Ingoványos talajon - (Küldetés Miakoda, Catherine von Ellesme, Victarion de' Neil, Raziel Mystfire és Doremar részére

Ingoványos talajon

Catherine, Miakoda, Victarion, Doremar:
Kora délelőtt van, mindenki járja a saját útját, végzi ügyes bajos dolgait, mikor meglátjátok a hirdetéseket a legközelebbi faluban/városban, vagy annak környékén akár, egy elszabadult szórólap formájában.

„Fiatal kalandvágyó, önkénteseket keresek, akik nem riadnak meg egy-két furcsaságtól, és egy kis jutalom ellenében képesek elvégezi egy csöppnyi munkát! Legyél mágus, harcos, vagy csak egyszerűen elkötelezett, örömmel fogadunk, a válogatás itt helyben történik, ahol állsz!”

Furcsálljátok a mondatot és a macskakaparásszerű aláírást már el sem bírjátok olvasni. Ám a papír alján a pecsét elég hivatalosnak látszik első ránézésre, de mire jobban megnéznétek, az felvillan, és vakító kék fényáradat ölelésének kíséretében, a környezetetek hirtelen megváltozik. Egy magas kő teremben találjátok magatokat, mindenütt díszes kőoszlopokkal, és meglepődve pislogtok körbe! Most látjátok egymást először! Bármilyen messze is voltatok a másiktól, most ott álltok szemben mind a négyen. Miután így vagy úgy, de bemutatkoztatok egymásnak, a hely végén egy dupla ajtós bejáratot láttok meg, mely meg van világítva mágikus fényekkel, és egy cetli van kirakva rá.

„Kerüljetek beljebb!”

Nagy nyikordulással kinyílik a nehéz ajtó előttetek, azután elolvastátok a cetlit. Beléptek, és egy hasonló nagyságú termet pillantotok, meg mint az előbb viszont az oszlopok helyén hatalmas könyvespolcok vannak, melyeknek a tetejét már alig látni, mind dugig van könyvekkel, össze-vissza tologatott létrák támaszkodtak rajtuk. Dohos és poros szag terjeng a levegőben, és meglehetősen hideg is a szoba. Kisvártatva az egyik létra mocorogni kezd, és észreveszitek, ahogy valaki mászni kezd a tetejéről lefelé, hozzátok.
- Hahó! Máris megyek!- Kiabál le hozzátok. - Félpercnyi létramászás után végre leugrik az utolsó pár fokról, Egy közel harminc éves nő néz rátok, hosszúkás arca mellett vöröses-szőkés haja kócosan lóg két oldalt, földig érő szürkés, talárban áll előttetek.
- Szóval én hoztalak ide benneteket, tudom kicsit váratlan volt az utazás, de nem szeretek várni a jelöltjeimre. – Miközben beszél, jól felméri mindegyikőtöket.
- Óh! - Kap a fejéhez hirtelen - Elnézést, be sem mutatkoztam, a nevem Nyrien Angen, de most nem fogok kezet senkivel, mert ragadok a portól. – Sóhajt, és összeütögeti koszos tenyereit, és csakugyan porfelhő száll ki két keze közül, de még talárjáról is.
- De, a lényegre térek, mielőtt elvesztitek türelmeteket. – Hosszú ujjú talárjából elővesz négy darab medált, lánc helyett egyszerű bőrszíj lóg rajtuk, a medálon magán pedig hasonló forma domborodik ki, mint a pecsét amit ezelőtt a hirdetésen láttatok, egy griffmadár szerű lényt ábrázol, (sas csőr helyett azonban macskafej ül hosszú nyakán) amint mellső két lába közt egy gyűrűt tart. Mind ez alig nagyobb, mint egy karóra számlapja.
Megnéztétek, és a nő folytatja.
- Küldetésetek, ha elfogadjátok, az lesz, hogy engem kell elkísérni a Ragály mocsárba, megvédeni amíg ott vagyunk, és én össze gyűjtök pár adatot valamint elvégzem egyéb munkám. Nem lesz egyszerű feladat, de úgy hiszem megbirkóztok vele. Nem kötelező ezek után sem elvállalni, de higgyétek el, nem hagyok senkit üres kézzel elmenni. Holnap reggelig döntsétek el, hogy tényleg vállaljátok-e a kockázatot, ha igen akasszátok nyakatokba a medált, ha nem akkor csak dobjátok ki, a medál megérzi szándékotokat, ha eldobtátok hasznavehetetlenné válik. Most mindenkit visszaküldök oda ahonnan jött. Ha a medál a nyakatokban van mire a felkelőnap első sugarai megjelennek az égen, ugyan így idekerültök, ahogy az előbb is és indulásra készen kell állnotok!-
Azzal biccent egyet felétek, és ugyan azzal a kék fénnyel ugyan ott teremtek, ahogy éppen a hirdetést olvastátok nem sokkal e fura történtek előtt.

Posztotok addig tartson, hogy elkészültök és a medállal a nyakatokban várjátok a felkelő napot, és mikor a terembe kerültök a nő máris ott vár titeket, és ha kérdésetek van, tegyétek neki fel!

Raziel:
A parancsoló hang melyet fejedben hallasz, és vakon követsz, arra utasít, hogy következő megállód a Ragály mocsár legyen, és meg kell keresned majd egy kis csapatot, aki éppen erre expedíciózik az utasítás pontosan arról szólt, hogy felmérd e csapat erejét, bármilyen eszközökkel, akár harc akár csak megfigyelés alapján, de kerülj hozzájuk közel! A hang víziókat küld a helyről ahová pontosan menned kell. Egy mocsaras kép jelenik meg előtted különös alakú, szokatlan fákkal, növényekkel, és egy sekély tóval, melyet sűrű nád vesz körbe, és a tó egyik nyúlványán egy hatalmas szikla omladék látható, annak egy hatalmas repedés tátong az oldalán.
Elindulsz hát és, meg is érkezel a mocsárba, a talaj egyre iszaposabb mindenütt mocsárgázok törnek fel, minél beljebb érsz. Utad azonban nem járod egyedül. Érzed, hogy figyelnek. Három darab óriási torz békaszerű lény ugrik rád lesből támadva, elég lassúak, és buták, de nagyot ugranak és megpróbálnak maguk alá temetni, hogy összezúzzanak. Miután legyőzted őket, észreveszel mindegyikükön egy egyforma kékes-zöld jellegtelen, apró foltot, mélyen beleégetve a húsukba. Ez után tovább indulsz a mocsár szíve felé, Ahol egyre furcsább látvány fogad.
Posztod eddig tartson!

( u. i.:Ne felejtsétek el kiírni első posztotokba milyen felszerelést hoztok magatokkal, FELSOROLÁS SZERŰEN, ne a fogalmazáson belüre!)

Hajnal csókja fekete, s ajka nyomán vörös nyál fakad. Érintése röpke, ám életre szomjas…
Ahogy visszarántom kardomat a hús, s szövet öleléséből, a férfi tejfehér arccal rogy össze előttem. Acélszürke szemeiben értetlenség, s félelem lágy hullámai keverednek. ~ Minden halál ezzel jár. Sosem látják okát, és sosem kívánják. Hogyan is láthatná…? Csak egy jókedélyű fogadós volt, aki feltűnően sok idegent fogadott fedele kényelme alá. Jutalmul mindezért nem kapott mást, csak egy éjfekete pengét a gyomrába… Arlen elégedett lesz.
Feladatom elvégezvén, magam mögött hagyom a reggel tompa napfényétől ásítozó szobát, s a közepén vöröslő, vérbe fagyott holttestet. Egyesek elvei alapján bizonyosan alattomos tettnek számít saját városállamom polgárainak meggyilkolása, ám számomra ez is csak egy küldetés a megannyi közül. Frakcióm is úgy vallja, hogy a megtisztítást magunkkal, azaz Noxusszal kell kezdenünk. Míg falainkon belül is vannak, kik kételyekkel fordulnak tiszta világképünk felé, nem remélhetjük annak kiterjesztését Valoran egészére.
Már a külvárosi ég alatt szürkéllő taverna is elmarad csizmáim nyomán, mikor a meleg szél egy különös papirost sodor lépteim vonalába. Lerántom a bőrnadrágomba csecsemőként csimpaszkodó irományt, majd megszánom egy gyors pillantással:

„Fiatal kalandvágyó, önkénteseket keresek, akik nem riadnak meg egy-két furcsaságtól, és egy kis jutalom ellenében képesek elvégezi egy csöppnyi munkát! Legyél mágus, harcos, vagy csak egyszerűen elkötelezett, örömmel fogadunk, a válogatás itt helyben történik, ahol állsz!”

A leírt szavak érdektelenül nyernek értelmet elmémben. Jelenleg csak az Equilibrium által rám rótt parancsokat hajthatom végre, vágyaimban nem lehet helye az önkényes zsákmány s dicsőség hajszolásának. Továbbá, a kivehetetlen aláírás, s szemeimnek ismeretlen pecsét hamar meggyőz arról, hogy jobban teszem, ha tovaengedem ujjaim szorításából a felhívást. Mégis, mielőtt rászánhatnám magam a cselekvésre, víziómban szertefoszlik a szegényes peremvidék sárbarna látképe, s átadja helyét az egyszerű, ám átláthatatlan fehérségnek…
Mire sikerül újfent kitárnom tűzszín íriszeimet, már egy jóval nemesebb, s fényűzőbb hely ölelésében találom magam. Kőből kivájt oszlopok magasodnak a csarnok homályba vesző mennyezetéig, büszke alakjaikon úgy szaladnak végig a díszítések, akár fákon az indák.
- Kik vagytok? – A megilletődött kérdés rögvest elcsalja tekintetem a magasság karjaiból.
Kisebb meglepetésemre három alak bontakozik ki előttem, valamiért környezetem fürkészését előbbrevalónak véltem más személyek felkutatásánál. ~ Ez egy komolyabb helyzetben rossz véggel is járhatott volna. A villanás nem csak a látásom, de az elmémet is elvakította… jobban oda kell figyelnem. Bár, ez a trió nem tűnik veszélyesnek.
A fiú, kinek a kérdés elhagyta ajkait, ijedtnek tűnik, mintha elvesztette volna szüleit, s nem találja helyét a hirtelen történések folyamában. Küllemre velem egykorú lehet, bár fizikailag gyengébbnek, és lassabbnak vélem első ránézésre.
Rajta kívül még két lány is gyarapítja köreinket, egyikük arcát vademberek által használt jelek tarkítják, s rézvörös tincsek foglalják keretbe. Viszonylag idősnek tűnik, ahhoz mért magassággal, s nőies testalkatával, melyre nem kevés belátást engedélyez lenge öltözéke.
A gyengébbik nem másik képviselője különös, rózsaszín hajkoronát visel, egy halvány, ezüstös fogattal, s fekete masnik összefűzésével. Íriszei az ibolya árnyalatában ragyognak fiatalos arcán, ám zsenge kora ellenére ő is meglehetősen teltnek, s formásnak tűnik, bármennyire is elpalástolja bájait nehézpáncélzata árnyékával. ~ A természet kegyes volt velük, de a sors nem. Ők is idekerültek erre a kárhozott földdarabra, s látszólag nekik sincs elképzelésük mindennek az okáról.
- A nevem Mia! – Mutatkozik be a lány, kinek tarkója mögül ragadozómadarak tollai merednek egykori hazájukra, az égre. Kezében egy, az enyémhez hasonló pecséttel ellátott papírlapot lóbál.
- Én Cath vagyok. – Követi a sort a nehézvértes, helyzetünkre való tekintettel viszonylag nyugodtan.
Újfent végignézek a társaságon, majd inkább a helyiség további felmérésére szentelem figyelmem. Bár szótlanságom miatt áldozatává válok pár éles szempár munkájának, mostanra egy cseppet sem tartok az itt megjelentektől. Hozzám hasonlóan ők is csak a véletlen furcsa szeszélyeinek játékszerévé váltak, így megalapozott indokok hiányában vajmi kevés fenyegetést jelentenek rám nézve. Érdeklődésem elszáll irántuk, s inkább a lehetséges kiutak megtalálására összpontosítok.
- Neked van neved? – Épp elfordulnék tőlük, mikor elhangzik a Cath nevezetű kérdése.
Hamar elkezdem firtatni lehetséges válaszom szükségességét, ám még ebben is megzavarnak… A fiú énekelni kezd, talán így próbálja megnyugtatni magát. Hangja ápolt, s csiszolt, de mégsem képes megnyugtatni, ahogy az Övé tette…
- Victarion. – Felelem végül, színtelenül, akár egy sosem használt festékpaletta.
Csuklyámat magamra hajtva nagyobb biztonságban érezhetem magam, s talán ennek is hála, de hamar rálelek az egyetlen kiútra… egy kétszárnyas, vastag faajtó képében. Felfedezésemen a következő felszólítás juttat elhatározásra:


Így is teszek.
A csarnok, amely kitárulkozik előttem, elődjéhez hasonló méretekkel, ám merőben más külcsínnel büszkélkedhet. Bőrkötetes, portól gyötört könyvek százai sorakoznak rendetlen káoszukban a robosztus könyvespolcok tucatjain, melyek óriásokként néznek le rám.
A levegő állott, s elhasznált, ebből, s a kötetek állapotából ítélve nem lehet nagyszámú a karbantartó személyzet.
Itt is nézelődni kezdek ugyan, de mivel egyéb járatot nem találok, inkább megvárom a többieket, kiknek érkezését más történések is kísérik.
Egy majd húsz lábnyi falétra lendül mozgásba, s az így keltett nyikorgó hangokat egy ordítás foglya párba.
- Hahó! Máris megyek! – A rekedtes kiáltás tompa visszhangot ver a helyiségben.
Kellemetlen előérzetem lévén kiválok a csapatból, majd a legközelebbi fal támaszánál keresek menedéket.
Mindeközben a zajok tulajdonosa is leereszkedik hozzánk, egy öregedő, ápolatlan, ám valahogy mégis különös kisugárzást árasztó nő személyében.
- Szóval én hoztalak ide benneteket, tudom, kicsit váratlan volt az utazás, de nem szeretek várni a jelöltjeimre. – Úgy fürkész minket éles vágású szemeivel, mintha árut válogatna magának egy piac forgatagában. Nem tetszik a történések ilyesfajta alakulása… - Óh! Elnézést, be sem mutatkoztam, a nevem Nyrien Angen, de most nem fogok kezet senkivel, mert ragadok a portól. – Szétszórt viselkedése, mellyel bemutatkozását fűszerezi, újabb magyarázatot ad a terem állapotára.
- Én Cath vagyok.
- Mia! – A két lány persze rögvest viszonozza a gesztust, de a félénk ezúttal is kimarad a sorból.
Mindazonáltal a könyvtáros nem akad el hasonló részleteken, inkább tovább folytatja a mondandóját.
- De, a lényegre térek, mielőtt elvesztitek türelmeteket. – Jégszínű talárjának rejtekeiből négy medaliont kerít nekünk, majd kiosztja azokat új birtokosainak.
Bár nem mozdulok kéretlen ajándékomért, a nő odajön hozzám, s kezembe adja azt.
Ekkor veszem észre, hogy a tárgy lapját ugyanaz a szimbólum ékesíti, amit a felkérésen is használtak. A négylábú teremtmény magasztosan vicsorít hosszúkás macskafejével, szárnyai a Mennyek irányába törtetnek.
- Küldetésetek, ha elfogadjátok, az lesz, hogy engem kell elkísérni a Ragály mocsárba, megvédeni, amíg ott vagyunk, és én összegyűjtök pár adatot, valamint elvégzem egyéb munkám. Nem lesz egyszerű feladat, de úgy hiszem, megbirkóztok vele. Nem kötelező ezek után sem elvállalni, de higgyétek el, nem hagyok senkit üres kézzel elmenni. Holnap reggelig döntsétek el, hogy tényleg vállaljátok-e a kockázatot, ha igen akasszátok nyakatokba a medált, ha nem akkor csak dobjátok ki, a medál megérzi szándékotokat, ha eldobtátok hasznavehetetlenné válik. Most mindenkit visszaküldök oda ahonnan jött. Ha a medál a nyakatokban van, mire a felkelőnap első sugarai megjelennek az égen, ugyan így idekerültök, ahogy az előbb is és indulásra készen kell állnotok! – Ezen sorokkal zárja beszédét. Egy pillanatig sem kell átgondolnom, hogy miképp fogok dönteni…
Ám mielőtt rögvest visszadobhatnám az ékszert, vízióm újfent fényáradat veszi uradalmába…
Ezúttal a frakció kaszárnyájában fenntartott, szegényes szobámban találom magam, kezemben a medállal.
Mióta Ő elment, túl keveset mosolygok. Még ha meg is teszem, csak a magány kellemes ölelésében fordul elé hasonló. Most mégis megengedek magamnak egyet. ~ Felesleges átgondolnom. Sem engedélyem, sem időm nincs hasonlóra, és a nő céljai könnyen segíthetik Noxus ellenségeit. Továbbá, semmi kedvem megint összetalálkozni azzal az eszement csapattal… Igazság szerint, az lenne a legjobb, ha az a nyanya is felfordulna ott, ahol van.
Rick éjszínű ékkövét végighúzom Hajnal pengéjén, majd átvágom vele fölös ajándékom. A fényes tárgy pillanatok műve alatt válik az enyészetté.
Miután megbizonyosodom sikeremről, két fegyverem az egyetlen szekrényemre helyezem, s levetem a ruháimat. Fárasztó napot tudhatok magam mögött, így idejét látom a jól megérdemelt pihenésnek…

Bár városunk felett a sötét fellegeket por, és füst táplálja, a mi napfelkeltéink is tudnak olyan szépek lenni, mint bárki másé. Ezúttal is így van.
Az álmos, halványbíbor fénysugarak lustán nyúlnak be szobám ablakán, végigjárva annak egész világát. Mégis, meghökkenten, szinte ijedten tudatosul bennem a kép, melyet a világosság ecsete húz végig a testemen… Fogalmam sincs miért, de a medalion sértetlenül lóg a nyakamban.
Döbbenetem azonban hamar elüldözik a könyvtáros szavai, melyek hideg zuhatagként űznek ki nyughelyemről. Ha megőrzöm medálját, visszakerülök a csarnokába…
Kapkodva szedem össze az öltözékem, s miután már árnyszerű köpenyemet is magamon tudhatom, sietős mozdulatokkal a hátamra fűzöm Hajnalt. Végül a teljesen sötétre csiszolt golyóbist belecsúsztatom a zsebembe… még épp időben. ~ Talán a drágakő műve lenne mindez? Már máskor is úgy viselkedett, mintha saját akarata lenne. Csak ő űzheti velem ezt a gonosz játékot, hisz vele semmisítettem meg a griffet…
Gondolataim szobájából a könyvek végeláthatatlan birodalmába érkezem. Megbízónk már készen vár engem, s a három másikat, kik természetesen megjelentek. Jól láthatóan ők az elejétől fogva vágytak a kalandra, hisz nálam sokkalta felkészültebben érkeztek, súlyos felszereléseik alatt görnyedezve… míg én csak a ruházatom, s a kardomat tudhatom magamnál.
- Miért ilyen módszerrel válogatott ki minket?- Érdeklődik Cath, mielőtt felkerekednénk.
- Képes vagy eljuttatni bárkit bárhova? – Mia is kihasználja az alkalmat, hogy szabadon csillapíthassa tudásvágyát.
A különös nő, ki szerelmét a köteteknek ajánlotta, látszólag érdeklődve fogadja a kérdéseket. Bennem is megfogalmazódik egy… ~ Ugye nem gond, ha visszafordulok inkább?
Ám a szavakat mégsem formálják meg ajkaim, hogy fagyos utóízüket számban hagyhassák. ~ Rick hagyatéka valamiért azt akarja, hogy velük menjek. Talán tényleg hasznom származhat még ebből. Ha más nem is, rájövök, valóban képes-e önálló gondolkodásra ez a különös drágakő…

Spoiler:

A nap emelkedőben volt, mégis gyenge lángmadarak bontogatták szárnyaikat tűzfészkükbe, a semmi és a névtelen falu határán. Ebédnek ugyan korai lett volna, de az előző három nap étkezéseit bepótolni cseppet sem. Mia sora egyre nehezebben ment. A terep lepusztult és nehézkes, élelem vagy víz forrást aligha tartogató volt, a települések pedig ritkásan elszórva, sokszor rejtve leledzettek. Kénytelen volt egyre nagyobb teret engedni a benne rejlő hiénának. Ugyan remek vadásznak bizonyult az elmúlt hetekben, de ha az kellett lopott és a dögöket sem vetette meg, alkalomadtán pedig hullákat is kifosztott. Csekélyke szükségleteit azonban még így is csak ritkásan tudta kellő mértékben kielégíteni. A növényzet ahhoz is túlontúl gyér volt, hogy tüzet rakjon amin megsütheti a zsákmányolt élelmet így a városból szerzett szemetet, éghető maradékokat, főként papírt. Térdét felhúzva, lassan kisimította a gombócba gyűrt lapokat és csíkokra tépve dobta őket eleségként, a mohó fiókákként nyújtózkodó lángok közé. Egyik másikat elolvasta, a többit csak úgy oda hajította. Házat váltanának aranyra, karaván indul északra, és feladat kalandvágyó önkéntesek részére jutalom ellenében. Elmélázott a kezében levő íráson s felrémlett benne egy közelmúltbeli durva okítás a munka pénz étel összefüggésekről. Ahogy az utolsó szavakat is kibetűzte, kék fényesség táncolta körbe testé s az egyre szélesedő fénysávok spirálisan betekerték teljesen elszigetelve a külvilágtól. A bőrét égető napsugarak elhaltak, az orrában csavargó bűzös füst elillant, szemeit pedig vibráló sötétség takarta be. A hirtelen hűvös megbizsergette a bőrét, ami jól esett izzó testének. Lassan maga elé emelte kezét, addig tapogatózva, mígnem elhagyta vízióját a káprázat. Nem volt kérdéses, egy teljesen más helyere került, körülötte s vele szemben idegen emberekkel. Pár másodpercig mind mellőzték a szót vagy a cselekvést, míg végül egyikük, a Mia jobbján levő fiú kissé idegesen ugyan, de megszólalt.
- Kik vagytok? - Kérdezte.
- A nevem Mia! - Mondta szelíden.
A papírlap még mindig kezében volt s mivel másoknál ugyan azt látta, meglóbálta sajátját, jelezvén, egy cipőben járnak.
- Én Cath vagyok. - Szólott a szemben levő lány is.
Ellenben a két névtelen srác egyszerű, szövet öltözetével, emez rózsaszín hajú teremtés páncélt viselt, külleme egy katonáéra hajazott. Igaz, arca nem hordozott harcias vonásokat, de Miáén sem szerepelt gyilkosok billogja, így zsenge kora ellenére akár tapasztalt zsoldos is lehetett.
Cath komolyan méregette a fiút, kiről még egy szó sem esett, oly komolyan, hogy érdeklődésének hangot is adva, megkérdezte annak nevét.
- Victarion. - Mondta minden sallang nélkül, majd nem pazarolva több tekintetet vagy szót, elindult az egyetlen látható ajtó irányába. Rideg volt és távolságtartó, mindükön átnézett s úgy tette amit tett. Mia nem neheztelt rá ezért s nem is zaklatta magát fel, az ilyesfajta bánásmód nem olyan rég még igazán hétköznapinak számított. S hogy ő vagy a többiek hogyan viselkednek vele, mit sem jelentett. A szelet sem érdekelné, akkor épp Miát?
A harmadik, névtelen társ még mindig feszengett, bőrén kipattogzott az izgalom, a hideg ellenére gyöngyözött homloka, sőt egész arca. Talán ezt enyhítendő, lágy dallamot dudorászott remegő, de igazán szép hangján.
Az ajtó túloldalán újabb terem terpesztett, helyet adva temérdek, feketébe vesző, égig érő könyvespolcnak. Hatalmas csokrokban elhelyezett gyertyafészkek szolgáltattak tompa, de rezzenéstelen fényt a helységnek, egészen, míg az ajtón besurranó huzat meg nem táncoltatta mind néhány pillanatra. A nyikorgó zsanérok zajára és a ringatózó árnyakra válaszul szavak érkeztek.

- Hahó! Máris megyek! - Az illető vékony hangjának, sínjében nehezen mozgó, öreg létra robaja szolgáltatott tekintélyt. Sovány, nyurga nőalak bukkant elő a mennyezet sötétjéből, szaporán szedve a fokokat. Lehuppant s kopottas, se szín talárját porolgatva vendégei elébe sietett.
- Szóval én hoztalak ide benneteket, tudom, kicsit váratlan volt az utazás, de nem szeretek várni a jelöltjeimre. – Mondta
Szemüvegének mandulaforma lencséin által vetett, fürge pillantásaival oly intenzíven méricskélt, hogy az szinte már fizikailag is érezhető volt.
- Óh! - Kapta el a felismerés. - Elnézést, be sem mutatkoztam, a nevem Nyrien Angen, de most nem fogok kezet senkivel, mert ragadok a portól. - Szavait egy kisebb porfelhő életre keltésével nyomatékosította.
Miát, a nő hirtelen, szétszórt viselkedése butácska gyerekre emlékeztette, aki mindent figyelmen kívül hagyva csak saját szórakozását, szenvedélyét űzi. Sem erősnek sem veszélyesnek nem tűnt, noha már tanúbizonyságot tett hatalmáról. Így vagy úgy, ha már útjába került a feladat, függetlenül a megbízó kilététől vagy a tennivaló milyenségétől, nem állt szándékában visszakozni.
- Én Cath vagyok. - Mondta a harcos
Mia is reagált a maga egyszerűségével.
- Mia!
Angen a neveket egy-egy bólintással jegyezte, furcsa mód azonban nem tért ki az anonimitásba burkolózó férfi társaságra, ehelyett inkább folytatta.
- De, a lényegre térek, mielőtt elvesztitek türelmeteket. Küldetésetek, ha elfogadjátok, az lesz, hogy engem kell elkísérni a Ragály mocsárba, megvédeni, amíg ott vagyunk, és én összegyűjtök, pár adatot valamint elvégzem egyéb munkám. - Mondta
Beszéd közben néhány függőt vett elő köpenye rejtekéből s azokat szépen lassan, egyesével szétosztotta.
- Nem lesz egyszerű feladat, de úgy hiszem, megbirkóztok vele. Nem kötelező ezek után sem elvállalni, de higgyétek el, nem hagyok senkit üres kézzel elmenni. Holnap reggelig döntsétek el, hogy tényleg vállaljátok-e a kockázatot, ha igen akasszátok nyakatokba a medált, ha nem akkor csak dobjátok ki, a medál megérzi szándékotokat, ha eldobtátok hasznavehetetlenné válik. Most mindenkit visszaküldök oda ahonnan jött. Ha a medál a nyakatokban van, mire a felkelőnap első sugarai megjelennek az égen, ugyan így idekerültök, ahogy az előbb is és indulásra készen kell állnotok!
Ki kelletlen, ki örömmel vette a praktikus ékszert, így vagy úgy, de végül mindenki kapott. Ezt követően már csak pillanatok teltek el s a látképet újra elmosta a vakság kékesfehér hullámverése.
Mia újra a tikkasztó pusztaság szélén találta magát, a nap újra perzselt s újra érezte a füstöt is, azonban nem volt egyedül mint annak előtt az utazást megelőzően.
Tüzét eltaposták s most, hogy visszaért, valószínűleg ugyan az a csizma vele is ugyan ezt tette. Egy hatalmas, lapockáját érő rúgás földre küldte térdelő alakját, s hosszasan ott is tartotta.
- Nézd csak a tolvaj szajháját, még boszorkány is. - Mondta a Miát fogva tartó férfi
Időközben elősomfordáló társai mocskosan kuncogva közeledtek s körbe állták a lányt. Egyik a földre köpött, míg másik, Mia arcához hajolt s fejét, hajánál fogva felemelve elővillantotta foghíjas mosolyát.
- Formás kis félvér ez, lenne ára. - mondta tovább vigyorogva
- Fajankó! Ez egy banya! Tűzre vele mielőtt elátkoz minket. - Szólt közbe a harmadik
- Eszméletlen nem csinál ez semmit. - Ragadta vissza magához a szót a legelső, majd egy jókora ütést mért Mia tarkójára, álomba szenderítve a lányt.

A férfiak azon faluközösség rosszabb arcú tagjai közé tartoztak, akiktől Mia szerezte aznapi élelmét. A közelben tanyázó idegenről szóló asszonyfecsegés és az erősen füstölgő kis tábortűz hamar nyomra vezette őket. Bár alig 500 fős településről volt szó csupán, a lakható világ legperemén, még egy ilyen koszfészekben is volt egy kalyiba vagy kaparék, ahová veszejthették a rabságra ítélteket. Azok hárman, végül úgy döntöttek boszorkány vagy sem, többet ér ha eladják. Pár nap csupán és úgyis érkezik egy karaván, addig meg majd minden egyes alkalommal ha magához tér, vissza rugdossák álomföldére. Így biztonságos, ha meg túl adtak rajta, már nem az ő bajuk. Kevéske ruháján kívül mindenétől megfosztották, de mint ahogy a lányt, tárgyait is pénzé akarták tenni, így nem dobtak ki semmit.

Mia sajgó tagokkal és néhány fájdalmas zúzódással oldalán ébredt, a tovatűnő éjszaka uralkodásának utolsó perceiben. A hajnal közel járt s ő isten tudja hol rostokolt egy bezárt ajtó mögött felejtve, megfosztva holmijától és a függőtől. Nem félt vagy pánikolt, de érezte, hogy ez a beavatkozás, ez a fogság nem helyén való, neki most nem itt ücsörögni a dolga. Végig tapogatta a falakat, körbe járva a koromsötét, ablaktalan lyukat. Rövidesen rálelt a száraz, porékony ajtóra, amely már sok sok évtizede strázsált a vályogfalak szorításában. Először csak lassan nyomta és húzta holtjátékát figyelve, majd egyre erősebben döngette a zárat, a zsanérokat. A túloldalt szendergő őr kelletlen felmordult, majd felfogva a történteket felpattant s egy furkóst véve a kezébe az ajtóhoz rohant. Balszerencséjére a tartószegek épp akkor adták meg magukat, mikor ő oda lépett. Jobb vállát telibe trafálták a szikkadt lécek. Mia azonnal rávetette magát a tántorgó férfira, szemei vérben forogtak, fülében hiéna kacagása visszhangzott. Utolsó néhány zárra mért ütése felülmúlta emberi erejét, s ahogy a férfi nyakára szorított, ott nyomban mély harapásnyom jelent meg, számtalan kis csatornát nyitva ezzel a bugyogva előtörő sűrű vérnek. Ellökte magától az egyre csak rángatózó testet és nyalintott egyet a kézfejét borító bíbor nedüből. Tekintetét körbejáratta a gyertyafényben fürdőző helységben majd meglelve az asztalon pihenő értékeit, egy szökelléssel ott termett. A falakon kívülről közeledők hangja s fáklyák világa érkezett, míg másik oldalt a nap korongja már súrolta az égalját. Mia nyakába kanyarintotta az ékszert, amely kezdeti izzása a nap első sugaraival és a börtön ajtajának csapódásával egy időben teljesedett ki.

Újra ott volt a polcokkal teli csarnokban, körötte az előző reggel megismert arcokkal. A kezén maradt vért óvatosan bőrébe dörzsölte, hogy az ne nagyon tűnjön fel senkinek, majd ruháját, haját és fegyvereit megigazítva némán intett. Vérszomja és lendülete valahogy nem utazott vele által a téren, mindaz ott maradt abban a sötét kis lyukban. Ugyan nem értette a tematikát, de nem is érdekelte. Ennél jóval fontosabb érzések és gondolatok sarjadtak még mindig fájó fejében.
Megvárta míg Cath, a harcos lány megkapja a választ feltett kérdésére, majd ő is Angenhez fordult.
- Képes vagy eljuttatni bárkit bárhova? - Kérdezte.
Tudta, hogy ha onnan fojtatja Noxusba vezető útját ahol abba hagyta, könnyű szerrel juthat máglyára vagy bitóra. Ildomos lenne elkerülni azt a várost, ha pedig az sem akadály, kerülhetne egyenesen céljához is.
- Megosztanád még velem az ételed indulás előtt? - Tette még a végén hozzá minden zavart mellőzve, pusztán az éhségtől vezérelve.

Spoiler:

Spoiler:

Sötétség. Megszokott, nyugodt, csendes sötétség. Már kezdtem megszokni az ürességben töltött órákat, napokat, akár heteket, és ezt az időt azzal töltöttem, hogy felidéztem Raziel Mystfire életéneke gyes pillanatait. Nem éreztem belőlük semmit, nem volt különösebb véleményem, vagy érzelmem, de bizonyos harcokat újra szemlélve rengeteget tanultam. Láttam, hogyan harcol ember és élőhalott ellen, láttam hogy miként épít kapcsolatokat, és miként irányít másokat... persze az, hogy végül hogyan bukik el, az szolgáltatta a legtöbb tanulságot.
Elmélkedésemből parancsolóm ébresztett fel, és mindenféle kertelés nélkül azonnal a feladatomra tért;
-El fogsz menni a Ragály Mocsárba, az élők világának egy zord és veszélyes területére, hol a halál szívesen látott vendég! Fel fogsz kutatni egy csoportot, melynek élén egy különleges halandót fogsz találni! Figyeld őket, kövesd őket! Mérd fel az erejüket, tudj meg róluk minél többet, ha kell, harcolj velük, vagy beszélj velük!
Képek jelentek meg a sötétségben egy mocsárról, benne elszórtan torz, szürke fákkal, a messzeségben elmosódott hegyek képeivel. Láttam már ezt a mocsarat életem emlékeiben, bár nem tudtam volna felidézni, hogy mitől fontos ez a hely, vagy mi az a veszély, ami ott lapulhat. A következő kép egy tó volt, melyet sűrű nádas ölelt körbe, a tó egyik szegletén pedig hatalmas szikla omladék volt látható, és annak oldalán egy repedés tátongott. Először nem értettem, mi értelme van egy tónak, mellette egy repedt sziklának, ha egyszer azt a csoportot kell megfigyelnem, de szó nélkül megjegyeztem a parancsolóm által mondott szavakat, és készen álltam, hogy azonnal útnak induljak. A hang nem szólt többet, és éreztem hogy a nagy hatalmú jelenlét elhagyja az elmémet. Eljött az idő, hogy hozzálássak a munkához.
Ahogy a mágikus szarkofágom kiemelkedett a földből, a sötét semmiből egyszerre az élő világ anyagi hatásainak lettem kitéve. Bár halott voltam, mégis éreztem a környezeti hatásokat, a hideg-meleg pedig egyszerre ölelt körbe, szagok és illatok rohamoztak meg, a semmiben lebegést pedig makacs gravitáció váltotta fel. Kellett egy kis idő, amíg szoktattam magamat az érzésekhez, majd mikor megfelelőnek találtam a pillanatot, elmém egy apró szikrájával kinyitottam a szarkofág tetejét, mely nagy csattanással hullott előttem a földre. Kiléptem nyughelyemről, mire mögöttem a szarkofág fekete-kék füstté vállt, és lassan elenyészett.
Körbetekintve a mocsarat láttam, a Ragály Mocsarat, melyről továbbra sem jutott eszembe, miért volt fontos Raziel Mystfirenek. De nem volt időm ezen gondolkodni, hisz most más okból lett fontos a hely, méghozzá azért, mert itt van feladatom. És egy percet sem késlekedhettem. Elindultam, keresve egy kikövezett utat vagy csapást, ahol emberek közlekedhetnek a mocsárban, lévén a kis csoport bizonyára egy járható, biztonságos úton fog áthaladni a mocsáron. Legalábbis én így gondoltam. Ha élnék, én ezt tenném.
A mocsár azonban makacsabb volt a vártnál, vastag páncél csizmám nagyokat cuppogott a sárban menetelés közben, és sokszor lelassította lépteimet. Egy-két lépés után ki kellett rántanom a lábamat a bugyogó iszapból, különben mint éhes féreg ráharap a csizmámra, és lerántja rólam. A víziómban látott tavacska pedig nem volt sehol, mindenütt csak sár, iszap, torz fák és árnyékos zugok, melyekből kíváncsi és mohó szempárok pislogtak rám.
A kíváncsiság hamarosan kiteljesedett, mert egy csapatnyi béka szerű teremtmény rontott rám. Sokkal nagyobbak voltak, mint egy igazi béka, kelésekkel teli nyálkás testüket nem védte semmi, mégis elég magabiztosnak tűntek. Nagy hibát követtek el, és ezt nagyon hamar ők is megértettek.
Az első béka-szörny vad morgással ugrott felém, de szigonyom egy csapásával még a levegőben megöltem. Az élettelen test nagy puffanással majd lottyanással zuhant a ragacsos földre. A többi támadóm ezt látva átgondolta kicsit a helyzetét, de meghátrálás helyett stratégiát váltottak. Olyan nagyokat ugrottak, hogy magam is meglepődtem, és ahogy felkaptam a fejem, egy másik béka a földön maradva próbált kigáncsolni. Egy szúrással átszúrtam a koponyáját, de ekkor már száguldott is felém az egyik béka a magasból. Széles talpával a hátamnak zuhant, és érkezéskor rúgott is egyet, így a ha a súlya alatt nem, úgy a rúgás erejétől rogytam meg. A többi béka is ugyanígy akart tenni, nyilván az volt a tervük, hogy beletaposnak a sárba.
Egy béka újra felugrott, mire én felemeltem a kezem, megidéztem benne a varázslatos halott anyagot, és a lény felé lőttem. A fekete-lila füstanyag telibe találta a teremtményt, aki hangosat nyekkenve azonnal szörnyet halt, és ráesett egy társára. Nem álltam meg, pördültem egyet és szigonyommal felnyársaltam még egy ellenfelet. Kirántottam beleiből a fegyvert, megfordulva a markolattal söpörtem félre egy felém ugró egyedet, majd rögtön az az mögött állóra dobtam egy újabb halott anyagot. A félresöpört béka, dühödten fékezett le a sárban, és újabb rohamra indult, de féktelen dühe miatt nem tudott időben kitérni a szúrásom elől. Az utolsó életben maradt béka már elmenekült, de a rátapadó halott anyag elárulta őt. Ha becsuktam volna halott szemeimet a sisak mögött, még akkor is láttam volna magam előtt a mágikus átkot, mely a békára tapadva jelezte nekem a hollétét.
A kis béka kétségbeesetten ugrált a fák között, nem is nézett hátra. Könnyebb zsákmányra számított, de hibáztak, és most minden társa halott. Nem akart mást, csak minél távolabb kerülni a páncélos alaktól. Pár ugrás múlva megállt egy fa tövében, és kifújta magát. Volt rajta valami lilás-fekete füst, amiről azt hitte először, hogy a bőre lángra kapott, de ahogy csapkodta nedves mancsaival, a füst nem aludt ki, mintha a bőre alól áramlott volna. Pánikba esett, és úgy csapkodta magát, de semmi értelme nem volt. Aztán a füst magától elenyészett, és a kis béka megnyugodott. Ám ekkor egy szigony döfte át a hátát, és jött ki a mellkasát, beleszúródva előtte a földbe. A teremtmény elborzadva tekintett le a fegyverre, majd kifordultak a szemei, hatalmas feje lehanyatlott, és nem mozdult többé.
Kihúztam a lényből a szigonyomat, és szemügyre vettem a tetemet. Már a többi békánál is feltűnt a testükön lévő kékes-zöld folt, melyet a húsukba égettek. Talán a törzsük vagy falkájuk jele, esetleg valaki más tette rájuk a jelet, ezt nem tudhattam. Éreztem, hogy van valami jelentősége a dolognak, de ez most teljesen érdektelen volt a küldetésem szempontjából. A vadászat miatt nem figyeltem, merre is megyek, bár sokat nem számított, hisz akkor sem tudtam, hol vagyok, és most sem. Folytatnom kell a keresést, méghozzá minél gyorsabban. Viszont körülöttem egyre furcsább kinézetű fák sokasodtak, az avar egyre magasabb és sötétebb lett, a mocsár büdösebb, és a sár és iszap alól gázbuborékok bugyogtak felfelé. Ideje volt tovább mennem. Meg kell találnom azokat az embereket, ehhez viszont ki kell derítenem, hogy hol vagyok. Mindent a maga idejében.

Miakoda, Cath, Victarion,
Megérkeztetek, a nő, Nyrien, elégedett mosollyal üdvözöl titeket. Körbe néz, ellenőrzi, megvagytok e mindannyian. – Cath, Mia, és az egyik Névtelen ifjú. Azért időközben majd megtudhatom, hogy hívnak? – Néz Vicre. -  Persze csak ha érdemesnek találsz rá!- Neveti el magát, aztán sóhajt. – A másik fiút nem látom. Kár.
Aztán válaszol kérdéseitekre. -Ő, nos, tudom, véletlenszerűnek tűnik a szórólapos megoldás, de eddig bevált, mondjuk úgy, hogy szeretem a meglepetéseket! – Válaszol szórakozottan, miközben térdéig érő kobaltkék köpenyének csuklyáját leemeli. Utána Miára pislog. - Az túlzás, hogy bárhová… De a technikáját nemsokára megtapasztaljátok ismét. - Vesz elő egy ugyan olyan medált leple alól ami a ti nyakatokban is lóg, és felfűzi a helyére.
Felnyitja oldalán lógó táskáját és Miának ad egy szendvicsszerű ételféleséget, ami meglehetősen lapos, ám laktató. Tésztája édeskés de belül a töltelék sós.
– Ha valaki éhes még akkor jelezze, ám intéznék még egy-két szót hozzátok, mielőtt elindulunk. Először is, Senki ne vegye le a medált, SOHA, amíg a mocsárban túrázunk. Erős védő aurával rendelkezik, eltaszít mindenféle negatív mágikus hatást viselőjétől, és ha kicsit megdörzsölitek, felhevül ,így melegen tart ha fáznátok. Aki ilyesféle védelem nélkül téved be oda, nyolcvan százalékban nem olyan épen tért vissza, mint ahogy elindult, sem testben, sem lélekben.
Kis hatásszünet után folytatja. - Az utazás egyáltalán nem lesz hosszú a mocsárig, már előreküldtem az egyik jó barátomat, hogy előkészítse az érkezésünkhöz a terepet. Akkor indulhatunk?
Meg sem várva válaszotokat, nyakában a medál felizzik majd sorban, mindenkié, a hideg égszínű fény mindenkit körbevesz, és pár pillanat alatt megérkeztek a helyszínre, a mocsár szélére.
Iszap bűze csapja meg orrotokat, lassan kitisztul látásotok, egy lapos, fák és apró tavak, pocsolyák tarkította vidék terül el körülöttetek, és utólag észre vesztek a földön egy, alig egy arasznyi, aranyszín állványon pihenő rombusz alakú kék kristályt, amit már a nő fel is vett a földről.
- Na, megérkeztünk. – Forgatja meg kezében az ékkövet, és elteszi a tartójával együtt a táskájába. – Akkor kövessetek. - Indul el a sűrűsödő nővények és fák irányába.
A nedves, süppedékeny talajon a járás nehéz, ám röpke tíz perc múlva találtok egy keskeny ösvényt, és Nyrien elmeséli, hogy nem most először van itt, mindig is lenyűgözte ez a hely, ezért többször is visszatért kutatni, és gyökeresen megváltoztatta az életét mikor először volt itt, ám abba nem ment bele miért.
Miközben ő folyamatosan papol a tapasztalatairól, van időtök körbenézni, megcsodálni, a rengeteg különös, eddig sosem látott fűfélét, bokrokat, bizarr termetű és alakú fákat, melyek mintha folyamatosan változnának, képlékenynek tűnnek, pedig valójában meg sem rezdülnek.
Furcsa érzés költözik mindenkibe, mintha figyelnének titeket.
Ekkor a nő megáll és így szól.
- Helyben vagyunk. - Mutat körbe kezével a tisztás szélén ahol álltok, közepén egy tóval, melyet sűrű nád és gyékénykötegek szegélyeznek, és a túlsó partján egy sziklaomladék található, és egy barlangbejáratnak tűnő hasadék rejtőzik a jókora kövek közt. Jobban megnézve azonban úgy tűnik, mintha ezeket a sziklákat a föld alól törték volna fel. Nyrien az eget kémleli. – Pompás, azt hiszem pont időben érkeztünk! Pár perc múlva hihetetlen látványban lesz részetek! – Izgatottan lépdel előre, és megáll a tó szélén, elővesz egy füzetet, és vadul írogatni kezd. Ha közelebb mentek, írását nem tudjátok kiolvasni, még kesze-kuszább mint a szórólapon.
Hirtelen azonban a tó közepéről bugyborékolásra lesztek figyelmesek, és következő pillanatban emberméretű torz békaszerű lények ugranak elő a vízből, és megpróbálnak maguk alá temetni titeket. Tizenketten vannak, ha Raziel úgy dönt segít, mindenkire jut három. Viszonylag buták, ám gyorsak, és hatalmasokat ugranak. Mutatkozzatok be új társatoknak, ha szükségesnek látjátok, vagy jellemetek engedi
Nyrien egy támogató mágiával segít titeket, hogy ne süllyedjetek a sárban és mozgásotok könnyed lesz tőle.
Miután legyőztétek őket, a nő megtekinti a békahullákat, és kis skicceket készít róluk, újra jegyzetelni kezd, még a sárral átitatott lapokra is.
Elmélyült munkálkodását azonban enyhe földrengés szakítja meg.
- Hohó! Már azt hittem sosem kezdődik el! – Széttárja karjait a sziklák felé fordulva, és azok mögül óriási robajjal, hatalmas növényszár bújik ki, majd mikor eléri teljes magasságát, (kb 30 métert) a vége szétcsavarodik és egy gyönyörű virággá formálódik. Közepén bizarr, mégis nyugodt vonású arc jelenik meg, csukott szemmel a nap felé fordul, majd megáll, teljesen mozdulatlan marad.
- Most pedig közelről is megvizsgáljuk! Éveket vártam arra, hogy újra felbukkanjon itt! Csapat, utánam! -  Szól nektek csillogó szemekkel.
Elindultok a sziklaomlás felé, és a szűk járaton enyhén lefelé haladtok.
Posztotok eddig tartson.
 
Raziel
 
Ahogy követed az ösvényt lassan utoléred a többieket, hallod, ahogy a legelöl haladó nőnek be nem álla szája, ahogy a felfedezéseiről beszél. Megfelelő távolságból figyeled őket, követed bármerre is mennek. Mikor megállnak, észreveszed a tavat és a szikla omladékot amit a fejedben lévő hang is mutatott neked, folyamatosan figyeled amit csinálnak. Ekkor az utasító erő , mely eddig is zsinóron rángatott, újra megszólal benne, és arra utasít férkőzz a közelükbe próbáld megszerezni bizalmukat, és várd meg míg újra jelet ad a következő cselekedetre. Majd elhallgat.
A csapatot olyan óriás békák rohamozzák meg amilyenek téged is megtámadtak. Tizenkettes csoportban vetődnek feléjük. Választhatsz, hogy segítesz nekik, és csatlakozol a csatához, vagy még vársz, és figyelsz.
Ha utóbbit választod, biztonságos távolságot tartva követed őket le a barlanghasadékba a hirtelen felbukkant óriási virág alatt.
Ha úgy döntesz segítesz és csatlakozol, miután legyűrtétek a békasereget, a nő végigmér és bemutatkozik, a neve Nyrien Angen. Úgy tűnik nem fogott gyanút kilétedről, és el is indultok a sziklaomladék közt nyíló barlangba. Posztod eddig tartson.

Határidő: 2 hét, mától számítva

A nő elégedett arckifejezéssel méregeti csapatunkat, ahogy számba veszi személyeinket, s a két lány kérdéseit.
– Cath, Mia, és az egyik Névtelen ifjú. Azért időközben majd megtudhatom, hogy hívnak? – Kissé megfáradt szemeiben érdeklődés parazsa lobban -  Persze csak ha érdemesnek találsz rá! - Bár elkacagja felvetését, jelen helyzetemben nem származna károm abból, ha megtudná a nevem. A csapat tagjai már tisztában vannak vele, ő sem különb náluk. Ugyanakkor, túl hamar folytatja ahhoz mondandóját, mintsem közbeszólhatnék. – A másik fiút nem látom. Kár.
A félénk srác hiánya egy olyan tény, amely képtelen meglepni. Olyan volt ő, akár egy madárka, akit kiszakítottak otthonos környezetéből, hogy egy idegen helyre zárhassák, idegen emberek közé. Csak meghúzta magát, s énekelt…
-Ő, nos, tudom, véletlenszerűnek tűnik a szórólapos megoldás, de eddig bevált, mondjuk úgy, hogy szeretem a meglepetéseket! – Válaszát nem keretezik ugyan megalapozott érvek, de megbízónk ezzel maga mögött tudhatja Cath kíváncsiságát. - Az túlzás, hogy bárhová… De a technikáját nemsokára megtapasztaljátok ismét. – Bő öltözékéből egy, a mieinkhez hasonlatos nyakékkel ruházza fel magát, miközben Miára emeli tekintetét. Itt viszont még korántsem ér véget törődése, hisz egy lapos, könnyednek tetsző ételt nyújt át a különös lánynak, amely nem több két, egymásra fektetett kenyérlapnál.
– Ha valaki éhes még akkor jelezze, ám intéznék még egy-két szót hozzátok, mielőtt elindulunk. – Hiányos felkészülésem fényében, ezen felajánlásnak nagy hasznát fogom venni az elkövetkezőekben. - Először is, Senki ne vegye le a medált, SOHA, amíg a mocsárban túrázunk. Erős védő aurával rendelkezik, eltaszít mindenféle negatív mágikus hatást viselőjétől, és ha kicsit megdörzsölitek, felhevül ,így melegen tart ha fáznátok. Aki ilyesféle védelem nélkül téved be oda, nyolcvan százalékban nem olyan épen tért vissza, mint ahogy elindult, sem testben, sem lélekben. – A nő szünetet tart, hogy felfoghassuk a szavaiban rejlő értelmet. Magam részéről nem hinném, miszerint a medaliont még egyszer az enyészetnek ajánlanám… - Az utazás egyáltalán nem lesz hosszú a mocsárig, már előreküldtem az egyik jó barátomat, hogy előkészítse az érkezésünkhöz a terepet. Akkor indulhatunk?
Bár nem tudhatom, kívánna-e felelni bárki is, időnk semmiképp sem akad rá. A félhomály fedte helyiség körvonalai elmosódnak a hirtelen támadt fény hullámaiban, majd egy teljesen más világba engednek belátást.
A komor, acélszín falakat göcsörtös fák rendezetlen sorai váltják; a szilárd kőpadló iszapos talajjá lett; s a levegőben terjengő, könyvek keltette dohos szagot párás bűz oltja ki. Békák, s egyéb élőlények éltette kórus zendít rá a mocsárban, miként Nyrien egy égkék drágakövet zsákmányol menedékükként szolgáló fűszálaik közül. Ahogy elteszi a medáljainkba illő értéket, elmémben összeforr egy halovány elmélet a nyakékek működését éltetően. ~ Az eddig látottak alapján ezek az ékkövek egyfajta láncok alkothatnak, és ezek a kapcsok teszik lehetővé az utazást. Nem visznek el akárhová, csak oda, ahol egy társuk már fellelhető. Egy csoportos bevetés során igencsak hasznosnak bizonyulhatnak…
- Na, megérkeztünk. – Tudatja velünk a régi írások szerelmese, ki vezetőnkké léptett elő. – Akkor kövessetek. – Azzal belép az elhagyatott rejtelmek közé.
Bőrcsizmáimat gyakorta visszahúzza az ingovány, mintha csak karjai volnának annak a ragadós, képlékeny folyadéknak, amelyen átgázolunk. A kopár fák hol nyúlánk, hol tömzsi alakot öltenek a párás köd homályában, s ugyanez a szürkület fátyolozza víziónkat egy könnyebben járható ösvény elől is. Ám szerencsénkre, megbízónk már tapasztaltabbnak bizonyul ilyen téren, s hamarosan egy viszonylag száraz szakaszon folytathatjuk sétánkat.
- Ó, ez a hely mindig visszacsábít. – Karjait kitárva szinte magához öleli a nedves légáramlatot, amely épp átsiklik apró csapatunkon. – Sokszor jártam már itt, de mindig azon kapom magam, hogy újra és újra meg akarom látogatni. Az egész életem megváltoztatta… - Vágyakkal telt sóhaja arra késztet, hogy újfent végigpásztázzam a tájat.
Ám akárhogy próbálok rálelni, ez a zölddel, s barna festékkel felkent látkép vajmi kevés szépséget, s megnyugvást kínál a számomra. A kétéltűek, s hüllők otthona ez a pocsolyákkal teleszórt, idegen vidék, nem az emberé. ~ Bár, ez a nő egyébként sem hétköznapi. Egy hozzá hasonló különc számára tökéletes lehet az az elhagyatottság, amire itt lelhet.
- Annyi csodára lelhetünk itt. Nézzétek csak, ott van például egy Szarvas Gőte. – Nyrien mutatóujja egy alig lábnyi hosszú gyíkra szegezi szemeimet, amely ugyan átlagosnak tűnik sárszerű bőrével, a koponyájából kiálló szarvacskák szokatlan látványossággá emelik.
Talán csak üldözési kényszeremnek engedek teret, vagy a megszokott óvatosságra hallgatok, de figyelmen kívül hagyom vezetőnk további „érdekességeit”, s egyre csak a hátam mögé pillantok. Valószínűleg csak a területeiket védő vadállatok szegődtek a nyomunkba, de idegen tekintetek súlyát érzem a vállaim, mindegy egyes léptemnél.
- Helyben vagyunk. – Nyrien ezen mondata nagyobb hangsúlyt kap, mint korábbi szócséplése, így én is felé fordulok. – Pompás, azt hiszem pont időben érkeztünk! Pár perc múlva hihetetlen látványban lesz részetek! – Megannyi rejtekkel ellátott öltözékéből ezúttal egy apró füzet kerül elő, amely aztán gyorsan felírt, s elkapkodott betűk nyugágyává válik.
Bár a könyvtáros újfent a látványt magasztalja, egyelőre nem látok többet egy mocsári tónál, amelyet zöldes nádasok alkotta szigetek határolnak.
Az állóvíz túlpartján rendezetlenül heverésző sziklák sötétlenek, mintha csak a földből tépték volna ki őket. Ez már különösebb jelenségnek számít, mégsem gondolkozhatok el a képződmény mibenlétén. Az olajszerű, szürkés láp egyre nagyobb buborékok játszóterévé válik, mígnem felületükből embernyi magas, sötét testek csapódnak a partra.
Bár méreteikben hasonlatosak, a jövevények nem a fi fajunkat képviselik. Elkorcsosodott békák ezek, a sár valamennyi árnyalatát képviselve nyálkás bőrükön. Testtartásukat, s viselkedésüket elnézve, torzságuknál csak agresszív szándékaik az egyértelműbbek.
Az első, földet érő egyed rögvest továbbszökken, több tucatnyi láb magasra. Lábizmaik, s felépítésük figyelemre méltó, de viszonylag kiszámíthatóan közelítenek meg minket.
Cath-nak is feltűnhet a támadás egyhangú üteme, hisz még röptében kettészeli a vehemens teremtményt. Darabjai hangosan csobbannak vissza a tóba. ~ Ez a lány meglehetősen gyors, és erős a megjelenéséhez képest. A nehézpáncélzatát mégsem csak divatból viseli.
Bár ujjaimat Hajnal markolatára helyezem, én nem vetem bele magam az összecsapás hevébe. Végtére is, ez egy tökéletes alkalom, hogy felmérjem társaim képességeit, és az így szerzett tudásnak nagy hasznát vehetem a jövőben.
Mián végignézve hamar rájövök, miszerint ő sem kíván közvetlen harcba bocsátkozni. Ráfogott ugyan saját fegyverére, de tartja a megfelelő távolságot a vérszomjas lényektől. Mégis, ahogy rámered, s szinte minden erejével a kardforgató lányra koncentrál, nem tűnik olyasvalakinek, ki teljesen kivonná magát az ütközetből. Sejtésemnek alapot teremtve, Cath teljesítménye egyre csak nő az idő haladtával, mikor fáradnia kellene. Halálos táncot járva mozog a békaszerű bestiák közt, pengéjével gyorsan hasítva az életfonalakat. Bár néha súrolja egy-két ütés a vértjét, szinte megérinthetetlennek tűnik. ~ Az első mozdulatai közel sem voltak ennyire jók. Az arcfestékes lány valamilyen módon felerősíti őt. Ha egyszer ellenük kellene fordulnom, tudom már, ki lesz az első áldozat.
Mindeközben már én is feltűnők egy fenevadnak, aki csapatából kiválva felém veszi az irányt. Hatalmasat ugorva, valószínűleg a hátam mögé akar kerülni, s onnan lecsapni rám. Ugyanakkor, már eleget tudok a harcmodorukról ahhoz, hogy ösztöneimre bízhassam biztonságom. Mikor a lény talpai tompa puffanással talajt fognak mögöttem, fattyúkardom már állától felfelé ívelve a koponyájában tudhatja. Szükségtelen hátranéznem, hisz érzem, ahogy az ónixfekete acél átvájja magát a kemény csontokon, s támadóm saját lendületét kihasználva, keresztüldöfi az agyát. Hanyag mozdulattal rántom vissza pengémet, majd ugyanazzal a lendülettel végigtörlöm seszín köpenyem szárában.
Ám ekkorra már újabb fordulat ékeli be magát a csata cselekményeinek folyamába. Az egyik kétéltű fejét éjszínű anyag issza át, majd pillanatokra rá egy szigony zúzza szét a pórul járt főt.
A szálfegyver nyelét egy páncéllal fedett, kékesen lángoló kar szorongatja. A legújabb jövevény egész testét hasonló vonásokkal lehetne leírni, zafírszín tűz öleli körbe halvány vértjét. A túlvilági megjelenés nélkülöz minden emberi tényezőt, még a teremtmény sisakján is három szem pislákol. ~ Bár nem minket támadott meg, ez mindent megváltoztat. Azonnal véget kell vetnünk az összecsapásnak.
Csak futás közben tűnik fel, miszerint a korábban oly nehezen járható ingovány jóval kellemesebben tűri csizmámat, és már a súlyomat sem akarja ellenem fordítani. ~ Talán ez is Mia műve. Vagy esetleg a megbízónk is hasznosította magát. Bárhogy is, jóval könnyebb lesz így harcolni.
Már csak egy maroknyi túlélő maradt, de az ő végzetüket elősegítem. Hajnalt egy rozsdabőrű béka gerincébe mélyítem, így megfékezve saját lendületem. Miután visszahúzom a kardom, rögvest egy két lábbal kivitelezett rúgás elől kell lehajolnom, melynek gazdája elcsökönyösödött karjain egyensúlyozik. Alapállásom visszanyerve, medencétől felfelé kihasítom a lény húsát, pengém nyomán vérgejzírt fakasztva. Ekkora már valamennyi fenevad holtan fekszik a sártól, s belsőségektől nedves talajon. ~ A csatának vége. De könnyen lehet, hogy pillanatokon belül kirobban egy újabb…
- Te... ki vagy? Mi vagy? Miért jöttél? – Az egyértelmű kérdések végül Cath száját hagyják el.
Vezetőnk mindennél sokkal fontosabbnak találja a békatestű fenevadak hulláit, melyekről újabb feljegyzéséket, s rajzokat készíthet.
- Raziel... Smith vagyok, Piltoverből jöttem a megbízás miatt! Elkéstem, de becsatlakoznék! – Az idegen baritonja nyugodtan cseng az öldöklés utáni csendben, ám egyfajta mély, természetellenesnek tetsző visszhang kíséri.
Egész lénye hűvösnek, s közönyösnek tűnik, de mondandója mindezt ugyanúgy aláássa, akárcsak megjelenése. ~ Nehéz lehet bárhonnan is elkésni a felkéréseken szereplő pecsétekkel. Vagy más módon szerzett tudomást a küldetésünkről?
-  Piltoverben nem voltak hozzád hasonlóak... – A harcos lány tovább ellenkezik, bár felvetésére egyértelmű az ellenvetés.
- Sok arca van Piltovernek, én pedig azt hiszem bizonyítottam, hogy hasznos része tudok lenni a csapatnak! A megjelenésem, vagy a képességem a mérvadó? Remélem inkább utóbbi... – Egy városállam sem pusztán jó, vagy rossz. Még a megfedhetetlennek tűnő Piltover sem… ~ Persze, ennek ellenére valószínű, hogy nem onnan származik. De jelen helyzetben a jövevénnyel kapcsolatban hazája aggaszt a legkevésbé.
Halkan, s feltűnésmentesen én is az egyik tetemhez lépek, ám engem nem a kutatás rejtette öröm vezérel. Egyszerűen csak beszennyezett fattyúkardom kívánom megtisztítani, a lény épen maradt bőrfelületébe törölgetve.
A lángoló teremtmény kijelentését a többiek is viszonzás nélkül hagyják; Cath grimaszaiba menekül, míg Mia eltöprengve álldogál. Végül maga a Raziel nevezetű töri meg az így kialakult bizonytalanságot, Nyrien felé fordulva.
- Ha úgy dönt, hogy nem tarthatok a csapattal, úgy azonnal távozom! Ellenkező esetben minden erőmet felajánlom, és képes vagyok meghúzódni az árnyakban, ha úgy kívánja!
A nő felsandít jegyzeteiből, majd önmagát kihúzva, végre ő is tudomást vesz az idegen létezéséről.
- Légy üdvözölve, ha az árnyakban kényelmesebb, lehetsz felderítő! De a képességeidet elfogadjuk segítség gyanánt! – Így bővül hát apró társulatunk egy új taggal. ~ Ő a megbízó, nyílván képes megítélni Raziel-t. Legalábbis remélem, hogy nem olyan elvont, amilyennek mutatja magát. Végül is, ez csak egy újabb személyt jelent, akiben nem lelhetek bizalmat.
Vagy meggyőzte, vagy nem, de az önmagát tollakkal ékesítő lány, kiben valószínűleg támogató képességek rejlenek, integetve üdvözli a jövevényt.
- Mia… - A lény egy biccentéssel veszi tudomással a gesztust.
Én ezúttal sem érzem szükségét saját bemutatkozásomnak, ám most Cath is hasonlóképp vélekedhet, hisz az ő ajkai is zárva maradnak. Habár, a némaság uralma rövidnek bizonyul…
- Hohó! Már azt hittem sosem kezdődik el! – Az örömmel telített észrevételbe még a lábaim is beleremegnek. De nem vezetőnk félelmetessége okán…
Lágy rengés szalad végig a talaj szövetein, utat engedve egy hatalmas, fatörzsszerű növény szárának. Az élénkzöld óriás a sziklarakások ölelésében törtet az ég felé, amely arra utal, hogy nem először láthatja meg Napunk arcát.
Az eseményt képtelen szirmok kivirágzása koronázza meg, körbehatárolva egy csukott szempárt, s megbékélt vonásait. ~ Ez igencsak bizarr. Bár, meg kell valljam, ez tényleg érdekesebbnek tűnik, mint az egysíkú mocsári panoráma.
- Most pedig közelről is megvizsgáljuk! Éveket vártam arra, hogy újra felbukkanjon itt! Csapat, utánam! -  Nyrien nem várat magára, rögvest elindul az enyhén lejtő járaton, mely érdeklődése tárgyához vezet.
A sorban Cath követi, majd megfosztva a többieket a választás lehetőségétől, sebesen belépek a lány mögé, elfoglalva középső helyem a menetoszlopban. ~ Ha legújabb „társunk” elárulna minket, - amire minden esély megvan - legalább nem én leszek az első, aki hátában egy szigonnyal végzi…

A mocsár Raziel Mystfire emlékeiben nem volt ennyire kusza, ellenséges és sötét. Az öreg bizonyára első látogatása előtt már mindent megtanult a tapasztalt felfedezők meséiből, és a temérdek mennyiségű könyvekből, így felkészülten érkezett, tudta előre, hol vannak a járható ösvények, tudta mihez szabad közelebb menni, és mit érdemes nagy ívben elkerülni... nekem nem volt ilyen ismeretem, a homályos, távoli emlékek pedig csak elterelték a figyelmemet a feladat fontosságáról. A mocsár, ahogy egyre mélyebbre hatoltam a sűrejébe, már nem volt olyan lapos és kopár, a sziklák, halott fák és furcsa növények egyre nehezebben áthatolható akadályt képeztek előttem, a bugyborékoló talajból pedig minden lépésnél valami agresszív teremtmény bújt elő. Kezdett zavarni az is, hogy semmi jelét nem találtam emberi jelenlétnek, az időm pedig fogytán volt. Meg kellett találnom azt a csapatot mihamarabb.
A magas, ragacsos avarból kilépve olyasmit tapasztaltam, amit ideérkezésem óta egyszer sem: szilárd talajt éreztem a lábam alatt. Egy ösvény, mely kanyarogva vezet keresztül a mocsár rengetegén, a szerencsémet pedig tovább dicsőítettem, mikor lábnyomokat pillantottam meg a földön. Négy személy lábnyomai haladtak viszonylag egyenes sorban, végig az ösvényen. Bár nem tudtam megállapítani, hogy mennyire frissek a nyomok, és a lábnyomokból se tudtam volna következtetni az erre elhaladó emberek tulajdonságaira (még élő személyem képes lett volna rá), de nem is volt rá szükségem. Követtem a nyomokat, függetlenül attól, hogy a célcsapat után megyek e, vagy egy teljesen más bandát követek. Ez volt az egyetlen nyom eddig, úgyhogy kockáztatnom kell. És mégis ki más járná ezt a barátságtalan mocsárt, ha nem az a csapat, akikről jól tudom, hogy itt vannak valahol?
A nyomokat követve csata zajt hallottam. Lassítottam lépteimen, és letértem az ösvényről a kövek és növények takarásába, és úgy közelítettem meg a zaj forrását. Hamarosan megpillantottam a négy embert, és felismertem köztük a látomásban látott csuklyás nőt. Igen, megtaláltam őket!
Éppen a béka-lényekkel harcoltak, akik váratlanul ronthattak rájuk, és vég nélkül ugráltak elő, akárhányszor egy társukat eltiporta valamelyik ember.
Volt a kísérők közt egy fiú, és két leány. Mindannyian harcosoknak tűntek, habár még kissé zöldfülűek lehettek. Ezt bizonyította esetlen megjelenésük, de cáfolta a harctudásuk. A festett arcú lány óvatosan harcolt, de ha közel került hozzá egy béka-lény, az azonnal pórul járt. A másik lány vad szenvedéllyel harcolt, csapásai ketté is szeltek röptében egy békát. A fiú először habozott, majd egy rá támadó békát súlyos fattyúkardjával sújtott halálra.
Először arra gondoltam, hogy hagyom a béka-lényeket meggyengíteni a csapatot, hogy aztán könnyebb legyen elbánnom velük... de teljesítményük arról árulkodott, hogy könnyedén vissza fogják verni a békákat, és a harc végeztével legfeljebb elfáradnak kissé. Egyedül pedig egyenlőre nem tudnék szembe szállni mind a hármukkal.
Nem igazán tetszett az ötlet, de a csapathoz verődés lehetősége lépett érvénybe. Mióta parancsolóm feltámasztott, nem igazán kerültem emberek közé, csak Raziel emlékeiből tanulmányoztam újra az emberi kapcsolatokat, a kommunikácót. Azon ritka esetek, mikor mégis párbeszédhez kellett folyamodnom, számomra még kellemetlenek voltak, de a küldetés szempontjából teljesen mindegy volt, hogy én mit gondolok. Követhetném őket tovább az árnyakból, de a kíváncsiság is közrejátszott abban, hogy mégis a csatlakozás mellett döntsek.
Így hát kiemelkedtem a rejtekemből, és egy Halál Anyag lövedéket küldtem az egyik békára, ami a fejét érte. A béka megzavarodott, amit kihasználva odaléptem, és szigonyomat a fekete lángokkal borított fejbe döftem. Még egy béka ugrott elő, amit a szigonyom másik végével ütöttem le, majd megpördülve ketté vágtam a testét.
A csapat tagjait meglepte váratlan érkezésem, a maradék békák pedig a plusz egy fő láttán elbizonytalanodtak. Ez a rövid pillanat épp elegendő volt, hogy még egy-két csapással az utolsókat is lecsapjuk, majd az a maroknyi béka fejvesztve menekült vissza a mocsárba.
Ránéztem a csapat tagjaira, akik kétkedve pillantottak vissza rám. A festett arcú lány bizonytalanul méregetett, a fiú inkább kihívóan tekintett végig rajtam. A másik lány volt sokkal meglepettebb, és ő szólalt meg először;
- Te... ki vagy? Mi vagy? Miért jöttél?
Nehezen akaródzott, de kénytelen voltam olyan választ adni, ami legalább a megjelenésem keltette kételyeket enyhíti, és lássák, hogy együttműködő vagyok. Nem igazán ment úgy, mint képzeltem, de ami tőlem kitellett, azt megtettem.
- Raziel... Smith vagyok, Piltoverből jöttem a megbízás miatt! Elkéstem, de becsatlakoznék!
Az igen vérszegény bemutatkozás látszólag nem győzött meg senkit, sőt, a kérdező lány csak még gyanúsabbnak ítélt meg. Hiába, holtamban újra meg kell tanulnom kommunikálni...
- Piltoverben nem voltak hozzád hasonlóak...
- Sok arca van Piltovernek, én pedig azt hiszem bizonyítottam, hogy hasznos része tudok lenni a csapatnak! A megjelenésem, vagy a képességem a mérvadó? Remélem inkább utóbbi...
Erre már nem érkezett válasz, és a többiek sem fűztek hozzá semmit. A fiú elvesztette érdeklődését, és a tetemeket tanulmányozta, a két lány pedig továbbra is kétkedve figyelte, mikor csinálok váratlan mozdulatot. Mérget vettem volna rá, hogy azonnal lecsapnak, ha úgy kívánja a helyzet...
De dacosan inkább megpróbáltam javítani a helyzeten, és a csuklyás nőhöz fordultam, aki ezidáig csak érdeklődve méregetett, és az ő szemében nem volt igazán kétely vagy visszautasítás, mint a többiekében.
- Ha úgy dönt, hogy nem tarthatok a csapattal, úgy azonnal távozom! Ellenkező esetben minden erőmet felajánlom, és képes vagyok meghúzódni az árnyakban, ha úgy kívánja!
Kissé meghajoltam, bár elég esetlenül ment, mindenesetre reménykedtem egy építő jellegű válaszban. Meglepetésemre simábban ment, mint azt gondoltam volna.
- Légy üdvözölve, ha az árnyakban kényelmesebb, lehetsz felderítő! De a képességeidet elfogadjuk segítség gyanánt!
Aztán persze rájöttem, hogy semmi meggyőző nem volt egy szavamban se, a nő rögtön visszafordult a háta mögött lévő sziklához. Az jobban érdekelte mindennél, egy plusz segítő kéz, még ha olyan bizonytalan eredetű is, mint állítja, nem igazán számított. Így hát megnyugodva egyenesedtem fel, végignézve a többieken.
A fiú nem is nagyon nézett rám, ha pedig megtette, elég kihívóan és dölyfösen tette azt, mintha csak párbajra akarna invitálni... vagy már gondolatban megtette, és ő győzött. A harcos lány elutasítóan grimaszolt egyet, és elfordult tőlem, a festett arcú lány pedig csak feltette a kezét integetés gyanánt.
-Mia...
Hogy legalább ennyi kommunikációt képes legyek végezni, csendben bólintottam a lány felé. Legalább az ő nevét megtudtam. Nem mintha bármit is számítana, de most el kellett játszanom az élőt. Nem volt könnyű, és nem is tetszett...
- Hohó! Már azt hittem sosem kezdődik el!
Mindannyian odafordultunk, bár engem először nem érdekelt, mi történik. Aztán máshogy történt, ugyanis a föld egy pillanatra megremegett, majd a sziklából egy növény vastag szára kezdett kiemelkedni, mintha egy fa születését néztük volna végig, ami alatt az évek másodpercekké gyorsulnak fel. Legalább harminc méterig növekedett a növény, szirmok nyíltak ki a lombján, amik egy emberi arcot fedtek fel, melynek szemei csukva voltak. Talán még éltemben se láttam ilyet, és valóban az érdeklődés szikráját véltem felfedezni magamban. A furcsa, számomra beazonosíthatatlan növény a nap felé fordulva állt meg gyors fejlődésében, mire a csuklyás nő azonnal elindult felé.
- Most pedig közelről is megvizsgáljuk! Éveket vártam arra, hogy újra felbukkanjon itt! Csapat, utánam!
Egy enyhén lejtő járaton át haladtunk, elől a nő, mögötte a morcos harcos lány, majd a fiú is gyorsan besorolt mögé. Mia nem volt ennyire ideges, de minden mozdulata kimért volt, hogy ha csak egy rossz mozdulatot teszek, azonnal akcióba tudjon lendülni. A sort én zártam, egyszer magam mögé tekintettem, hogy követnek e minket a békák, de egy árva lelket sem láttam. Így hát visszafordultam a csapathoz, és mint immár hivatalos tagja, velük meneteltem a járaton keresztül.

Miután megérkeztünk, a nő mosolyogva és elégedetten mér végig minket. Vajon mennyire lepődött volna meg, ha egyikünk se jött volna el?
– Cath, Mia, és az egyik Névtelen ifjú. Azért időközben majd megtudhatom, hogy hívnak? Persze, csak ha érdemesnek találsz rá! – Felkacagott, én pedig türelmetlenül vártam a választ a kérdésemre. – A másik fiút nem látom. Kár. – Én annyira nem éreztem hiányát a fiúnak, hisz tudtam, ha félelmében eldalolta volna magát a mocsárban, talán csak még nagyobb veszélybe kevert volna minket.
- Ő, nos, tudom, véletlenszerűnek tűnik a szórólapos megoldás, de eddig bevált.  Mondjuk úgy, hogy szeretem a meglepetéseket! – Nem értettem, hogy miért lesz kevésbé meglepetés a dolog. Rendben, csak azok jöttek hozzá, akik megszerezték a szórólapot, de ő honnét tudta volna, hogy kik vagyunk? Na mindegy… - Az túlzás, hogy bárhová… De a technikáját nemsokára megtapasztaljátok ismét. – Felelt Miakodának, majd ő maga is felvett egy nyakéket, mely majdnem ugyanolyan volt, mint a miénk. Pár pillanattal később egy lapos szendvicset nyújtott oda a lánynak. Örülök, hogy hoztam magammal kis ételt, italt…
– Ha valaki éhes még akkor jelezze, ám intéznék még egy-két szót hozzátok, mielőtt elindulunk. – Mivel senki más nem jelezte ilyesfajta igényét, folytatta. - Először is, Senki ne vegye le a medált, SOHA, amíg a mocsárban túrázunk. Erős védő aurával rendelkezik, eltaszít mindenféle negatív mágikus hatást viselőjétől, és ha kicsit megdörzsölitek, felhevül, így melegen tart, ha fáznátok. Aki ilyesféle védelem nélkül téved be oda, nyolcvan százalékban nem olyan épen tért vissza, mint ahogy elindult, sem testben, sem lélekben. – Egy kis hatásszünetet tartott, míg végiggondolhattuk a dolgokat. Egy ilyen kis medál elég hasznosnak bizonyulhatott… - Az utazás egyáltalán nem lesz hosszú a mocsárig, már előreküldtem az egyik jó barátomat, hogy előkészítse az érkezésünkhöz a terepet. Akkor indulhatunk? – Nem is gondoltam volna, hogy még elő is készítik nekünk a terepet…
Már épp válaszoltam volna, mikor hirtelen nyakékeink felizzottak, és a kék fény újra körbeölelt minket. Minden homályossá vált körülöttünk, s pár pillanat múlva már teljesen más környezetben találhattuk magunkat: a mocsár szélén.
Bűzlött, a lábaink alatt be-besüppedt, a háttérben békák és egyéb élőlények zendítettek rá. A kiszáradt fák és sáros pocsolyák voltak mindenütt. A hangokat leszámítva minden olyan holtnak tűnik…
Mivel vezetőnk lehajolt valamiért, önkénytelenül is szemügyre akartam venni, hogy mit vett fel a földről. Apró, rombusz alakú, kék színekben játszadozó kristály volt, amit már szinte azonnal el is rakott. Ennek a segítségével jöttünk ide? Okos megoldás, és hasznos is.
- Na, megérkeztünk. – Közölte velünk, hátha esetleg valamelyikünk nem fogta volna fel a helyzetet. – Akkor kövessetek. – S már el is indult a mocsár közepe felé, ahol a kiszáradt fák és növények egyre sűrűbben helyezkedtek el.
A nedves földbe sokszor belesüppedtem, ami a páncélom és kardom súlyának lehetett köszönhető, na meg a nem túl biztos talajnak. Mikor kihúztam csapdába esett lábamat, a sár cuppanva engedte el azt. Fintorogva néztem, hogy a csizmám tiszta kosz lett már most, pedig alig egy tíz perce voltunk úton csupán…
Hála az égnek hamarosan egy keskeny ösvényre tévedtünk, mely már sokkal biztosabb talajú, mint ahol ezelőtt járkáltunk. Fellépve az útra, Nyrien egyből mesélni kezd.
- Ó, ez a hely mindig visszacsábít. Sokszor jártam már itt, de mindig azon kapom magam, hogy újra és újra meg akarom látogatni. Az egész életem megváltoztatta… – Nem igazán értettem mit ért ez alatt a beszéd alatt. Én már akkor eldöntöttem magamban, hogy ha tehetem, nem megyek vissza oda soha. A növények és fák ijesztőek voltak, egy helyben, mereven álltak, mégis mintha utánunk fordultak volna, összenéztek volna… a talaj, a szagok és a hangok pedig már csak hab volt az amúgy is igen mézes-mázos tortán. Nem tudtam, hogy bírom ki ezt a megbízásnyi időt.
Folyton hátra kellett néznem, hisz úgy éreztem, mintha valaki, vagy épp valami kémlelne minket, de nem jöttem rá sose, hogy mi vagy ki lehetett az. Mindig ráfogtam a fákra, bokrokra és egyéb növényekre, még akkor is, ha tudtam, hogy ez baromság.
- Helyben vagyunk. – Ez ragadott ki aggódásomból, hisz végre túllépett a mocsárt istenítő beszédén. – Pompás, azt hiszem pont időben érkeztünk! Pár perc múlva hihetetlen látványban lesz részetek! – Közelebb lépkedett a tóhoz, melynél kikötöttünk, és a füzetébe vadul firkálgatni kezdett, mi pedig vártunk. Egész kíváncsi voltam, hátha esetleg tényleg történik olyan dolog, ami felkelti a figyelmem, de egyelőre a mocsár kopárságán kívül semmi feltűnő nem volt előttünk.
Aztán a lápon hirtelen buborékok jelentek meg, melyek egyre csak sűrűsödtek, míg végül ember nagyságú, sötét testek ugrottak ki a partra. Ijedten hátrébb léptem párat, majd megláttam, mikkel van dolgom: eltorzult, hatalmas békák voltak, meglehetősen agresszív szándékokkal. Úgy sejtettem, nem ezek azok a dolgok, amikért idejöttünk…
Bár nincs ínyemre az ölés, hisz azt tanították nekem, az élet értékes, amellett döntöttem, hogy az enyém mégis csak drágább az övéknél. A kardom kivontam hüvelyéből, majd szemügyre vettem a felénk közeledő lényt; kiszámítható mozdulatokkal jön felénk, amit hamar ki lehet elemezni, így az első felénk ugró, korcs békát röptében sikerül kettészelnem.
A nyálkát undorodva csapom le fattyúkardomról, majd felmértem, mégis, hányan vannak. Tizenegy maradt. Mi hárman vagyunk harcképesek, hisz nem nézem ki a nőből, hogy ilyenekre felkészült. Bár Miakoda… nála nem láttam fegyvert. - Tanácstalanul hátrapillantottam Victarionra, aki bár kardja markolatára helyezte a kezét, nem úgy tűnt, mintha nagyon segíteni akarna.
Nem tudtam sokáig szemlélni a fiút, hiszen újabb kettő jött felém. Az egyik elől elég simán kitértem, ám a másik túl közel került hozzám. Egyenesen felé tartottam a kardom, így a szerencsétlen lény belefutott a pengébe. Mikor kihúztam, minden energiámat a kardba irányítottam, és a felém ugró lény mellkasára vágtam vele. Még vonaglott párat, de azután nem mozdult. Bocsáss meg, Jora, hogy erre kell használnom a tőled tanultakat.
Mikor a negyedik béka is mozgásba lendült, furcsa érzés kerített hatalmába. Növekvő harci vágyat éreztem magamban, egyfajta „őrületet”, ami arra utasított, hogy mozogjak gyorsabban, ügyesebben, és kaszáljam le az ellenfeleimet minél hatékonyabban. Így is cselekedtem; elugrottam a béka mellett, a fattyúkardomat magamtól jobbra kitartva, így a korcs lényt vízszintesen szeltem ketté. Társa a hátam mögül érkezett, így megpördültem, és egy keresztvágással végeztem vele. Az őrület többet akart, a pengém pedig éhezett a harcra, mintha hallottam volna…
Próbáltam mindebből kitörni, de hamar rájöttem, hogy felesleges. Láttam, ahogy Miakoda mennyire koncentrált rám, így valószínű volt, hogy az ő műve a dolog. Időközben pedig –mivel véletlen közel engedtem a többiekhez egy békát– Victarion is kénytelen volt pár mocsárlakóval végezni, amíg én szétvágtam egy újabbat. Nem tudtam, hányadiknál járhatok, mikor feltűnt egy „valami”, aki két támadásával újabb két torz lénnyel végzett. Egyből leblokkoltam a láttán: leginkább egy kísértetre hasonlított –már amennyit hallottam róluk, így tudtam volna belőni őket– és nem egy jó szándékúra.
Viszont a békák elfogytak, hisz azaz egy-kettő, melyet nem sikerült elpusztítani, inkább visszafutott oda, ahonnét jöttek. A csata végeztével a kísértet közelebb lebegett, én pedig egyből kérdéseket szegeztem neki.
- Te... ki vagy? Mi vagy? Miért jöttél?
- Raziel... Smith vagyok, Piltoverből jöttem a megbízás miatt! Elkéstem, de becsatlakoznék! – A bemutatkozás eléggé sok gyanút felébresztett bennem, bár lehet, csak azért, mert az egész megjelenése túlzottan furcsa volt. Piltover? Nem lehetett.
-  Piltoverben nem voltak hozzád hasonlóak...
- Sok arca van Piltovernek, én pedig azt hiszem bizonyítottam, hogy hasznos része tudok lenni a csapatnak! A megjelenésem, vagy a képességem a mérvadó? Remélem inkább utóbbi... – Kérdésére ezúttal nem válaszoltam. Próbáltam magamat lenyugtatni, hátha igaza van, de egyszerűen más volt, habár nem igazán tudtam megmondani, miért és miben. Talán csak azaz oka, hogy az embereken kívül eddig vajmi kevés fajjal találkoztam. Ő pedig annyira nem emberi, hogy az már-már ijesztő. Kicsit szélesíteni kéne a látókörömet.
- Ha úgy dönt, hogy nem tarthatok a csapattal, úgy azonnal távozom! Ellenkező esetben minden erőmet felajánlom, és képes vagyok meghúzódni az árnyakban, ha úgy kívánja!
- Légy üdvözölve, ha az árnyakban kényelmesebb, lehetsz felderítő! De a képességeidet elfogadjuk segítség gyanánt! – A nő válaszára felfújom az arcomat, keresztbe fonom a karjaimat, majd duzzogva elfordítom a fejemet. Ennek nem így kellett volna történnie! Nem látja senki rajtam kívül, milyen fura ez az akárki?
- Mia… – Mutatkozott be a tollas leány, ám most Victarionnal együtt én is csöndben maradtam. Összepréseltem az ajkaimat, és még mindig felfújt arccal és durcásan gondolkodtam a helyzeten.
- Hohó! Már azt hittem sosem kezdődik el! – Kiáltott fel izgatott Nyrien, mire a föld rengeni kezd. Láttam, hogy mindenki az előttünk nem messze lévő sziklák mögé néz, így én is arra fordultam: azok mögül pedig egy hatalmas, több tíz méteres növény emelkedett ki, s mikor széttárta szirmait, majd azok között kirajzolódik egy teljesen nyugodt arc… Hogy mi? Egy ARC?!
Értetlenkedésre se volt túl sok időnk, hisz a vezetőnk azonnal megszólalt.
- Most pedig közelről is megvizsgáljuk! Éveket vártam arra, hogy újra felbukkanjon itt! Csapat, utánam! – Egyből el is indult a sziklákon átvezető, enyhén lejtő járaton, én pedig beugrottam mögé, Victarion szorosan mögém zárkózott, s így jöttek a többiek is. Nem tetszett ez az egész…