Vexedel Redscar

Amikor ismét magamhoz tértem, még mindig ott feküdtem az erdőben, ahol megtámadtak, de már nem véreztem, sőt, a sebeim is el voltak látva valamennyire. Ahogy a látásom is tisztulni kezdett, észrevettem, hogy egy fekete köpönyeget viselő illető ült velem szemben egy kövön. Alig tudtam kivenni őt, ami részben annak volt köszönhető, hogy még csak alig kezdett feljönni a nap, ráadásul egy fa még azt a kevés fényt is elfogta, ami rá esett volna, így gyakorlatilag csak egy árny volt a szememben.
- Gratulálok! Zed tanítványa lehetsz, ha minden akadályt le tudsz küzdeni, ami még rád vár. Induljunk! – közölte teljes egyszerűséggel, és ahogy elnéztem komolyan, majd felállt, és valóban elindult, igaz, eléggé lassan.
A fejem még kóválygott és gyenge voltam, mint a harmat, így alig tudtam négykézláb feltornázni magam. Csak pislogtam rá értetlenül és gyakorlatilag nem is igazán fogtam fel azt, amit elmondott.
- Ha ilyen gyenge vagy, akkor nem is vagy érdemes arra, hogy közénk tartozz. Szedd össze magad, vagy itt és most megöllek! – állt meg hirtelen, mielőtt ezeket kimondta volna.
~ Ez most vajon komolyan gondolja? – tűnődtem, mikor már kezdett elérni hozzám a szavainak a jelentése. ~ De hiszen ez lehetetlen. - Értetlenkedtem tovább, bár egy szót sem szóltam.
- Kapsz tíz másodpercet. Egy… kettő… - kezdett is bele azonnal a számolásba.
~ Ki a fene ez a tag? És mi ez az egész? - gondolkodtam tovább.
- Négy… öt…
Nem nagyon hittem el, hogy igaz, amit mond, ennek ellenére azonban az izmaim megfeszültek, és átkerültem térdelő pozícióba, majd valahogy sikerült feltornáznom magam álló pozícióba.
- Szánalmas. – horkantotta az ismeretlen, majd ismét hátat fordított nekem és elindult, akárcsak az előbb.
~ Most akkor követnem kéne? – tűnődtem. ~ Vagy lehet, hogy inkább meg kéne ölnöm? – jött hirtelen az újabb ötlet, bár gyorsan rájöttem, hogy ez lehetetlen lenne.
Egészen eddig nem is tűnt fel, hogy valószínűleg ő volt az, aki rám támadt az éjszaka. Noha nem is láttam akkor a támadóm, de amikor a villámom némi fényt adott, akkor az árnyék, amely kirajzolódott ott, kísértetiesen hasonlított a fánál lévő alakra.
~ Biztosan csak a köpeny miatt. – győzködtem magam. ~ Ha valaki köpenyt visel, akkor pont úgy néz ki, mint bárki más.
Viszont az elmém mélyén tudtam, hogy ő volt.
- Igyekezz már! Ilyen tempóban sosem érünk oda! – kiáltott vissza nekem a fickó, hisz a hangjából egyértelművé vált már számomra, hogy egy férfivel van dolgom.
- És mégis ki az ördög vagy te? És hová kéne mennem? És egyáltalán miért kéne veled mennem? – tört ki belőlem hirtelen minden, ami egészen eddig a fejemben kavargott.
- Hogy miért? – hallottam az elgondolkodó hangját. – Láttam a szemedben a sötétséget. Azt a sötétséget, amelyet Zed keres az emberekben.
- Nem vagyok ember. – vágtam ingerülten a szavába, mire ő csak elmosolyodott, és ekkor vettem csak észre, hogy megint szemtől szemben állunk. ~ Vajon mikor fordult meg? – gondoltam.
- Igaz, nem vagy ember. Te több vagy azoknál a hitvány lényeknél.
Noha a csuklya még mindig elég nagy területet takart el az arcából, így is minden kétséget kizáróan meg tudtam állapítani, hogy mosolyog, de vajon miért?
- A sötétség benned van. Ezért lehetsz tagja az Árnyék Rendnek. Én leszek a tanítód. Most pedig indulás és elég a kérdésekből! Mindent meg fogsz tudni a maga idejében. – közölte szárazon, majd ismét elindult.
Nem értettem túl sokat abból, amit elmondott, de nem is nagyon számított. A fickó erős volt és ha valóban tanítani akart, akkor én nem álltam volna a világért sem az útját. Már egy ideje szomjaztam a hatalmat. Az az életforma, melyet eddig éltem nem nekem való volt. Éreztem, hogy nagyobb tettekre vagyok hívatott. Olyanokra, melyet az egész világ meg fog ismerni. Ahhoz azonban, hogy ide eljussak hatalomra volt szükségem. Most pedig felkínálták nekem. Akkor meg miért utasítottam volna vissza?
Nem szóltam hát többet, hanem a nyomába szegődtem az újdonsült vezetőmnek és követtem. Nem tudom mennyi utat tehettünk meg, de annyi biztos, hogy nem lehetett olyan sok, mint amennyit máskor könnyedén lejártam volna. Alig telt bele néhány száz méter, és éreztem, hogy egyes sebeim kezdenek felszakadni. Pár kilométer után a kötések, melyek a testemet borították már ismét vérben áztak én pedig egyre gyengültem. De a köpenyes csak nem állt meg, és nem is lassított, bár igaz, hogy az eredeti tempónk sem volt túl gyorsnak mondható.
Aztán egy ponton már egyszerűen nem bírtam tovább. Lerogytam a földre, és hátamat egy fának vetettem. Éhes voltam a fáradságról és a fájdalmakról nem is beszélve.
- Hogy lehetsz ennyire puhány! – mérgelődött a fazon. – Na mindegy, nem bánom, megállhatunk néhány percre pihenni. Nesze, egyél! – dobott oda egy szelet kenyeret is, ami ugyan már némileg száraz volt már, de éhes voltam, így nem is figyeltem rá.
Gyorsan megettem a kaját, és tényleg csak pár percem maradt pihenni, mikor úgy gondolta a tanítóm, hogy most már ideje indulnunk.
- Én egy tapodtat sem megyek tovább. – jelentettem ki teljesen komolyan.
- Akkor meghalsz. – jött ismét a válasz, és nagyon úgy tűnt, hogy ő sem viccel.
Megpróbáltam a szemébe nézni, de nem igazán láttam oda az azokat takaró kámzsa miatt.
~ Mibe kerültem... – gondoltam részben bosszúsan részben pedig kicsit felélénkülve.
Eddig az életem csak monoton lopások és gyilkosságok sorozata volt, mióta anyám meghalt, se több, sem pedig kevesebb. Előtte pedig szintén unalmas, átlagos életet éltem, mintha normális lennék. De legbelül már akkor is éreztem, hogy az nem az én közegem. Apám vére sokszor csak úgy forrt benne, ha néha elkergettek valahonnét, és legszívesebben azonnal fegyvert ragadtam volna és harcba szálltam volna. De ezt anyám sohasem engedte, így nem is voltam olyan jó fegyverforgató, mint szerettem volna. Csak néha tudtam egy-egy talált, félig rozsdás, vagy törött karddal gyakorolni, vagy csak egyszerű husángokkal, ha más nem volt. Persze csak addig, amíg meg nem találtam Éjhozót. A kihagyott évek viszont megbosszulták magukat, így hát nem voltam még ez idő tájt sem olyan erős, mint szerettem volna.
Aztán dac kezdett úrrá lenni rajtam. Azt éreztem, hogy márpedig csak azért is meg kell neki mutatnom, hogy nem vagyok gyenge és nem vagyok semmirekellő. Ellenben mindenem fájt és mindenem olyan nehéz volt a gyengeség miatt, mintha ólom súlyokat aggattak volna rám, melyeket nem tudok levenni.
- Ha ennyire meg akarsz ölni, akkor miért nem teszed? – néztem hidegen rá. – Nem félem a halált.
- Hmmm, nem is vagy annyira reménytelen, mint hittem. Nem bánom, pihenhetsz pár órát, de utána tényleg indulunk. Ha pedig még egyszer így viselkedsz, akkor tényleg megvizsgálom, hogy mennyire volt igaz az állításod. – mondta, majd ő is letelepedett tőlem pár méterrel arrébb az árnyékba.
Alig lehetett még csak dél ekkor, de én már úgy éreztem, mintha éjfél lett volna. A szemem kezdett egyre jobban elnehezülni, és végül még a fájdalom sem tudta útját állni annak, hogy le ne hunyjam, s át ne repüljek az álmok birodalmába. Alvás közben legalább nem éreztem sem a fáradtságot sem pedig a sajgó tagjaim. Viszont ez a viszonylag idilli állapot sem tartott sokáig. Mintha csak éppen lehajtottam volna a fejemet, és máris felébresztett a mufurc tag.
- Gyerünk, felkelni lustaság, indulunk! – morogta, és meg sem várva a válaszomat már indult is tovább.
Akárcsak ennek előtte nagy nehezen feltápászkodtam és követtem most is. Mint kiderült majdnem két órát pihentünk, de nekem csak egy-két percnek tűnt csak. A testem még mindig eléggé leharcolt állapotban volt, arról nem is beszélve, hogy a kenyér, amit megettem, már úgy eltűnt bennem, mintha soha nem is nyeltem volna le.
- Valamit kéne ennünk megint nem? – vetettem fel az ötletemet, de süket fülekre találtam.
Még csak lassítani se lassított, hátra se nézett, de ami a legdühítőbb volt még csak meg sem szólalt, csak ment előre töretlenül.
~ A fene essen ebbe a baromba, mégis mit akarhat ez még tőlem? Én sem vagyok halhatatlan. – morogtam magamban, de egy ideig még követtem.
Aztán amikor a nap már kezdett ismét a látóhatáron alábukni, s a körülöttünk lévő fák és kövek árnyéka is egyre jobban elnyújtózott, akkor már én sem tűrtem tovább. Akárcsak a déli órákban, most is szó nélkül leültem egy szimpatikus fa alá, és követve a vezetőm példáját nem szóltam egy szót sem.
Furcsa mádon nem a már jóformán megszokott „ha nem jössz tovább meghalsz” megszólalást kaptam, hanem egyszerűen ő is megállt, majd megfordult, felmászott a fára, melynek én nekitámaszkodtam, majd az egyik vastag ágra telepedve összetette a kezeit, behunyta a szemét és teljesen olyan látványt nyújtott, mintha már el is aludt volna.
- A sötétség teljes megismeréséhez elengedhetetlen a tökéletes elmei állapot. Ehhez szükség van a meditációra is, bár kétlem, hogy te arra a szintre jutnál, hogy szükséged lenne rá. Ha ilyen gyenge vagy, akkor az első pár napban meg fogsz halni. – közölte teljesen nyersen, lassan és tisztán beszélve, no és persze továbbra is csukott szemmel.
~ Mi a fenéről hadovál ez itt? – morfondíroztam, de már nem is volt kedvem foglalkozni vele.
Megint korgott a gyomrom és még mindig fáradt voltam, szóval sokkal jobban érdekelt az, hogy végre megint aludhassak, ha már ételem nem volt, amivel megtölthettem volna a gyomromat. Tehát nem kérdeztem semmit, nem is válaszoltam semmit, csak én is behunytam a szemem. Meditálás helyet azonban csak aludni tudtam, bár az is hozzá tartozik az igazsághoz, hogy nem is nagyon akartam mást csinálni. Az álom most is jótékonyan hatott rám, és most viszonylag hosszú ideig nem is kellett felkelnem.

Éjfél lehetett tán, vagy már el is múlhatott, amikor újra fel kellett kelne. Ezúttal még csak nem is a hajcsár csuklyás keltett, hanem sokkal inkább a farkasok vonítása. Nem tartom magam ijedősnek, de be kell vallanom, hogy akkor még a vér is megfagyott az ereimben. Mintha már az arcomban lettek volna a dögök olyan közelről hallatszott a vonítás, és hallottam a neszt is, ahogy körülöttem mozgolódnak.
~ [color:46e4=#cc3333]A fene essen belé! – mérgelődtem magamban, miközben talpra kecmeregtem.
Olyan voltam, mint egy hulla, még ha az agyam viszonylag éber volt is. Hiába ébredtem fel azonnal, a testem olyan nehéz volt, mint az ólom, nem is beszélve a sebeimről, melyek még mindig fájtak, ha csak egy kicsit is megmozdultam. A felálláshoz pedig nem is csak kicsit kellett mozognom. Összeszorítottam hát a fogamat, és egy hangtalan szisszenés kíséretében, a hátamat a fának vetve felálltam.
Közben már láttam a villogó szempárokat is, akik az erdő sötétjéből rám-rám pillantottak és egyre csak közeledtek. A kardom már a kezemben volt, és készen álltam rá, hogy felvegyem a harcot, amikor azonban eszembe ötlött valami:
~ Miért harcolnék, hiszen elég, ha felmászom én is a fára. – villant át az agyamon, elvégre a rendhez tartozó fickó is ott aludt fenn.
Már épp azon voltam, hogy megfordulok és megragadom az egyik ágat, amikor egy újabb szempár villant, és egyenesen előttem, tőlem alig pár centire. Éreztem a lendületének a szelét, éreztem a fújtatását, ahogy felém vetette magát. Éreztem az egész állatot, de egy porcikáját sem láttam, csak a szemét.
A szem azonban éppen elég volt. Nem kellett több ahhoz, hogy megállapítsam, hogy hol a feje, és nem telt bele annál több idő, mint amit én hagytam neki, s máris holtan terült el. Illetve inkább csak reméltem, hogy halott. Amikor ugyanis elérkezettnek láttam az idejét meglendítettem a kezemben éjhozót, melyen a rúnák ekkor még alig voltak láthatóak, majd éreztem a meleg permetet a testemen, amely minden bizonnyal az állat vére volt. Viszont hiába öltem meg, vagy sebesítettem meg, hisz csak egy tompa puffanást hallottam, ami bármi lehetett, még mindig tucatnyi másik volt még, ami továbbra is rám vadászott, ráadásul abban sem lehettem biztos, hogy nincsenek még többen. A hold ugyan fenn lehetett az égen, de mivel felhők borítottak mindent, ráadásul még a fák lombja is takart valamicskét, így mondhatni teljes sötétség uralkodott az egész környéken.
- Harc a sötétben. Ennél jobbat nem is kérhettél volna. – hallottam a fejem fölül a hangot, amely lassan már kezdett az idegeimre menni.
- Ennél jobbat? – kérdeztem megdöbbenve, nem kis ingerültséggel.
- Pontosan. Ha odaérünk a templomba, minden napod ilyen lesz, csak éppen nem farkasok fognak rád vadászni. De ne szaladjunk annyira előre. Előbb végezz velük, vagy tégy, amit akarsz.
- Szóval nem szándékozol segíteni? – kérdeztem ostobán reménykedve, bár éreztem, hogy süket fülekre találok.
- Segíteni? Ne nevettess! Ha pár… - mondott valamit, de ezt már nem is hallottam, mert nem volt agyi kapacitásom hallgatni, ugyanis amíg mi cseverésztünk, addig a farkasok már egyre közelebb és közelebb kerültek hozzám.
Már éppen megragadtam az egyik ágat, hogy felhúzom magam én is a fára, amikor éreztem, hogy valami rátapos a kezemre.
- Ezt sajnos nem engedhetem. – közölte a fent lévő fazon hidegen.
- Na ne szórakozz velem! – kiáltottam, amikor ismét felém vetődött egy bestia.
Nem vettem észre, hogy mikor került oda, ahova, sem pedig azt, hogy mikor vetette rám magát, csak azt éreztem, hogy valami megragadja a karomat, és leránt a földre. Az egyetlen szerencsém az volt, hogy a karom volt az egyetlen olyan testrészem, amelyet páncél borított akkor, így, bár nem mondom, nem volt kellemes élmény, ahogy a kezemet tépte a dög, de legalább egyben maradtam. A fogai épphogy csak elértek a bőrömig, szóval nem tudtak komoly sebet ejteni, de eléggé erős volt az állkapcsa, így még így is fájt, ahogy a bőrömbe nyomta a fémet, amely a védelmemet látta el. A legjobban mégis azon aggódtam, hogy nehogy a többi is rám vesse magát. Hisz ekkor már a földön feküdtem, és ha nem lett volna szerencsém, akkor félig már így is széttépett volna az az egy is, tehát gyorsan kellett cselekednem.
~ Ilyen közelről még nem használtam, de most muszáj lesz. – gondoltam végig villámgyorsan, jobban mondva végig sem gondoltam, csak cselekedtem.
A sötétség még áthatolhatatlanabbá vált a kezem körül, már ha lehetett még sötétebb bármi annál az éjszakánál, majd hirtelen előtört a villanás, és egy alig hallható vonyítás és egy óriási erejű harapás után elernyedt a szorítás és le tudtam fejteni a kezemről a döglött farkast. Hogy mi lehetett az oka annak, hogy a többi farkas is eliszkolt eddigre, azt nem tudnám megmondani, de ahogy körbenéztem, már nem volt egyetlen figyelő szempár sem a közelben.
- Nem is rossz, a villanás elijesztette őket. – mondta fentről a magát mesternek képzelő pasas.
- Te szemét, ha hagytál volna felmásznom a fára… - kezdtem bele a dühöngésbe és már-már azon voltam, hogy rátámadok, de akkor hirtelen egy hideg dolgot éreztem a torkomnál.
- Ha még ezzel a pár farkassal sem tudtál volna elbánni, akkor nem is lett volna értelme annak, hogy magammal hozzalak. Hiszen hogy akarsz legyőzni bárkit, aki a sötétséget uralja, ha még egy állatot sem tudsz megölni? – mondta, s ez megdöbbentett.
No persze nem az, amit mondott, hiszen valami hasonló szöveget vártam tőle, és ez ügyben nem is okozott csalódást, ellenben a hangja ekkor már nem a fejem fölül a fáról jött, hanem gyakorlatilag egyenesen a fülembe mondott minden szót.
~ Itt áll mellettem. – döbbentem rá.
Ekkor jöttem rá arra is, hogy mi az, ami a torkomnak ér.
~ A kése. Kést nyom a torkomnak. – esett le a tantusz. ~ Szóval mégiscsak megöl? De egyáltalán hogy került ilyen hirtelen és csendben mellém? Hogy a fenébe csinálta? – tűnődtem tovább.
A halál nem jelentett számomra semmit. Ha kellett kiosztottam másoknak, de ha úgy hozta volna a sors, akkor nem okozott volna gondot meghalnom. Vagyis nem, ez nem teljesen volt így. Igaz, hogy nem volt semmim a világon, amihez különösebben ragaszkodtam volna, így nem is nagyon volt mit veszítenem, de nem olyan halált akartam magamnak, mint amilyen kilátásban volt. Se a farkason se a kés nem illett volna a saját halálfelfogásomba. Nekem egy arénában kellett volna meghalnom, vagy egy csatában, miközben másokat magammal viszek, vagy egy egész tömeg szeme láttára esek el egy véres ütközetben. Nem is igazán a hírnevet szerettem volna, hiszen mindenkit gyűlöltem, így hát a megbecsülésük vagy éppen a megvetésük nem sokat jelentett számomra, de mégis.
Csatában elesni úgy, hogy az utolsó leheletemig küzdök. Az egy olyan halál lett volna, amit örömmel vállalok. De hogy valaki egy késsel elvágja a torkom egy sötét erdő kellős közepén két farkas tetem mellett… ez nem az én elképzeléseim szerint való volt.
Ellenben nem akartam kimutatni mindezt. Úgy véltem, hogyha megtudja, hogy így érzek, akkor csak a saját kedvteléséből is megöl, szóval megpróbáltam a lehető leghihetőbben, rezzenéstelen arccal tűrni a dolgot.
- Na mi lesz? Most akkor megölsz végre, vagy békén hagysz? – kérdeztem tőle, mire éreztem, hogy a fém eltávolodik a torkomtól.
- Még nem jött ez a halálod ideje. Feküdj vissza és pihenj! Hajnalban tovább indulunk. – közölte hűvös tárgyilagossággal.
Végül így is lett minden. Egészen reggelig húztam a lóbőrt. Mire felébredtem, a kezem kissé bedagadt ugyan, ahol megharapott az a dög, de nem volt vészes.
~ Nem gondoltam végig, hogy a villám összehúzza az izmait. – korholtam magam, hiszen az utolsó harapása tehetett igazán mindenről, amiatt, keletkezett a véraláfutásom is. ~ De legalább ezt is megtanultam. – zártam le magamban a siránkozást, majd megint kezdődött az egész napos menetelés.
Bár legalább a hasamat sikerült megtöltenem a farkasból. Érdekes volt, hiszen sosem gondoltam volna rá, hogy majd pont egy ordas fogyasztok el reggelire, de vezetőm, akinek még a nevét sem tudtam, felhívta rá a figyelmet, hogy az elektromosság, azaz a villám eléggé gyorsan és alaposan meg tudja sütni a húst, így tehát ugyan hidegen, de mondhatni sütve ettük meg a állat egy részét, ami eléggé rágós volt.
A beszélgetéseink továbbra is két mondat közti órákon át tartó hallgatásra korlátozódtak. Ő nem volt különösebben kíváncsi arra, amit én tudtam volna neki mondani, én pedig arra, amit ő mondhatott volna. Jobban mondva, ha már akkor tudom, hogy mi mindent el tudott volna nekem mondani, akkor biztosan kérdezgettem volna, de akkor még nem voltam tisztában a dolgokkal, és még azt sem tudtam, hogy ki az a Zed.
Késő délután volt már, amikor egy eléggé elhagyatottnak látszó kőrengeteghez érkeztünk. Vezetőm nem mondott semmit, csak rendíthetetlenül ment előre, én meg nem sokat tehettem, mint hogy követem. A kövekkel szegélyezett út hamar eltűnt, és hol boltívek alatt mentünk át, hol pedig már-már a föld alá nyúló alagútszerű képződményeken.
Szinte biztos voltam benne, hogy ezeket a mondhatni útvesztőket emberi, vagy legalábbis valami olyasmi kezek alkották, de azt már jóval kevésbé értettem, hogy miért lehet ilyen lerobbant állapotban a hely. Aztán egyszer csak megálltunk. Első gondolatom az volt, hogy talán itt verünk tábort éjszakára, elvégre lassan kezdett már lemenni a nap és ez a hely egész védettnek tűnt, de csalódnom kellett.
- Vedd elő a kardod! – utasított a köpenyes.
- Miért? – kérdeztem gyanakvóan.
- Most ismét megküzdesz velem. De ne aggódj! Láttam a szemedben a sötétséget, tehát te is egy vagy a kiválasztottak közül. Ezúttal tanulni fogsz tőlem. – közölte oly természetességgel, mintha csak arról beszélne, hogy ő reggelire két cukorra issza a kávéját.
- Hehh, érdekesen hangzik. – vontam fel a szemöldököm és a parancsnak megfelelően kivontam a kardom. ~ Lássuk mi sül ki ebből. – gondoltam és vártam a folytatást.

Nos, mindent összegezve szél munka, elégedett vagyok vele!
Megfelelő mennyiségű, és tartalmas! Egy két elírást találtam azt hiszem, de elenyésző mértékben.

Jutalmad 200 TP!

Ebben a hónapban (Július) még KETTŐ kalandot írhatsz, mivel ez a kettő, még júniusban lett posztolva!

A tanulás nem volt egyszerű, és akkor még enyhén fejeztem ki magam. Egy nap telt el azóta, hogy a csuklyás fazon rám kényszerítette, hogy ismét harcoljak vele, majd miután ismét alaposan helyben hagyott, egyszerűen köddé vált. Ez alkalommal igaz nem félholtan fejeztük be az összecsapást, mely eléggé egyoldalú volt, de így is szereztem pár sebet, és úgy elfáradtam, mint eddig még soha.
És ez még csak a kezdet volt. Amikor magamra hagyott, első gondolatom az volt, hogy elrejtőzött és csak a megfelelő alkalmat várja, hogy lecsaphasson rám, így körültekintő voltam, ám ahogy telte a percek, melyek órákká álltak össze, kezdtem egyre inkább azt hinni, hogy valami másról lehet szó.
~ Talán tényleg elment. – gondoltam reménykedve. ~ Lehet, hogy végre megszabadultam tőle?
Elindultam abba az irányba, amerről azt sejtettem, hogy jöttünk, és a kanyargós úton a lépteim egyre gyorsabban szedtem. Nem hallottam, hogy követett volna valaki, és a többi érzékszervem sem árulkodott arról, hogy a sarkamban lenne az a szemét, ám egy elágazáshoz értem. Alig, hogy választottam egy utat, máris újabb csomóponthoz jutottam, majd még egyhez és még egyhez, mígnem már azt sem tudtam volna megmondani, hogy én melyik irányból jöttem, nem hogy azt, hogy hol lehet a kijárat.
~ Remélem legalább nem kell többé azt az ostoba csuklyás fejét se látnom. – hitegettem magam, hisz így, még ha ott is ragadok a romok közt, legalább mondhatni szabadon tehettem. ~ Úgy kezel engem, mint valami rabszolgát. – mérgelődtem.
Az igazság az volt, hogy valóban tanulni és fejlődni akartam, hogy én legyek a legerősebb harcos mind közül, és azt is képes voltam elismerni, hogy egy ilyen folyamathoz tanár kell. Ha úgy adódik, talán még a szigorú módszereket is le tudtam volna nyelni, de amit újdonsült vezetőm művelt, az már egyszerűen elfogadhatatlan volt a számomra.
~ Csak jussak ki innét… - kémleltem be az előttem álló újabb kereszteződés minden utcaszerűségébe. ~ Ha folyton nyugat felé megyek, akkor előbb-utóbb el kell érnem a végét ennek a rohadt útvesztőnek. – gondoltam, s ennek megfelelően is cselekedtem.
Minden alkalommal a naphoz igazítva a nyugati utat választottam, ám mindegyik úgy kanyargott, mint egy óriáskígyó, ami épp az áldozatára tekeredik, tehát nem volt könnyű dolgom. Már vagy a huszadik választáson voltam túl, mire kezdtem úgy érezni, hogy ennek semmi értelme. Amikor befelé mentünk, akkor alig egy órát, ha sétálhattunk, én meg addigra már vagy négyszer annyi ideje bolyongtam nyugatra tartva.
~ Ennyire sokat mentem volna befelé eddig? – tűnődtem.
Az egész magyarázatául csak azt tudtam elképzelni, hogy bizony kelet felől érkeztünk, így tehát, hogy a nyugati utakat választottam, csak még beljebb keveredtem az egykor talán pompás város lerobbant labirintusában. Igaz, az is eszembe jutott még, hogy lehet, hogy valami mágia ül a helyen, ezért nem tudok kijutni, de ezt hamar el is vetettem, mondván, hogy egy ekkora hely megátkozásához igen hatalmas varázslatra lenne szükség, ráadásul nem sok értelme volna, vagy legalábbis az én szemszögemből nézve nem volt.
De hát nem volt mit tenni, ha már egyszer meghatároztam az irányt, úgy döntöttem, hogy tartom magam hozzá, hisz, ha most elindulnék egy másik égtáj felé, akkor az egész eddigi erőfeszítésem mondhatni hiábavaló volt. Ezen felül pedig annál, hogy csak egy helyben üljek és várjak a szabadulásomra, nos, annál az opciónál minden jobban tetszett.
Ám révén, hogy nem volt se élelmem se vizem, ráadásul már kezdtem egyre inkább fáradt lenni, így nem volt túl könnyű az előrehaladás. Noha csak gyalogoltam, volt jó pár sebem, amit még ezeken a problémákon felül is lassítottak, szóval nem volt egy leányálom a dolog. A nap már a végéhez közeledett, már persze ami a fényes órákat illeti, és a távolban, nyugaton, merre tartottam már eltűnőben volt a nagy narancssárga korong.
~ Talán jobb lenne, ha éjszakára megpihennék. – morfondíroztam, hiszen ha nem láttam volna a nagy világítót, akkor könnyen elvéthettem volna az útirányt, ami pedig csak bonyodalmakat szült volna, efelől nem volt kétségem.
De a gyomrom egyre csak korgott, ahogy az elmúl nagyjából három-négy órában folyamatosan, és az ajkaim is cserepessé száradtak. Noha a házak nyújtottak itt-ott némi árnyákot, utam nagy részét akkor is napon voltam kénytelen megtenni, ami elég sok izzadságot követelt, tehát a vízkészleteim megcsappantak. Már éppen azon voltam, hogy ledőlök és kivárom ott a reggelt, amikor is egy furcsa hangra lettem figyelmes.
~ Vajon mi lehet ez? – merengtem kíváncsian, miközben füleltem.
Ismerősnek tűnt a zaj, de nem tudtam volna megmondani, hogy mi az. Távoli morajlás volt, mintha csak egy óriási szörnyeteg fújná az orrát valahol a messzeségben. Meg mertem volna esküdni rá, hogy hallottam már ilyet, de vajon hol?
Választás elé kényszerültem. Egyrészt maradhattam volna az aktuális helyemen, ahogyan eredetileg is szándékoztam, s megpróbálhattam volna aludni egyet. Másfelől pedig, amennyire ki tudtam venni, a hang forrása északon lehetett, ami nem egyezett a saját útirányommal, ráadásul ha figyelembe vettem a valószínűsíthető távolságot is, akkor szinte biztosra vehettem, hogy még éjszaka is menetelnem kell. Az erőmet nézve nem voltam benne biztos, hogy egyáltalán képes leszek-e elérni a morajlás forrásáig, de úgy döntöttem, hogy megkockáztatom az utat, s ennek megfelelően ismét új ösvényt választottam az elágazásoknál.
Noha a nap esetében nem volt egyértelmű, hogy merre is haladok, vagy hogy egyáltalán közeledek-e valahová, ennél az alakomnál ez már nem is volt kétséges. Azt azért nem mondanám, hogy minden lépésemet követően, de azért az tény, hogy legalább tíz méterenként érezhető volt, hogy egyre erősödig a hang. Ismét legalább fél órát koptattam a cipőm, no meg a lábam is, de már tisztán ki tudtam venni a zúgást, és afelől sem volt már kétségem, hogy mi is az, amit hallok. Minden bizonnyal valahonnét lezúduló víz hangja volt, amire pedig óriási szükségem volt.
~ Ilyenkor örülök, hogy elf vagyok és nem csak egy egyszerű ember. – mosolyodtam el, hisz egy átlagos ember biztosan nem hallotta volna meg a vizet.
Ekkorra már az is eszembe jutott, hogy honnét volt ismerős a zaj. Egyszer, még gyerekkoromban elmentem az anyámmal egy barlanghoz. Azt mondta, hogy nagyon szépet fogok látni. Mikor bementünk, gyakorlatilag egy föld alatti vízesésrendszer tárult elénk. Öt-hat szikláról zuhogott alán a fehéren taréjozó hab, a barlang tetején pedig nagy meglepetésemre lyukak voltak, melyeken átszűrődött a fény, ami még szebbé varázsolta a látványt. Akkoriban még tudtam értékelni az ilyesfajta dolgokat, nem úgy, mint akkor.
Csak az járt a fejemben, hogy végre ihatok, és ha kiderült volna, hogy egy sáros vizű szennyvízzel teli csatorna szivárog csak, lehet, hogy még akkor is megkóstoltam volna. Ám szerencsémre nem így lett. Már besötétedett, mire elértem azt a helyet, ahol megleltem az éltető és hűsítő folyadékot, de azért láttam valamennyit, mert a hold és a csillagok adtak némi fényt. Egy nagy, legalább hat méter magas kőtömb magasodott elém, melynek tetejéből víz tört elő. Hogy eredetileg is így volt-e, vagy csak a víz munkája nyomán keletkezett volna a jelenség, azt nem mertem volna eldönteni magamtól, de a kő, melynek oldalán végigcsorgott a nedű, szinte egészen szabályosan, körülbelül tíz centinként egy-egy vágat húzódott, amelyek mindegyike egy különálló kis patakocskát alkotott, mélyen a tömbbe mélyedve.
Végül a víz egy tálcába jutott, ami összegyűjtötte az összes érből érkező folyadékot, s egy egybefüggő tavacskát képezett. Én odasétáltam ennek a víztükörnek a széléhez, majd letérdeltem, s mohón inni kezdtem belőle. Tenyeremből teknőt formázva, s azt pohárnak használva szürcsöltem az értékes nektárt. Noha kissé furcsa íze volt, mégis literszámra döntöttem magamba, mígnem annyira tele nem lettem, hogy azt éreztem menten kipukkadok.
~ De jó, hogy eljöttem idáig. – gondoltam elégedetten, ahogy a víztükör mellett elnyújtóztam egy darabka füves részen.
Igen, olyan volt az egész, mint egy kis oázis. Egészen eddig alig láttam elvétve néhány szárazabbnak tűnő kórót, ám parton szinte hemzsegett a növényzet. Java részt itt is csak kisebb gazok nőttek a fűvel keveredve, de egy bokorkezdeményt is felfedezni véltem, noha a sötét nem volt épp a legmegfelelőbb a hely alaposabb szemügyre vételéhez.
A tavacska közelsége miatt a klíma is sokkal kellemesebb volt, mint a romváros többi részén, így az álom könnyedén jött a szememre. No persze amilyen fáradt voltam, jól lehet, hogy néhány óra múlva már akár állva is tudtam volna aludni a tűnő napon, de ez már egy másik kérdés volt.
Mikor felébredtem a nap már mondhatni magasan járt az égen, talán egy esetleg két óra lehetett még vissza délig, hacsak nem múlt már el ugyanennyivel. Ezt az eshetőséget azonban elvetettem a hőmérsékletből ítélve, hisz jóval melegebbnek kellett volna lenni, ha már a télutáni órákat tapostuk volna. Így hát ittam még egy kiadósat a vízből, annyit, amennyi csak belé fért, majd nekivágtam, hogy folytassam az utamat nyugatra.
Bár ki volt töltve a gyomrom folyadékkal, ettől mégis olyan éhes voltam, hogy egy egész borjút meg tudtam volna enni egy ültő helyemben, de nem hogy borjú, még egy nyamvadt bogár se került az utamba.
- Milyen egy elhagyatott hely ez, hogy még csak egy csótány se jár erre? – mérgelődtem, hiszen abban a helyzetben gyakorlatilag bármit megettem volna, akár a bogarakat, akár a csigákat, de még ha úgy hozza a sors, akár a kígyókat is. Egyszóval bármit, ami netán ehető.
De nem volt ekkora szerencsém, vagyis inkább azt mondanám, hogy egyáltalán nem volt szerencsém, ezért éhezve kellett tovább gyalogolnom. Ismét hosszú órák teltek el anélkül, hogy bármi is változott volna. Csak kövek és a sivárság fogadott továbbra is, mígnem késő délután vagy lehet, hogy inkább kora este, kinek mi a bioritmusa… na szóval a lényeg, hogy nap vége felé valamin megakadt a szemem. Ahogy befordultam egy kanyarnál az egyetlen irányba, amerre haladni lehetett, ahelyett, hogy még több rom köszöntene, fákkal találtam magam szemben. Nem is eggyel, hanem mondhatni egy egész kis erdőséggel.
- Kiérteeeeem! – kiáltottam örömmel és reménykedve, majd futva indultam meg a zöld felé.

És hogy kijutottam-e? Hát, az már csak nézőpont kérdése. Valóban magam mögött hagyhattam a kopár romokat, de még mindig nem éreztem magam úgy, mintha szabadon járhattam volna. Fogalmam sem volt arról, hogy hol is lehetek, vagy arról, hogy merre találhatnék egy települést. No nem mintha az emberek társasága hiányzott volna, csupán egy falu vagy netán egy város, melyben emberek vannak mégiscsak útba tudtak volna igazítani egy olyan hely felé, melyről legalább már tudom, hogy hol is van.
De gyakorlatilag egy erdőbe csöppentem szinte minden átmenet nélkül. Eltűnt az összes épületmaradvány és a kövezett út, helyüket pedig átvették a vaskos törzsű, sűrű lombú fák, valamint a nagyjából térdig érő fű.
~ Vajon hogy lehet, hogy itt ilyen buja a növényzet, odabent meg semmi sem nő? – tűnődtem, de aztán ez a probléma hamar eltűnt a gondolataim közül.
Ennek oka az volt, hogy motoszkálást hallottam az egyik közeli fa törzse mellett, majd két antennát.
~ Na végre. – csillant fel a szemem.
A két antenna ugyanis igen ismerős volt, és még ismerősebb volt a kövér test, mely hozzá tartozott: egy nyúl. Izgatottan szimatolt az orrával a levegőbe, de szerencsémre szemből fújt a szél, így nem érezte meg az illatomat. Noha olyan éhes voltam, hogy már a szőrös test látványára is csorogni kezdett a nyál a számban, mégis volt még annyi önuralmam, hogy türtőztessem magam és jó vadászhoz méltóan viselkedjek.
Kezemet lassan, a lehető leghalkabban felemeltem, és céloztam. Az egyetlen távolsági támadásom és ezzel együtt az egyetlen reményem arra, hogy elejtem az a villámlás volt, mellyel rendelkeztem, ám egy ilyen kicsit célpontot nem volt olyan egyszerű eltalálni, mint mondjuk egy szarvas vagy akár egy embert. Ám meg kellett kísérelnem és a lehető legprecízebben felkészültem már, s éppen azon voltam, hogy lövök, amikor is beütött a baj.
Olyan hangosan és erősen kezdett el korogni a gyomrom, hogy arra még a holtak is feltámadtak volna, nem hogy egy igen jó hallóműszerrel ellátott nyuszi. Természetesen több sem kellett a tapsifülesnek, s nem véletlenül hívják úgy, hogy nyúlcipő, hisz úgy szelelt el, hogy még arra sem volt időm, hogy legalább megpróbáljam mégiscsak eltalálni.
~ Hát ezt nem hiszem el. – mérgelődtem, de csak magamban, hisz nem tudhattam, hogy milyen vadak lehetnek még a közelben és nem szerettem volna elkergetni egyet se.
Tovább baktattam hát az árnyékban. Ha mást nem, ezt az egyet még így is tudtam értékelni. A tűző nap helyett és a perzselő hőséggel ellentétben a növények közt sokkal kedvezőbbek voltak a körülmények. Noha jóval párásabb is volt, mégis sokkal barátságosabb is. Hiába kutattam viszont kitartóan, más állatot nemigen találtam, így hát kénytelen voltam beérni néhány szem gombával, néhány bogyóval meg pár furcsa alakú gyümölccsel, amit az egyik fáról szedtem le. Csak remélni tudtam, hogy nem mérgező mindaz, amit összeettem, de jobb híján nem tehettem mást. Ha nem ettem volna, akkor sem lett volna már túl sok időm hátra, mert ha más nem, akkor az éhség vitt volna át a másvilágra.
Miután a gyomromat végre valahára egy kicsivel táplálóbb dologgal is meg tudtam tölteni a vízen kívül, nekiláthattam annak, hogy immáron valóban összeszedjem magam. Sokat rejtőztem az erdőben mind kiskoromban mind pedig felnőttként, ha éppen a nyomomban voltak, így hát nem volt tőlem idegen a helyzet, ellenben arra jobban fel voltam készülve. Elhatároztam hát, hogy keresek egy alkalmas szállást magamnak, ahol meghúzhatom magam éjszakára, hisz már közelgett az újabb naplemente, sőt, a levelek közt már egészen sötét volt, amikor is egy ismerős hangot véltem felfedezni. Reméltem, hogy rosszul hallok, de sajnos nem sokkal később beigazolódott, hogy nem tévedtem, valóban a mesteremnek felcsapott illető szólongat.
~ Ezt nem hiszem el. Pont amikor már végre kezdenék egyenesbe jönni. – hitetlenkedtem és még mindig fenntartottam annak a lehetőségét, hogy csak valami hallucinációm van. ~ Biztos összeettem valami mérges gombát. – szuggeráltam a tudatomat. ~ Most becsukom a szemem és mire kinyitom, nem lesz itt senki, csak az erdő fái és semmi egyéb… vagy netán még egy szarvas, azt szívesen ennék, de amúgy semmi más. – kalandoztam el kicsit, majd valóban véghez is vittem a gondolatban kitűzött célt.
Miután elsötétült minden, elszámoltam magamban háromig, lassan, némi szünetet tartva a számok közt, majd felnyitottam a szemhéjaim. Sajnos a terv azonban nem vált be. A kissé, vagy inkább nagyon lökött illető még akkor is ott volt, sőt, most már még közelebb ért hozzám, mint eddig.
- Hagyj már békén! – kiáltottam rá megfeledkezve még arról is, hogy mekkora a különbség az erőink között, arról nem is beszélve, hogy az éhség miatt még inkább le voltam gyengülve. – Nagyon jó volt az életem nélküled, nem kell, hogy cseszegess! – méltatlankodtam tovább, hogy elhessegessem.
- Valóban? – kérdezte meglepetten. – Pedig azt hittem, hogy az előző kis tréninggel sikerült egy kis akaraterőt beléd vernem. Nem mindenki jön ám ki onnét. – monda, amit akár dicséretnek is vehettem volna.
- Nem érdekel a hülye tanításod, nem érdekel a hülye sötétséged és legfőképpen nem érdekel a hülye Zeded! – hülyéztem le céltudatosan minden egyes mozzanatát és szavát annak, amit érkezése óta folyamatosan szajkózott és ismételgetett.
Ennek aztán meg is lett az eredménye. Egy remekbeszabott gyomorszájba kapott ütés, melytől viszont láttam ismét a bogyókat, a gyümölcsöt, de még a gombákat is.
- Soha, de soha nem beszélhetsz így Zedről, különben legközelebb a késem élével kapod az ütést. – fenyegetett meg a rohadék.
Én mindeközben összegörnyedve fogtam a hasam, és még ha akartam volna, akkor sem tudtam volna semmit mondani, hiszen épp azon küzdöttem, hogy ne essek össze. Bár csapnivaló tanár volt, azt el kellett ismernem, hogy erős is mellé, s lehet, hogy ebben az esetben ez pótolta azt a hiányt, amit a magyarázási és egyéb, az oktatásban használatos képességei hagytak maguk után.
Lassan alább hagyott a görcs, ami sakkban tartott, és végre lassan kiegyenesedhettem. Tapló tanárom pedig ott állt előttem, mint a cövek, s nagyon úgy tűnt, hogy vár valamire. Hogy azt akarta-e, hogy mondjak valamit, vagy azt, hogy inkább csináljak, vagy ezeknek pont az ellenkezőjét, az rejtély volt számomra, így hát úgy döntöttem, hogy nem mondok és nem csinálok inkább az ég világon semmit. Bő öt percig néztünk farkasszemet, majd végre megunta, majd intett, hogy menjünk.
Természetesen követtem, hisz nem volt más választásom, aztán miután már pár perce sétáltunk, egyre kényelmetlenebbül kezdtem érezni magam. Noha az ütés elvette az étvágyam, az nem tartott sokáig, így hát rövidesen megint nekilátott a gyomrom, hogy önmagát falja fel.
Már épp azon voltam, hogy most már szóvá teszem, hogy elegem van belőle és hogy kaját akarok végre, amikor is egy barlang bejáratához értünk. Jobban mondva nem is az a klasszikus barlang volt, hanem inkább egy nagy szila, melynek az oldalán volt egy bemélyedés, mely elég nagy volt ahhoz, hogy elférjen benne két ember is kényelmesen egy éjszakára. Bár nem értettem, hogy hogyan kerülhetett pont ide, az erdő kellős közepére, de igazság szerint nem is nagyon érdekelt. Ami sokkal jobban izgatott, az az volt, hogy odabent egy táska hevert és már messziről éreztem benne a kenyér illatát. Persze nem volt olyan jó szaglásom, hogy a három napos pékárut megéreztem volna, pusztán arról volt szó, hogy a frissen sült cipó olyan kellemes illatot árasztott, amely egy éhes ember orrát aligha kerüli el.
Azonnal erőre kaptam az étel szagára, s máris rohantam, hogy minél hamarabb belapátolhassak belőle. Ahogy odaértem, máris a földre térdeltem, majd a táska száját félig kibontva már elő is halásztam belőle a kenyeret. Az első falat nem mondom, majdnem a torkomon akadt, de ettől eltekintve olyan mennyei volt, hogy nem is találok rá szavakat. Omlós volt és puha a belseje, a külseje pedig ropogós, és nem utolsó sorban még langyos is.
- Látom ízlik. – lépett oda mögém a mufurc ember, és már-már attól kezdtem el félni, hogy menten elveszi tőlem, de szerencsémre nem így történt.
Ehelyett leült velem szembe és ő is kért magának egy darabot, még mielőtt megehettem volna az egészet. A táska alján akadt még pár finom falat, méghozzá három alma, két körte meg egy fura dolog, amiről nem tudtam megállapítani, hogy mi is lehet, de végülis az íze jó volt, így azt is megettem. Teli hassal pedig mindjárt jobban ment a gondolkodás, s máris egy furcsa problémába botlottam, melyet szóvá is tettem:
- Hogy lehet, hogy szinte azonnal rám találtál? – kérdeztem gyanakvóan, hiszen akkora volt az a hely, ahol otthagyott, hogy egyszerűen lehetetlenség lett volna megjósolni, hogy hol is fogok kibukkanni.
- Követtelek. – válaszolta azonnal, számomra meglepő módon.
Nem hittem volna még azt sem, hogy egyáltalán bármit is válaszol, azt meg, hogy pont ezt mondja végképp nem.
- És én ezt hogy lehet, hogy nem vettem észre? – faggattam tovább hitetlenkedve, elvégre a hallásom sokkal jobb volt, mint egy egyszerű emberé, a látásomról nem is beszélve, így hát nem tartottam valószínűnek, hogy csak úgy simán követni tudjon egész idő alatt.
- Nem testileg, csak szemmel. Felmásztam az egyik magasabb romra és onnan figyeltelek. – mondta, s mosolyt véltem felfedezni az arcán, bár már majdnem teljesen sötét volt, így meglehet, hogy tévedtem.
~ Hogy ez nekem nem jutott eszembe…
Jobbára okosnak tartottam magam, ám most el kellett ismernem, hogy alaposan felsültem. Mint kiderült, mindössze annyit kellett volna tennem, hogy megmászom valamelyik magaslatot, s onnét már minden irányba egészen jó kilátás nyílt volna a teljes útvesztőre, s ha mást nem is, azt legalább megtudtam volna, hogy melyik irányban mi vár rám. Például ha délnek megyek, akkor egyenesen abba a városba lyukadok ki, ahonnét a kenyér is származik, ha északnak, akkor csak kopár sziklatenger várt volna, s ahogyan azt tippeltem, valóban kelet felől érkeztünk. Hogy miért mondta el mindezt nekem a mentorom, arról fogalmam sem volt, de minden esetre örültem neki, hogy egy kicsivel emberibb, mint a legutóbbi találkozásunkkor. Ám nem akartam elhamarkodott következtetéseket sem levonni.
- No, de most már tegyük el magunkat holnapra. Az edzésed még csak most kezdődik és ha nem azt teszed, amit kérek, akkor nem garantálom, hogy túl is éled. – morogta a már sokkal inkább megszokott rideg hangvételben, s a parancsának megfelelően ő el is heveredett a földön.
Én követtem példáját, hiszen jómagam is nagyon fáradt voltam már, és az álom se váratott sokat magára.


//Off: A napokban formázni is fogom még az előző kalandjaimhoz hasonlóan//