteket egy láthatatlan erő. Aztán már a lábatok nem éri a földet, és tehetetlenül repültök a tátott szájú féreg felé. Az öt részre nyíló, milliónyi borotvaéles fogat rejtő pofa egyre csak közeledik, már sok ember repült bele, vagy akadt fent a fogakon. Mielőtt ti is féreg kaja lennétek, a levegőben ugyanolyan portál jelenik meg, mint amiből a kutyák ugrottak ki. Belerepültök a portálokba, mire az iszonyatos húzóerő és hangzavar azonnal megszűnik, helyette sötétség és csend honol. Hideg kőre huppantok, az egyetlen fényforrás a portál túlsó végéből, a napsütötte sivatagból érkező fény. Majd a portál becsukódik.
Több nyöszörgést is hallotok, de senki se tudja, hova került. A szemetek lassan hozzá szokik a sötétséghez, és már látjátok, hogy egy barlangban vagytok. Hideg van, és furcsa szagok terjengenek. Rajtatok kívül még hatan vannak ott, nem értik mi történt.
Posztod eddig tartson.