Vexedel Redscar

Kereskedő az erdőben

A nap már a végéhez közeledett, már persze ami engem illetett. Már kezdett odakint sötétedni, én pedig szintén a lehető legsötétebb sarkot választottam ki magamnak a fogadóban. Egy kupa sört is kértem, meg némi vacsorát, de mivel a pénz éppen nem vetett fel, így nem sokra futotta. Az előző rablásból származó pénzt már majdnem teljesen feléltem, így hát esedékes volt már, hogy új áldozat után nézzek. De minderre csak a következő nap kívántam sort keríteni, és addig is jobb szerettem volna élvezni az italom és a meleg ágyat, amely a szobámban várt rám, amit már előre kifizettem.
Ritkaság számba ment, hogy ilyen helyen éjszakázzam, így hát amikor lepihentem szinte királyi kényelemben éreztem magam. Az utam pedig hajnalban kezdődött, mikor még mindenki aludt. A nap még csak az első sugarait küldte le a földre, amikor én már kiléptem a fogadó ajtaján, s beszívtam a friss levegőt.
A település, amelyen tanyáztam nem volt túl népes, de hírét vettem, hogy minden hónapban több ízben is karaván érkezik, és a környék igen biztonságos útvonalnak számított az utazók és kereskedők számára, így amennyire tudtam nem is túl nagy kíséretre lehetett számítani.
~ Ha hatnál kevesebben vannak, akkor megtámadom őket! – döntöttem el már előre a dolgot, és éppen a fogadásukhoz készülődtem.
Aznap kellet ugyanis érkeznie az új szállítmánynak, a helyiek pedig dél környékére várták őket, így hát korán nekivágtam, hogy a faluhoz ne túl közel kelljen lecsapnom rájuk. Néhányszor volt már dolgom kereskedő karavánnal, és bár értékes rakományuk is lehetett, én mégsem arra áhítoztam. A legtöbb ilyet eléggé jól fel lehetett ismerni, ráadásul egy szekeret könnyű is lett volna követni, így én másra szántam el magam. Köztudott volt ugyanis, hogy a kereskedők mindig tartanak maguknál némi pénzt, váltó céljából, és ha jó fogásuk volt egy városban vagy faluban, akkor a bevételeik is velük szoktak utazni, így hát még kövérebb erszénnyel számolhattam.
Ellenben bölcsebb lett volna megvárnom azt, hogy túladjon az áruin a lakosok körében és a visszaúton zsebeljem ki a gazdagabb erszényt, erre viszont nem volt időm. A fogadóstól megtudtam ugyanis, hogy több mint egy álló hétig fognak ott tanyázni, ugyanis a szobámat csak arra az egy estére kaptam meg, melyen benne aludtam, mondván, hogy utána már a nagyságoz Zwaldron-nak lesz szüksége rá, aki véletlenül pont az a kereskedő volt, akit kirabolni készültem.
De természetesen tovább nem is akartam igénybe venni, így az egyetlen ott töltött éjszakát követően az erdőben készültem fel az érkezők fogadására. Az úthoz közel akartam meggyengíteni egy fát, s amikor érkezik a karaván, elzárni vele az útját, ám amikor találtam egy viszonylag alkalmasnak tűnő törzset, rá kellett jönnöm, hogy alaposan elszámoltam magam. Nem volt nálam se balta sem pedig olyan dolog, amit annak pótlására felhasználhattam volna, hisz Éjhozót mégsem akartam ilyen alantas dolgoknak kitenni.
Csak egy rövid gondolkozási időt engedélyeztem magamnak, elvégre nem fognak megvárni a karavánnal utazók, hogy kigondoljak valamit, így hát gyorsan és kreatívan kellett túllendülnöm ezen a baklövésemen. Végül is arra jutottam, hogy a villámomat is használhatom arra, hogy megállítsam őket. Abban persze nem lehettem biztos, hogy ki tudok vele dönteni egy fát, arra azonban mindenképpen számíthattam, hogy elég lesz ahhoz, hogy a lovakat megijesszem. S hogy honnan tudtam már akkor, hogy lesznek velük lovak? Ez igen egyszerű, elvégre ha valaki belegondol, hogy a magukkal hozott áruknak mennyi is a súlya, könnyen rájöhet, hogy emberi erővel igen nehéz volna mozgatni, tehát mindenképpen igás állatra lenne szükség.
Amint ezt kifundáltam, már csak azt kellett eldöntenem, hogy mit tegyek az után, hogy megállásra kényszerítettem őket. Még az is benne volt a pakliban, hogy a lovak olyannyira megvadulnak, hogy elinalnak, akkor pedig minden bizonnyal vitték volna magukkal a zsákmányom is. Ennyi kockázatot azonban kénytelen voltam bevállalni, hisz nem tehettem mást.
Így tehát már csak a várakozás maradt. Egy útszéli bokor levelei biztosították nekem a fedezéket. A tagjaim már kezdtek zsibbadni, mire végre távolabbról kocsikerekek gördülését véltem hallani. Nem sok kellett eztán, hogy búvóhelyemről megpillantsam a kereskedőt is. A kocsis mellett ült maga a pénzember, a kocsi mellett pedig kétoldalt két-két fegyveres baktatott, mindegyiküknek az oldalán pedig ott fityegett a kardja.
~ Hm, nincsenek sokan, de azért óvatosnak kell lennem. – gondoltam, és várakozó álláspontra helyezkedtem.
Eltökéltem, hogy a technikámmal az egyik kísérőt meg is célzom, hiszen annak is elégnek kellett volna lennie ahhoz, hogy a patások megbokrosodjanak. A kordély előtt két ló volt befogva, valamint egy szamár volt a kocsi után kötve, így joggal remélhettem, hogy nagy lesz a kavarodás.
~ Egy, kettő, három! – számoltam vissza magamban, majd nekilendültem.
A pozíciómat tartva megirányoztam a jobb első őrt, majd elsütöttem a villámomat. A szerencsétlen fickó azonnal a melléhez kapott, és össze is esett, bár nem halhatott meg, hiszen a páncélzata meg kellett hogy óvja a legrosszabbtól. Ennek ellenére azonban harcképtelenné vált, a két ló pedig már ágaskodott és nyerített is, ahogy csak bírt. A kocsis alig győzte tartani a gyeplőt, s míg az egyik harcos odalépett az általam megsebesített társához, addig egy másik a lovakat próbálta meg megfékezni. Az utolsó viszont máris engem keresett a tekintetével, én pedig meg is adtam neki a lehetőséget. Előugorva a bokorból mindössze pár lépést kellett csak tennem, hogy közvetlen előtte legyek. A kardjaink egymásnak csapódtak és apró szikrák kerültek a levegőbe, ahogy súrolva lecsúszott egymásról a két penge.
A két fémdarab mindkettőnk kezeinkben táncra kezdett, és legalább ötször-hatszor összecsaptunk, mire sikerült előnyhöz jutnom. Egy felülről érkező vágással kényszerítettem egy lépéssel hátrébb, ahol is ő nem vette észre a fát, melynek egyenesen neki is sétált. Így tehát már nem volt hová visszavonulnia, ami pedig meg is zavarta.
~ Pont ahogy reméltem. – konstatáltam elégedetten a fejleményeket, majd még jobban belevetettem magam az összecsapásba.
A kardommal egyre hevesebben püföltem a szerencsétlen célpontom, aki jobbára csak védekezni volt képes. Ám idő közben a lovak megnyugodtak, és bár a villám sújtotta fickó továbbra is harcképtelen volt, a társai felpakolták a kocsira, mely sietősen meg is próbált tovább zötyögni, amit persze nem hagyhattam. Kénytelen voltam ismét a villámot bevetni, ám ezúttal más célpontra. A hozzám közelebb eső lovat lőttem meg vele, amely fájdalmasan felnyerített, és ahogy reméltem, ismét zabolázatlanná vált. Elkezdett rúgni és össze-vissza rángatta a fejét, mígnem az egyik rúgása le nem törte a kocsi rúdját, melyhez rögzítve volt mindkét állat. Ezt követően pedig már rohant is tovább a két patás, persze utasaik nélkül, csupán egy botot maguk után húzva.
Bár fél szemmel láttam a történteket, nem sok időm volt nézelődni. A pillanatnyi időt kihasználva a sarokba szorított ellenfelem előre tört és sikerült neki kiszabadulnia a szorongatásomból. Ezt követően pedig a másik két társa is csatlakozott hozzá, fegyverrel a kézben.
~ Ez így nagyon nem lesz jó! – gondoltam mérgesen.
Egyfelől a lovak pont a város irányába futottak el, így jó esély volt rá, hogy ha a falusiak meglátják őket, akkor erre jönnek, s ha valamire nem volt szükségem, az még több ellenfél. No nem mintha az akkori felállás jobban kedvezett volna nekem. Nem használhattam örökké csak a villámomat, ráadásul nem is akartam.
~ Vagy megölöm mind, vagy elfutok. – tudatosítottam magamban a két választási lehetőségem.
Valószínűleg elfutni sem hagytak volna csak úgy, bár nem kételkedtem abban, hogy a fák között előbb-utóbb el tudok majd tűnni, de mégsem volt olyan csábító az ötlet, hisz akkor mi lesz a zsákmányommal? Támadásba lendültem hát, s megpróbáltam még azelőtt végezni a hozzám legközelebb állóval, mielőtt a többiek is becsatlakozhattak volna tettlegesen is a táncba, ám nem sikerült. Annyit értem csak el, hogy a fegyveréről lecsúszó Éjhozó megvágta a vállát, de inkább csak karcolás volt, így még vér is alig-alig szivárgott csak belőle.
Közben jobbról engem is ostrom alá vett egy, az előzőnél jobb fizikumban lévő illető, aki egy elég termetes, kétkezes pallost forgatott. A hátrébb álló jövevény kezében pedig kések villantak, így biztos lehettem benne, hogy ő sem lesz olyan könnyű ellenfél, mint ahogyan azt az elején reméltem. Innen viszont már nem volt visszaút. Ölsz vagy megölnek, tartotta egy mondás, melyre már nem is emlékeztem, hogy hol hallottam, de azóta is előszeretettel emlékeztem rá, hisz nagy igazságot éreztem benne.
A kardomon lévő rúnák még csak alig derengtek, ellenben eltökéltem magam, hogy ezen változtatni fogok. Kizártam a fejemből minden zavaró tényezőt, amit csak tudtam. Nem gondoltam a közeli településre, nem gondoltam a lovakra, de még a pénzre vagy a kereskedőre sem, csak arra összpontosítottam, hogy az előttem álló három fickóval végezzek. Az ősi jelek a fegyveremen egyre erősebben kezdtek fényleni, én pedig teljes elszántsággal ugrottam fejest a harc tengerébe. Ismét acél csapódott acélon, a por pedig egyre jobban felkavarodott a lábunk alatt, ahogy hol előre, hol pedig hátra lépdelve jártuk a halálos táncunkat. Néhány perc leforgása alatt sikerült három sebet szereznem, egyet a vállamon, kettőt pedig a felsőtestemen, ellenben kétszer ennyit sikerült adnom.
Hiába voltak számbeli fölényben, mégsem bírtak velem. Hogy képzettebb lettem volna, vagy inkább csak szerencsésebb, netán egyszerűen csak jobb fizikumú vagy épp gyorsabb, mint ők, azt nem tudom, de a lényeg csupán az volt, hogy én kerekedtem felül.
Aztán az egyik előrelépésnél megláttam a rést a tőlem jobbra álló kardforgató védelmén, melyet kíméletlenül ki is használtam. Egy, a fejem fölül érkező vágással lesújtottam rá, a feje pedig úgy hasadt ketté, mint egy érett dinnye. Mindenfelé vér és agyvelő spriccelt, ami még egy nem várt szerencsét is eredményezett. A hozzánk közelebb álló, késes illető szemébe belefröccsent a nem túl barátságos massza egy adagja, így elvakítva őt.
Nem tétováztam kihasználni ezt a lehetőséget sem, és egy rántással kiszabadítva a kardom máris őt vettem célba, és a jobb vállától a bal medencéjéig felhasítottam. Nem sikerült olyan mélyre a támadásom, mint szerettem volna, így nem halt bele, ugyanakkor térdre rogyott, s a szivárgó vér mértékéből ítélve nem kellett tartanom attól, hogy csak úgy simán ismét harcba száll ellenem. Viszont idő közben szem elől tévesztettem a harmadok ellenfelem, melynél a pallos volt, ő pedig pont olyan kíméletlenül megpróbálta kihasználni a kínálkozó alkalmat, mint én az előbb a két szerencsétlennél, ám neki nem sikerült maradéktalanul.
A hallásom egészen kiválónak volt mondható, így érzékeltem, hogy mögöttem van, mikor támadni készült s felemeltem a súlyos fegyverét. Arra már nem maradt időm, hogy kitérjek előre, ahogy rendes védekezésre sem, így az erős csapást csak gyengíteni illetve némileg eltéríteni tudtam Éjhozóval. A pengém kiesett e kezemből, a combomon pedig mély vágás keletkezett, amitől fél térdre estem én is. Amikor már a végső csapást készült bevinni az illető, kénytelen voltam ismét a villámaim erejére támaszkodni és egy kicsit sokkolni. Nem sikerült túl jól a célzás, főleg, hogy el is mozgott előle, így csupán a karját sikerült sokkolnom. Ennyi azonban pont elég volt ahhoz, hogy összeszorított foggal, tűrve a fájdalmat felpattanjak és rávetve magam ismét kézbe kapjam a rúnáktól izzó kardomat.
Bár erős pusztító erővel bírt az utolsó megmaradt védelmező, az eltalált karja nélkül nem volt képes rendesen forgatni a fegyverét, hisz egy karral túl nehéznek bizonyult, így képes voltam egyenesen a gyomrába döfni a pengém. A szúrás helyén vér és belsőségek buggyantak ki, ahogy kihúztam az acélt belőle, majd gyorsan megadtam a kegyelemdöfést a felhasított késelőnek is. A kereskedőnek és a kocsisnak már nyomát se láttam addigra, ahogy a szamárnak sem, ami a kocsihoz volt kötve, de maga a szekér még ott volt. Villámgyorsan átkutattam, persze csak azután, hogy egy darab szövettel bekötöztem a lábamat ért sérülést, melytől valamivel könnyebbé vált a mozgás.
A kelméket és egyéb, valószínűleg értékes bőröket meg felszereléseket nem vihettem magammal, hisz nem voltam abban a helyzetben, hogy nagyobb súlyt cipeljek, így mindössze néhány apróságot vettem magamhoz, valamint átkutatva a megöltek tetemeit, tőlük is sikerült elvennem néhány nem túl értékes, de azért eladható holmit, meg néhány érmét is. A negyedik tag, aki a kocsin feküdt, persze mindezt végig nézte, elvégre miután elvágtam a torkát, úgy kidülledtek a szemei, hogy lehetetlen volt, hogy ne lásson. Aztán, mint aki jól végezte dolgát, elsántikáltam, egyenesen be az erdőbe.
~ Ezt a sebet minél hamarabb kezelnem kell! – gondoltam közben, de akkor még nem volt időm ilyesmire.