Zaun báránya - Magán küldetés Vándor, Vex és Santeko részére

Vándor:
Késődélután van, és kíváncsian térsz egy erdőszéli fogadóba, ahol mindenki túl elfoglalt, vagy részeg ahhoz, hogy észrevegye rejtett külsődet. Meglátsz egy rendkívül alacsony termetű férfit hosszú koszos köpenyben, amint a fogadós pultja mellé ki akar szögelni egy papírt. Mikor jobban megnézed, látod, hogy nem is ember, hanem egy szőrös mókuslény, vagyis egy Yordle. A kocsmáros is észreveszi szándékát
- Hé! Mit képzelsz te kis patkány! Ez nem valami hirdetőtábla!- Megfogja a félig felszegelt papírt, összegyűri és kidobja az ablakon.
A yordle megszeppenve néz a dühös csapos szemébe, majd szótlanul elindul feléd teljesen véletlenül, hogy a melletted lévő még üres helyre üljön. Felmászik a székre, és sóhajtozva törölgeti meg óriási vastag keretes szemüvegét, és miután felveszi, észreveszi hogy figyeled. A pápaszeme nevetségesen nagyra növeli szemeit, miközben pont rád néz. Nem szól semmit, csak eléd csúsztat egy ahhoz hasonló papírt, mint amit a kocsmáros fél perccel ezelőtt kidobott.
- Psszt... Ha érdekel egy egyszeri munka jó fizetéssel, akkor gyere el velem Zaunba! Csak egy aprócska ügy lenne az egész!- Suttogja.
Ha más nem, a pénzért és a kalandozás kedvéért elfogadod az ajánlatot, a másnap induló karavánnal ami épp ezen a helyen megy keresztül, el is mentek.
Megérkeztek a városba, az ég színtelen szürke és szennyezett. Leszálltok az egyik szekérről, mely titeket szállított idáig, és a yordle int, hogy kövesd. Miközben a célállomás felé haladtok, a yordle bemutatkozik, majd elkezd mesélni, izgága módon a későbbi feladatodról.
Kísérőd neve Pizoff, és ahogy azt elmondta, hogy a felettesének segítségre van szüksége, be kell szerezni egy-két dolgot az elkövetkezendő munkáihoz. Odaértek a rozoga, magas ház elé, amiből minden oldalról csövek állnak ki, és mindenféle színes füstöt eregetnek. Pizoff bekopog egy külön yordle méretre készített kopogón, ami körülbelül a térdedig ér. Alig koppan egy utolsót, mikor az ajtó kicsapódik, és egy köpcös, szakállas, félig kopasz, szemüveges öregember ugrik elétek, és széttárt karokkal üdvözli mindkettőtöket.
- Szervusztoooook! -Kiált nagyot, felkapja a Pizoffot és örömében megrázogatja. – Drága barátom, de jó hogy visszatértél! És még segítséget is hoztál! . A yordle nagy nehezen kiszakítja magát az öreg szorításából, és megszólal.
- Hoztam segítséget professzor! Azt már nem is említem milyen messzire utaztam emiatt! – igazítja meg méretes szemüvegét.
- Üdvözlett! A nevem Dr. Jorek Sultz! Gyertek beljebb!
Ha akarsz, bemutatkozol neki, majd elindul vissza a házba, te pedig követed.
A házon belül káosz uralkodik, kémcsövek, műszerdarabok, szemét és még ki tudja mi borít mindent, a bútorok alig látszódnak ki a kupacok alól. Csupán ösvények vannak, amit úgy tűnik, azért nem lepte még be a lom, mert a professzor ott közlekedett…
- Lássuk csak hová is tettem… Áhá! – Kutat az egyik halom szemétben a doktor. – Tudod, a legtöbb zauni lakos nem túl segítőkész, ezért kellett messzire menni segítségért. Itt van amit meg kéne szerezned! Bőségesen megfizetlek érte!- Kezedbe nyom egy képet egy furcsa alakú kőről, és egy térképet arról, hogy merre található.
- Na indulás! Az idő pénz barátom! Sok szerencsét! - És kitessékel az ajtaján, majd be is csukja azt.
Ha megnézed a térképet, látod, hogy sokkal inkább hasonlít egy ház alaprajzára, a sarokban fel van írva a cím, és egy piros X jelöli a kő helyét a házon belül. Világos a feladat, el kell lopni a követ valakitől.
Néhány pillanat múlva  az ajtó mögötted újra kitárul, és Pizoff, a yordle lép ki rajta, amint épp a fülét vakarja.
-Ne aggódj. Ha feltűnés nélkül meg tudod szerezni a követ, valószínűleg nem fognak megtalálni soha. Ha mégis észre vesznek, akkor gyere hozzám, elintézem, hogy ne kövessenek. Amúgy meg elfelejtette megemlíteni, hogy a tárgy az övé volt de ellopták, és most szeretné visszakapni. Szóval nem feltétlen számít lopásnak a feladatod, hehe!
Pislog kettőt óriási szemüvege mögött, majd visszamegy.
Posztod addig tartson, hogy elindulsz megkeresni a házat, ami a papíron van.


Vex

Sötét, hűvös éjszakán egy névtelen kis falu utcáin sétálsz, elmerülve gondolataidban. Egy árva lélek sincs az utcákon, mindenütt halálos csönd honol.
Néhány perc múlva el is éred egy falu határát, ahol egy kisebb folyó kanyarog, elválasztva a kőkunyhókat, a tőle nem messze fekvő erdőtől. A csobogó víz felett egy egyszerű kőhíd ível át, ami egy ösvényben folytatódik, az erdő felé.
A híd alatt halvány , pislákoló fényt vélsz felfedezni, és ahogy óvatosan közelebb sétálsz hangokat is hallasz, és elkapod, ahogy beszélgetnek, suttogva.
- Már csak fél napi járás és Zaunba érünk!
- Bizony! Mit is mondtál, hogy hívják azt, akinél az a drága dolog van?
- Nem mondtam, mert nem is ismerem! Csak azt tudom, hogy hol van! Nesze, itt egy papír az utcanévről meg a kép a házról amúgy sem tudnám kimondani, mert Zaunban majdnem mindennek ostoba és furcsa nevet adnak! Azt mondják szigorúan őrzött ház, de megéri a kockázatot! Az a vacak rengeteg pénzt ér!
Beszélgetésüket egy reccsenés szakítja meg, ami pont a te lábad alól jött, nem vettél észre egy száraz faágat!
Alig pislogsz párat, két alak már rohan is feléd kivont fegyverekkel!
Az egyikük dobótőrökkel, a másik egy rövidkarddal küzd. Mindketten ügyesen összhangban harcolnak, nem egyszerűen, de végül legyőzöd őket.
Zsebeikben találsz egy két értéket, valamelyiknél megtalálod a cetlit, amiről az imént beszéltek, rajta egy zauni címmel, házszámmal és a vázlatot a ház külsejéről és a dologról, amit el akartak lopni. A vázlat eléggé lenagyolt, de a tárgy még alaposabban megvizsgálva is csak valami alaktalan kődarabnak tűnt.
Ám ha tényleg olyan sokat ér, hogy két ilyen olcsó bűnöző is megkockáztatja a lopást egy nagyvárosban, akkor neked is megéri az energia befektetését, és legjobb tudomásod szerint, Zaunban eléggé pocsék az igazságszolgáltatás.
Ha megnézed a banditák híd alatti tábor tüzét, találsz ott egy vállra vethető bőrzsákot, benne egy hosszabb kötéllel, és egy furcsa gömbbel, mely középen, mintha el lenne vágva, mégsem esik szét. Ha megtekered, fényt áraszt magából, nem túl erőset, épphogy csak enyhíti a téged körbeölelő sötétséget. Választhatsz, hogy magaddal viszed utadra a zsákot és tartalmát, vagy egyszerűen csak otthagyod a híd alatt. Tovább indulsz az erdőn keresztül Zaun felé, az erdei ösvény kanyargós, de biztonságos, így hajnal hasadtára minden gond nélkül el is éred a külvárost, ami nem éppen szívmelengető látvány. A házakat mindenütt korom fedi, az utca teli van bűzölgő szeméttel, hasznavehetetlen kidobott kísérleti gépekkel, és kitudja még milyen borzasztó dolgokkal. Ahogy haladsz a város szíve felé, a házak egyre inkább hasonlítanak gyárépületekre, szinte mindegyikből különféle színű, de többnyire sötét árnyalatú füst gomolyog.
Posztod addig tartson, hogy megpillantod a távolban, azt a toronyházat, ami a cetlire van fel firkantva.





Santeko

A mai napod átlagosan kezdődik, edzések, gyakorlások, meditációk követik egymást, tanonc társaid a nap végén összebeszélgetnek, méghozzá arról, hogy Piltoverből érkezik Yi mester egy jó barátja látogatóba, nem is akármilyen szándékkal. Robert Sultz naplemente idejére érkezett meg, az egyik aulában Yi mester hívja össze a köszöntéshez a tanítványokat, ti is ott vagytok. Fiatal férfinak tűnik, kócos, rövid sötétbarna hajjal, és borostás arccal.
- Légy üdvözölve barátom! – Fog kezet Yi a jövevénnyel.
- Köszönöm! Én is üdvözlök mindenkit! – Fordul meg, és sűrű hajlongásba kezd felétek. – Szeretnék kérni egy szívességet. – Néz kérlelően a mesterre, aki csak int, hogy folytassa nyugodtan. -Nos, a nagybátyám hatalmas hibát követett el, elhagyta Piltovert, és Zaunba költözött… Szerinte ott szabadabban és szabályok nélkül dolgozhat, de nem számolt a veszélyekkel! Ki is rabolták, és elvittek tőle egy rendkívül értékes tárgyat… És azt kéne valahogy visszaszerezni! Lehet, hogy kockázatos az akció, sőt, biztos is, de nagyon fontos lenne, hogy a tárgy visszakerüljön a helyére! A segítségeteket kérem, másra nem tudnám bízni! – Könyörgését csend fogadta, csak a mester köszörülte meg torkát, hogy elűzze a letelepedett némaságot.
- Tanítványaim rendelkezésedre állnak – A mester rátok emeli most tekintetét. – Halljam, ki vállalja a feladatot? Ez igazi próba lesz, ahol bebizonyíthatjátok bölcsességeteket és erőtöket! A tapasztalatszerzés rendkívül fontos!
Rengeteg kéz emelkedett a magasba, ha elvállalod, te is tedd meg. Yi mindenkit végigmér csendben, ám rajtad akad meg a szeme, és kis gondolkodás után megszólít.
-Santeko. Te leszel az, holnapra állj készen!  
Robert csodálkozva néz rád, tanonctársaid viszont kicsit szúrósabb szemmel fordulnak feléd.
Elkészülsz, és Roberttel együtt a legközelebbi kikötőbe utaztok, ahol már vár titeket egy hajó.
Út közben a férfi elmeséli, hogy nagy bátyja azért költözött Zaunba, Piltover helyett, mert úgy érzi ott szabadabban, korlátok nélkül érvényesítheti tudását. Aggódik érte, nem tudja milyen katasztrófa vár ott rá. Robert próbálja előtted leplezni kétségbeesettségét, de hangja kissé itt-ott megremeg. Az utazás Zanunig több napba telik, Útitársad szépen lassan elmesél mindent, amit tudnod kell a tárgy rablóiról, ugyan nem száz százalék, hogy ott van, de nagyon erős a valószínűsége, és természetesen felajánlja, hogy elkísér a helyig. Ha elfogadod ajánlatát, veled megy, ha nem, akkor kapsz egy képet a házról és a hátoldalán található a cím.
Posztod addig, hogy elkezded (vagy ha úgy választottál, Roberttel elkezditek) keresni az épületet!


Most még nem adok határidőt, rátok bízom, mikorra írjátok meg! Ne felejtsétek el leírni KÜLÖN felsorolás szerűen milyen felszerelést hoztok magatokkal ahogy azt a szabályzatban is megtaláljátok! A párbeszédeket dolgozzátok ki, beszéltessétek a karaktereket! Jó munkát!

Felszerelés:

• Óriás tekercs (Kétkezes fegyver)
  Egy ősi legenda erejét tartalmazza, azonban az erő megszerzéséhez a használóját teljesen be kell, hogy takarja a fekete festék, ami a használóban rejlő erőt szimbolizálja.
  
• Hosszú szárú nadrág
  
• Bőr öv
  
• Bakancs
  

Képességek (magamnak, nehogy véletlen olyat is használjak, ami itt még nem volt meg):

• Név: A tekercs útja
  Típus: Offenzív -> Távolsági -> Fizikai -> Céllövés
  Passzív: Leláncolás
  Leírás: Santeko egy pillanatra megáll, fordul egyet maga körül, miközben kibontja tekercsét. A fordulat végén a kezeiben tartott tekercsének elég lendületet ad, hogy azt elhajítva az ellenfélnek dobja és körbetekerje azt. A körbetekerés egy leláncolás effektet ad az ellenfélnek, ez azonban nem tart sokáig. A körbetekerést követően Santeko azonnal az ellenfélnek ugrik, a tekercsét fogva, ami gyorsan összehúzza magát. Amint Santeko megérkezik, a tekercs lekerül áldozatáról, így a leláncolásnak is vége szakad. Az egész időtartama nagyjából két-három másodperc.
  
• Név: A tekercs védelme
  Típus: Defenzív -> Szívósság -> Mágikus -> Pajzs alapú
  Passzív: Gyorsítás
  Leírás: Santeko egy laza mozdulattal lendületet ad a tekercsnek és feldobja a magasba. A tekercs azonban félúton megáll, majd Santeko körül kezd keringeni, egy pajzsot képezve. A támadások kivédéséhez a tekercs kibontja magát és az üres lapjával véd. Mivel ugyebár a papír nem lenne elég magában a kivédéshez, ezért a tekercs az erő elraktározás képességét használja, tehát amikor egy nagyobb támadás érkezik felé, akkor az az erejének megfelelő fekete rajzokat hagy a tekercsen. Amint a tekercs tizede tele lett rajzokkal, (egy képességnyi támadás vagy három sima támadás) akkor a tekercs visszaesik Santeko kezébe. Amíg a tekercs Santeko körül kering, addig Santeko gyorsaság bónuszt kap, mivel nem kell magával cipelnie az óriási tekercset. Amíg a pajzs Santekon van, addig a többi "A tekercs..." képesség nem használható.
  

Felkeltem. A napi meditációt úgy látszik, hogy letudtam és úgy döntöttem, hogy csatlakozok a többiekhez, akik éppen bábukon gyakorolják a küzdelmet. Lehet, hogy eltanulok néhány dolgot tőlük. Végül is ki lenne az az idióta aki kihagyná Yi mester egész napos tanítását. Én kifejezetten örültem, hogy ma egy ilyen különleges nap van, bár még fogalmam sem volt arról, hogy ez valójában egy teszt volt.
- Bár még sokatok itt még csak tanonc, ez a kiképzés alatt mindenkire úgy fogok tekinteni, mint egy gyakornokra! Kemény küzdelmek és kiképzés vár rátok egész nap! Ha valaki túl soknak érzi, az akármikor elhagyhatja a helyet és mehet meditálni.
Várt egy keveset, körbenézett, majd folytatta.
- A meditáció segítségével megismerhetitek önmagatok, de a Wuju stílus valójában az ellenfél kiismerésére épült. Itt van mellettem öt Wuju harcos. - nyújtotta ki a karját az egymás mellett álló emberek felé.
- Mindegyiknek mondtam, hogy egy bizonyos jelet küldjenek az ellenfelüknek. Valamelyikük pillanatnyi mozdulatokkal fogja tenni, valamelyikük a tekintetével... most jobb, ha nem sorolom fel, úgy könnyebb lenne. Természetesen aki megküzd az bevonul az egyik terembe, hogy a többiek ne tanulhassak a hibájából, hanem mindenki csakis a saját hibájából tanulhasson. Ez a kiképzés egyéni tudásra fog hajtani. Jobbról balra lesz egyre nehezebb és nehezebb kiismerni az ellenfél támadási szándékát, módszerét és irányát. Sok szerencsét!
Azonnal egy óriási sor alakult ki a jobb oldali harcosnál. Én azonban nem akartam sorban állással vesztegetni az időmet, hanem azonnal a bal oldali harcoshoz léptem. Miközben elvezetett a teremhez visszapillantottam és láttam, hogy a többiek is kezdenek át-át menni a többi harcoshoz, valamennyire egyenlő sorokat alkotva. Itt viszont egyedül voltam. Eddig csak egyértelmű jelzéseket tudtam észrevenni, ő azonban egy képzett harcos volt. Nem volt esélye sem annak, hogy hibázni fog. Felálltam és a tekercsem a hónom alá fogtam.

Az ellenfél a fejemre sújtott. Csak néztem magam elé, hiszen alig egy másodperc alatt elbuktam a tesztet és kaptam egy nagyot a kobakomra. A harcos kitekintett a teremből, majd látta, hogy nincsenek többen a sorban.
- Csak te vagy úgy látom. Megpróbálkozol még egyszer vagy gondolkodási időt kérsz?
Nem feleltem semmit csak felkaptam a tekercsemet és az ellenfelemet néztem. Vette a jelzést. Néztem a szemébe, vártam, hogy hova néz, de egyenesen az én szemembe tekintett. Hirtelen fájdalmat éreztem az oldalamban. Oda sem nézett és úgy győzött le. Ismét felálltam, majd újra próbálkoztam. Ezúttal hátrébb mentem körülbelül egy lépéssel, hogy egyszerre láthassam minden porcikáját. Ez sem segített, azonnal kaptam egy óriásit a fejemre. Gondolkodási időt kértem. Nem tudtam elhinni, hogy ennyire rossz vagyok. Törtem a fejemet, de semmi sem jutott az eszembe. Meg sem mozdult, sem a szeme, semmije, majd lesújtott. Lehet, hogy megmozdult csak nem vettem észre? Úgy döntöttem, hogy ismét megpróbálkozom. Felálltam és figyeltem a karját, hogy merre fog lecsapni. Lassan a háta mögé vitte a fakarddal együtt, majd egy hirtelen mozdulattal a másik kezében fogva csapott egyet a fejemre.
- Sose egy pontra koncentrálj. Lásd át az ellenfeled, gondolkozz az ő fejével.
Egy ötletet adott nekem. Először a fejemre ütött, aztán az oldalamra, aztán pedig megint a fejemre, ezért ezúttal felkészülök, hogy védjem az oldalam. Felvettem a kezdőállást, majd kaptam egyet a lábamra, méghozzá a másik oldalról.
- Egyértelmű jeleket küldesz, hogy melyik részed fogod a legjobban védeni. Mindig mindenedet védd, hiszen az ellenfél kiszámíthatatlan, az ellenfél is gondolkozik és furfangos.
Még végigment vagy negyven próbálkozás, de sehogy sem jöttem rá. Nem láttam semmi jelet, semmi mozdulatot az ütés előtt.

Gyorsan bevillant Yi mester mondanivalója, miszerint különféle jeleket fognak adni. Lehet, hogy azért ő a legnehezebb, mert az ő jele az egyetlen olyan jel, ami teljesen elkerülhetetlen. Az a jel, amit mindenki ad, mikor harcol, mégpedig a hang. A szelet kevesen tudják használni a harcban, ha ő nem tud azzal is megtéveszteni, akkor ott van a győztes pont. Felkészültem és becsuktam a szememet. Csak a hangra koncentráltam. Jött az ütés és belement a tekercsembe. Kivédtem! Örültem volna, ha nem jött volna egy következő ütés a gyomromba.
- Sose csukd be a szemedet egy harc közben, hiszen nem tudhatod, hogy melyik pillanatban melyik érzékszervedet kell a legjobban használnod. Sajnos a küzdelmet elvesztetted, mert ütést kaptál én meg nem. Ne örülj annak, hogy kivédtél egy támadást, inkább majd annak örülj, ha én nem fogom tudni kivédeni a te támadásod. - mondta mosolyogva.

Lassan letelt így a nap és a kiképzésnek vége lett. A rekordom végül az lett, hogy kettő támadást ki tudtam védeni, majd megtámadtam a harcost, ő kivédte majd azonnal le is csapott és legyőzött. Nem voltam feltétlenül büszke. Kivonszoltam magamat a teremből, teljesen fáradtan. Sok testrészemet aligha éreztem vagy a fájdalom vagy a fáradtság miatt. Láttam a többieket is. Sokan meditálni mentek és feladták, viszont voltunk még vagy húszan, akik a végsőkig harcoltak. Éreztük egymás fájdalmát és úgy is tekintettünk egymásra. Mintha mindannyian testvérek lettünk volna és elvesztettük volna a kutyánkat. Szomorú egy út volt, de eljutottunk a helyig, ahol a többiek meditáltak, majd leültünk fáradtan. A meditálásba sajnos nem kezdhettünk bele, mert a szóbeszéd igaz volt. Yi mester ismerőse, Robert Sultz tényleg a mai nap érkezik látogatóba. Össze is hívott mindenkit az aulában, majd köszöntötte a jövevényt. Kezet fogott a kócos hajú fiatalemberrel, aki a kézfogást követően a következőt mondta:
– Szeretnék kérni egy szívességet. Nos, a nagybátyám hatalmas hibát követett el, elhagyta Piltovert, és Zaunba költözött… Szerinte ott szabadabban és szabályok nélkül dolgozhat, de nem számolt a veszélyekkel! Ki is rabolták, és elvittek tőle egy rendkívül értékes tárgyat… És azt kéne valahogy visszaszerezni! Lehet, hogy kockázatos az akció, sőt, biztos is, de nagyon fontos lenne, hogy a tárgy visszakerüljön a helyére! A segítségeteket kérem, másra nem tudnám bízni!
Yi mester a harcosokra nézett, majd vissza a tömegre, amiben valahol ott bujkáltam én is.
- Tanítványaim rendelkezésedre állnak. Halljam, ki vállalja a feladatot? Ez igazi próba lesz, ahol bebizonyíthatjátok bölcsességeteket és erőtöket! A tapasztalatszerzés rendkívül fontos!
Míg mindenki emelgette a kezét, Yi mester hátrafordult a harcosokhoz, akik mindannyian súgtak neki valamit. Yi mester ezután halkan végigmért mindenkit, de végül megállt nálam.
- Santeko. Te leszel az, holnapra állj készen!
Meglepődtem és úgy látszott, hogy ezzel nem voltam egyedül. Robert is csodálkozott, hogy egy számára ismeretlent bíztak meg a feladattal, vagy az is lehet, hogy valami más miatt csodálkozott, igazából nem tudtam. Meglepett a gondolat, hiszen nem jutottam messzire a kiképzésben. Lehet, hogy Yi mester a kitartásomat jutalmazta és, hogy nem haboztam megbirkózni a legnehezebb feladvánnyal? Lehet... bár az sem kizárt, hogy csak véletlenszerűen sorsolt ki engem, vagy csak jobbnak akart tűnni a szememben, hiszen mikor kisgyermek voltam azonnal elküldött, mert nem látta bennem az erőt. Talán most először megcsillant a szikrája...

Mondanom sem kellett, a szerencsémre vall, hogy el kellett sétálni a legközelebbi kikötőhöz. Úgy éreztem, hogy ott helyben fogok összeesni, de végül erőt fogtam magamban és eldöntöttem, hogy nem fogok többé kudarcot vallani, mint ahogy azt a kilencvenkilencedik fekvőtámasznál tettem. Végig fogom küzdeni magam az összes feladaton. Miközben küzdtem magamban, Robert mesélt nekem dolgokat, de igazából túl fáradt voltam, hogy figyeljek is rájuk, ezért csak úgy tettem, mintha figyelnék. Hamarosan hajóra szálltunk, majd megindult a több napos utazás Zaunba. Amint hajóra szálltunk én kerestem egy kényelmes helyet mindkettőnknek, majd azonnal álomba borultam. Túl fáradt voltam és túl késő is volt.

Másnap, miután felkeltem és megvolt a napi meditációm, leültem, hogy beszéljek a kétségbeesett emberrel.
- Mi nyomja a lelked? - mondtam ezúttal teljesen kipihenve magamat.
Robert mesélt egy bizonyos helyről, valami rablókról és mindenféle dologról, aminek köze volt az ügyhöz. Úgy látszott, hogy tényleg nagyon aggódik, hiszen csakis ezekre a dolgokra tud koncentrálni, semmi másról sem beszélt. Miután végzett a rengeteg mondanivalójával és már szinte megérkeztünk Zaunba, felajánlotta, hogy segít nekem. Igazából láttam a szemében, hogy nagyon sokat jelent ez neki, ezért azonnal elfogadtam a segítségét. Igazából szerintem nem is segíteni akart, hanem maga akart utánajárni az egésznek, hiszen itt ő volt az egyedüli, aki igazán értette, hogy mi történt. Leszálltunk a hajóról, majd az ismeretlen területen a ház felkutatásába vágtunk.

FELSZERELÉS:

Az éjszaka. Egy olyan napszak, amit szeretek, hiszen beleolvadhatok a sötétségbe, mely tárt karokkal vár. Az emberek mondhatni vakok ezekben az órákban, ha csak nincs náluk gyertya vagy fáklya vagy bármi egyéb, mellyel fényt kreálhatnának maguknak. Nekem azonban nem kellett a fény. Én sem láttam persze a sötétben, de annyit, amennyire szükségem volt, annyit igen. Láttam azt, hogy hová lépek és láttam minden fényt, melyek mind óriási útjelző táblaként világították meg, hogy hol vannak emberek.
Az utcákon, melyeken éppen sétáltam szerencsére nem volt senki, engem leszámítva persze. Az ablakok nagy része már be volt csukva, akár csak az ajtóké. Nem volt túl nagy a település, így még egy rendes kocsmájuk vagy épp fogadójuk sem volt, így még onnan sem szűrődött ki muzsika vagy éppen részeg kiabálás. Szinte teljes csend volt, csupán egy-egy tücsök ciripelt a távolban, és a rovarok zsongását lehetett hallani, ahogy a vérszívók éjszakai rohamra indulnak, hogy csillapítsák vérszomjukat.
Viccesnek találtam, hogy egy kicsit talán hasonlítok rájuk, hiszen én is ez idő tájt szoktam felkerekedni, ha élelemre, pénzre vagy bármi egyébre volt szükségem. És általában ha így történt, akkor azon az éjszakán vér folyt. Itt azonban nem ez volt a célom, csupán átutazóban voltam a falunka is csak gúnnyal nevezhető koszfészek utcáját róva. Nem is tartott soká a séta, mire a lakott környék egyik végéből átsétáltam a másikba, ahol is egy inkább pataknak nevezhető vízfolyás csordogált, melyet amennyire tudtam folyónak tartottak.
~ Ezek az ostoba emberek minden megpróbálnak felnagyítani. – gondoltam undorodva tőlük, mikor elértem a hídhoz.
Valószínűnek tartottam, hogy akár magán a vízen is viszonylag könnyen át tudnék gázolni, de ha már egyszer ott volt a híd, miért választottam volna a nehezebb utat? Ráadásul így nem kellett azt sem kockáztatnom, hogy vizessé váljak. Az ív túloldalán szinte azonnal az erdő kezdődött, melyben még alig tudtam kivenni a kanyargós ösvényt, melyet a továbbiakban követnem kellett. A hold csak halványan izzott az égen, így nem sok világosságot nyújtott, amit nem bántam. Ahogy egyre közelebb és közelebb értem, egy furcsa fényt vettem észre a híd alatt. Elsőre ezt hittem, hogy csak az égen látszódó hold, vagy netán egy fényesebb csillag tükröződése a víztükrön, ám hamar rá kellett jönnöm, hogy ez lehetetlen. A világosság ugyanis túl intenzív volt ahhoz, hogy csak egyszerű visszaverődés legyen, így hát az egyetlen magyarázat az maradt, hogy van ott egy fényforrás. Ahol pedig fényforrás van, ott általában emberek is.
Óvatosan közelítettem meg a hidat, hisz az ilyen helyeken jó eséllyel futhatott az ember útonállókba, vagy akár még rosszabbakba is.
~ Ha rajtam múlna, lehet, hogy én is ilyen helyen ütnék rajta valakin. – gondoltam. ~ De ha így van, miért kockáztatják meg az ostobák a fényt? – tűnődtem tovább, ahogy a tőlem telhető leghalkabb léptekkel osontam a kő építmény felé.
Ahogy már-már ráléptem az ív első kövére, már tisztán ki tudtam venni, hogy valaki sugdolózik, s miután még néhány lépést tettem, azt is kezdtem érteni, hogy mit beszélnek.
- Már csak fél napi járás és Zaunba érünk! – mondta a hang.
- Bizony! Mit is mondtál, hogy hívják azt, akinél az a drága dolog van? – kérdezett egy másik.
~ Tehát nincs egyedül. – vontam le a nem túl nehéz következtetést.
- Nem mondtam, mert nem is ismerem! Csak azt tudom, hogy hol van! Nesze, itt egy papír az utcanévről meg a kép a házról amúgy sem tudnám kimondani, mert Zaunban majdnem mindennek ostoba és furcsa nevet adnak! Azt mondják szigorúan őrzött ház, de megéri a kockázatot! Az a vacak rengeteg pénzt ér! – korholta ismét az első hang, nekem pedig elindult az agyamban a játék.
Elgondolkoztam rajta, hogy vajon nem lenne-e jó társulni velük, hisz, ha olyan jó pénzt szereznek, akkor nekem is cseppenne-csurranna belőle valami. Ám hamar elvetettem az ötletet.
~ Nem vagyok csapatjátékos. – zártam le a rövid tépelődésemet gyorsan, és inkább tovább akartam volna állni, ám a sors másként döntött.
Noha a sötétség a barátom volt, minden barátból ellenség is válhatott a legváratlanabb pillanatokban. Ahogy tovább haladtam volna, egy faág került a lábam alá, amit nem vettem észre, ami pedig még rosszabb, hogy olyan reccsenéssel tört gyakorlatilag szilánkokra a lábam alatt, hogy az jóformán a holtakat is felélesztette volna, nem hogy két, idegesen pusmogó ember figyelmét.
Nem is telt bele pár másodpercnél több, máris felém rohant a híd alól két férfi.
~ Szóval jól sejtettem, hogy ketten vannak. – gondoltam, bár a fejemben még ott motoszkált, hogy lehet, hogy ez csak elterelés és vannak többen is, így hát azért igyekeztem éber maradni és a váratlan lehetőségekre is felkészülni.
Az egyik támadómnál egy rövidkard volt, míg a másik kezében tőrök villantak. Eredetileg nem állt volna szándékomban megzavarni őket, de ha már egyszer vették a bátorságot, hogy rám támadjanak, akkor én sem maradhattam rest. Arról nem is beszélve, hogy biztos voltam benne, hogy hiába is beszélnék hozzájuk, úgyis csak süket fülekre találnék.
Előhúztam hát én is Éjhozót, és mire elért az első, csapását máris az én pengém fogta fel, az acél pedig csilingelő hangon elkezdett énekelni. Ám balról megkerülte társát a késes, és mellém került, majd máris szúrt. Centiken múlott, hogy nem talált el, mely annak volt köszönhető, hogy valamivel erősebb fizikumom volt a kardforgatónál, így a csókolózó pengéinket szét tudtam választani, hogy arrébb mozduljak a szúrás elől.
A következő pillanatban azonban megint acél villant az acéllal, és csapás csapást követett, majd amikor megint patthelyzet alakult ki, és próbáltuk egymást visszanyomni, ismét előjött a késelő, ezúttal a jobb oldalamról és ekkor mindkét késével támadott. Az egyik végigszántotta az oldalamat, nem túl mély de vérző sebet hagyva maga után, míg a másik a karom páncélzatáról lecsúszva ki is esett a kezéből, bennem pedig nem tett kárt. Ám egy másodperc sem telhetett bele, és a másik fegyver is elhagyta az ellenfelem kezét, ám ezúttal úgy tűnt, hogy teljesen szándékosan. Amint ugyanis egyetlen lépést hátrált, felém dobta a pengét, mely egyenesen a lábamban állt meg.
Én felmordultam és összeszorítottam a fogam, hisz nem volt épp kellemes érzés, de ennyivel azért még nem lehetett engem legyőzni. Gyorsan lenyúltam a találat helyéhez és kirántottam a tőrt a végtagomból, majd nagy ívben a folyóba dobtam. Ennek oka az volt, hogy nem voltam valami jó célzó, így hát biztosan nem találtam volna el egyik suttogót sem, azt pedig nem akartam megkockáztatni, hogy visszaszerezze a fegyverét a kis rohadék.
~ A folyóból már csak nem halássza ki... – gondoltam elégedetten, de tisztában voltam vele, hogy ezzel még nem sokra mentem.
Szusszanni sem maradt időm, mert a karddal felszerelt fickó máris nekem rontott. Éjhozón a rúnák egyre fényesebben világítottak, én pedig éreztem is az agyamban tomboló vért, ahogy a halálukat kívánom az ellenségeimnek. Ám ez nem volt olyan könnyű, mint ahogyan hangzott. Noha ellentámadásba lendültem, a kardforgató rendre utamat állta, míg a társa hol egyik hol másik oldalamon tűnt fel, és rendszertelenül hol szúrni, hol pedig vágni próbált, néha pedig el-eldobta a kezében tartott késeit.
~ A rohadt életbe, hát hány tőre van ennek a szemétnek?! – mérgelődtem magamban, ugyanis már vagy egy tucatnyit repített el felém, de a kabátja alól mindig újabb és újabb penge került elő. ~ Ez így nem mehet tovább! – döntöttem el, és úgy ítéltem meg a dolgot, hogy keményebb eszközökhöz kell folyamodnom.
Ezt megerősítette az is, hogy a sebeim, melyekből idő közben még többet gyűjtöttem, egyre jobban kezdtek fájni, a vérveszteségről nem is beszélve, így hát minél előbb le kellett zárnom a nem túl kellemes holdfényes táncot a két idegennel.
~ Ha a kardost kiiktatom, akkor a másiknak nem lesz semmi esélye ellenem. – elemeztem a helyzetet, és már ki is találtam, hogy mit fogok tenni.
Mindeközben ismét letámadtak, ellenben ahogy csattant a két penge, én máris csak egy kézre fogtam az enyémet az eddigi kettő helyett, majd ahogy szétváltak a fém agyarak, ellőttem a villámom, melyet egészen eddig nem mutattam meg nekik. A közelség miatt lehetetlen volt, hogy elvétsem, így tökéletes találatot vittem be, ami nyilván nem lehetett kellemes, bár valószínűleg még nem halálos. Viszont úgy véltem, hogy egy ilyen támadás után egy ideig nyugton lesz, így amint a késdobáló a szokott módon oldalról akart volna lerohanni, én felé fordítottam minden figyelmemet, és csupán pár pillanat kellett, hogy fölébe kerekedjek, majd egyetlen határozott, két kézzel végrehajtott vágással felnyitottam a vállától a medencéjéig a szerencsétlen bolondot. Vér fröccsent elő a sebből, melyből egy kevés rám is jutott, bár a saját vérem még így is bőségesen többet takart be a testemből, mint a másiké.
Ezt követően már csak a sokkolt illetővel kellett kezdenem valamit. Ő sem húzta sokkal tovább, mint a barátja. Egyetlen vágás fültől fülig a torkon és máris örök álomba szenderült. Jómagam leszaggattam néhány darabot a ruháikból, hogy ellássam a sebeimet, majd átkutattam a zsebeiket, hátha találok bennük valami értékeset. Sajnos azonban csalódnom kellet, ugyanis csupán néhány érmét sikerült csak összeszednem a két jómadártól, amivel sokra nem mentem, no meg egy cetlit, melyen az az infó volt, amiről a beszélgetés is szólt. Ott állt rajta a cím és egy rajz arról a házról, ahol az állítólagos kincs rejtezik, valamint egy rajz magáról az értékes holmiról is. Hiába forgattam minden irányba a fecnit, nekem csupán egy groteszk kődarabnak tűnt az a valami, amit ábrázolt.
~ Egy ilyen dolog hogy lehet értékes? – tűnődtem, de azért zsebre vágtam a cédulát.
Már majdnem tovább is indultam volna, örülve annak, hogy a csetepatéra nem jött ki senki a házából, amikor eszembe jutott, hogy a híd alatt, ahol még mindig pislákolt a fény, lehet, hogy lelhetek még némi értéket. Elvégre, ha már egyszer megöltem őket és a vérem hullattam, akkor miért ne tömném meg a zsebem, ha van mivel?
Lesétáltam hát a híd alá, és a tábortűz körül, ugyanis az világított odalent egy csomagot találtam. Amint kibontottam, egy kötél vége bukkant elő, és ahogy kotorásztam még benne, egy furcsa golyót is találtam. Olyan volt, mint két félgömb, és nem tartotta össze őket semmi, mégsem estek szét.
~ Ez meg mi az ördög lehet? – tűnődtem, miközben méregettem a holmit.
Feldobtam, majd elkaptam, forgattam a kezemben, majd megpróbáltam széthúzni a két felét, de nem sikerült. Amikor megpróbáltam volna szétcsavarni, akkor pedig elkezdett izzani. Amolyan foszforeszkáló lámpához hasonlított, bár olyan gyenge fényt adott, hogy meg mertem volna kockáztatni, hogy sötétben többre mennék, ellenben viccesnek találtam, így visszadobtam a táskába.
Amint elkészültem az átvizsgálással, a zsákot, a vállamra vetettem, majd elhagytam a tett színhelyét a hídon át, egyenesen be az erdőbe.
Eredetileg is erre tartottam volna, de így, hogy az a papiros ott lapult a zsebemben, valahogy úgy éreztem, hogy muszáj lenne megbizonyosodnom róla, hogy mennyire megbízható az információ.
~ Nem lehet belőle semmi baj, hisz az a város úgyis csak egy koszos nyomortelep, a kutyának sem tűnnék fel. – győzködtem magam, bár nem ezért róttam az ösvényt éjnek idején.
Hajnalodott már, mire elértem Zuan határát. A házak nem hazudtolták meg a város hírét. Az épületek falát mindenütt korom, és egyéb fekete vagy ahhoz közeli árnyalatú mocsok borította és az utcákhoz képest ezt még tisztának lehetett nevezni. Mindenfelé szemét, sár, mocsok és a szag alapján valószínűleg még ürülék is kerülhetett egyes helyekre, bár az is lehet, hogy csak romlott étel volt, azt már nem tudnám megmondani. Mindez azonban nem volt fontos, mert így vagy úgy, de át kellett itt haladnom, tehát mindenképp kénytelen voltam tovább sétálni.
~ Ha már itt vagyok, akkor az az apró kitérő már tényleg nem jelent semmit. – döntöttem el végül, és a legrövidebb út helyett inkább arra indultam, amerre a címhez tartozó házat sejtettem.
Nem volt egyszerű dolgom, elvégre nem voltam ismerős a környéken, ellenben az egyik munkás szívesen segített nekem, bár nem ingyen.
~ Akkora sóhereket! Még egy nyamvadt útbaigazításért is pénzt kérni!! – dühöngtem magamban, de révén, hogy nagyobb összeg lehetősége lebegett a szemem előtt, így ezúttal túltettem magam a történteken és szó nélkül mentem tovább.
Ahogy egyre beljebb hatoltam a városnak hívott ipartelepen, a kosz egy részének okozói is feltűntek a környéken. Egyre több háznak lett kéménye, melyből sűrű, legtöbb esetben fekete füst szállt az ég felé, és csak egy kis nedvességre várt, hogy visszahulljon a településre, és még mocskosabbá tegye. Néha elkapott a köhögés, hisz nem voltam hozzászokva, hogy ilyen kellemetlen levegőt szívjak, de nem volt mit tenni, csak mentem előre.
~ Minél hamarabb odaérek, annál előbb hagyhatom el ezt a rohadt helyet. – emlékeztettem magam újra és újra, mikor lelassultam.
Jó ideig koptattam a város köveit, mivel végre megláttam azt a házat, melyet kerestem. Egy több emeletes épület volt, mely pontosan megfelelt annak a rajznak, amely a papíron szerepelte.
~ Akkor lássuk hát, érdemes volt-e idejönnöm. – gondoltam.

Spoiler:

Utam hosszú volt, és unalmas. Ha ki tudnék merülni, hát akkor most biztosan eszméletlenül rogynék össze. Kis izgalmat vártam az életembe, ami úgy tűnik sikerült. Ryner magasan körözött az égen, majd leszállt a vállamra.
[color=greeng~ A közelben van egy fogadó. Nézd meg, hátha van ott valami érdekes. Nagyjából fél kiló méterre lehet.[/color] – károgja a fejemben.
Mint mindig Ryner most is lenyűgözött. Hihetetlen hogy ismeri az emberek építette épületeket, még madártávlatból is. Végre megérkeztem, és beléphettem a fogadóba, ahol nagy zsivaj fogadott, de szerencsére mindenki el volt foglalva a saját maga apró dolgaival, így nem is ügyeltek a szerencsétlen föld gólemre, és a vállán pihenő vörös szemű varjúra. Még nem ültem le, mert szemem sarkából észreveszek egy igen apró növésű lényt, amelyről nem tudom mi az. Talán egy törpenövésű férfi? Mikor jobban megnézem, rájövök, hogy egy Yordle. Miután azonban sikertelenül megpróbált felszögelni egy papírt a falra, a csapos kitörését követve kicsit meghunyászkodónak tűnt. Miután nagy nehezen leült észrevette, hogy valaki figyeli. Naná, hogy figyelik, mivel szemeimmel végig követtem. Kissé csodáltam, hogy nem tűnt fel neki szemeim lila villogása, de ennek örülök, mivel így nem jöhet, rá mi vagyok én. Egy papírt tol felém, és azt mondja, hogy jó fizetést kaphatok, ha segítek neki valamiben. Elgondolkoztam. Bár élelemre nincs szükségem (csak ha megsérülök, mert a benne lévő tápanyag felemésztve gyűlik vissza a feszültség a testembe), azért a felszereléseket nem mellőzhetem. Kellemetlen, de átgondoltam az ajánlatát, majd elfogadtam. Mára szobát kellett bérelni, ugyanis a holnapi karavánnal indulunk tovább. Mivel aludni nem tudok, a tudattalanság mélyébe léptem, és lelassítottam elmém járását. Reggel ismét normálisan viselkedtem, majd ahogy Rynerrel megbeszéltük kicsit megbüntettük a Fogadóst. Ahogy kiléptem varjúbarátom villámsebesen odarepült a kocsmároshoz, és egy jó mély vágást intéz az arcára, majd kirepül az ajtón, és elszáll magasra. Jómagam, és a Yordle egy szekéren utaztunk, majd beérkezve elszörnyedtem. Az undorító pokolfajzatok egy igen lepukkant várost építettek. Azt hittem ez is olyan tiszta lesz, mint szülőhazám, de látva, hogy szennyezik a környezetüket az idegességem tetőpontra hágott. Azonban lenyugtattam magamat, majd „idegenvezetőmet” követve elindultam. Végül a nevét is megtudtam. Hamarosan megérkeztünk a célállomásra. Megkaptam már szinte minden infót útközben, szóval reméltem rövidre fogja az ipse.
- Vándor. Ő meg itt a társam Ryner. – mutatkozok be, majd a hollótársamat is megemlítem, aki a vállamon pihent, mint mindig.
Örültem, hogy végül is gyorsan megtudtam mindent, amit kellett még pluszban. Jellemző az emberekre… tolvajlás. Nem nagyon érdekeltek az emberek szabályai, szóval nem volt semmiféle ellenvetésem, de legszívesebben eltörtem volna a férfi kezét, amikor hozzám ért. Nem szeretem, ha tapogatnak. Kint a Yordle még hozzám szólt, de nem érdekelt, amit mondott. Már egy ideje a képet, és a térképet néztem, és azon gondolkodtam mit is csináljak. Végül eldöntöttem.
- Ryner. Ha tudsz, szerezz magad mellé még pár hollót, aztán kérlek, keresd meg nekem ezt a címet. – szólok a hollótársamnak, aki bólint és felrepül.
Most már biztos voltam benne, hogy meg fogom találni azt az épületet, és nem fog semmi probléma lenni ebből a nyavalyás útból. Majd társam fent repked én is elindulok valamerre.

(elnézést a késésért, de rengeteg dolgom volt)