Kincs a mélyben - Magánküldetés: Zayl, Vanora, Yurael

Yurael: Valami módon egy kalandod vagy vadászatod során Demacia közelében egy úton haladó kocsit pillantasz meg. Egy öregember pipázik rajta, elől a ló mélabúsan baktat előre, a kocsi hátuljában pedig egy fiatal lány ül. A kocsin többnyire abrak, hordók és selyem bálák vannak, ám egy kis nyitott dobozban valami nagyon érdekes dolgot pillantasz meg. Egy arany hengert, melyből furcsa mágikus energia árad. Nagyon megtetszik, és mikor el akarnád lopni, nehezen jön ki a ládából. Az lány észre is vesz, először dühösen el akar kergetni, de mikor a henger kiszabadul, az öreg csak legyint, mondván "azt viheted, nem jó semmire". Később nekiülsz elrágcsálni a zsákmányt, a belőle áramló mágia egészen jónak bizonyul. Ahogy elfogy belőle a mágia, hirtelen ketté válik a henger, belsejéből pedig kiesik valami. Egy térkép! Láttál már ilyet, de olvasni nem igen tudod. Viszont ismersz valakit, aki nagyon is jól ért a térképekhez. Ő el tud irányítani téged, a vele való találkozás után így vagy úgy, de már tudod, hogy egy mesés kincsről van szó, amit egy kalóz rejtett el egy szigeten, messze kint a nyílt tenger egy apró szigetén. A kincsek pedig mágikusak, te pedig nem tudsz kihagyni egy ilyen alkalmat, hogy belakmározz!

Vanora: Egy éjjel Demacia területén, valahol messze tábortűz fényét pillantod meg, körülötte három alakkal. Közelebb húzódva megfigyeled őket. Három bandita, akik egy igen nyereséges portyáról érkeztek éppen vissza. Beszélgetésükből megtudod, hogy kifosztottak falut, a nyereséget pedig hamarosan eladják, a pénzből pedig hajóra szállnak, hogy felkutassanak valamit. Az egyikük egy aranyló hengert vesz elő, és elkezd valami gyermeteg mesét szavalni egy kalózról, valami Eric Boombald Kapitányról, aki parancsolt a tenger szörnyeinek, és hadsereget szervezett belőlük, és velük támadta meg a part menti városokat, és a portyázó hajókat. A kincseit egy szigetre dugta, a Kraken Szája szigetre, melyet csak az talál meg, aki pontosan tudja, hogy hol van. És a válasz ott lapul a hengerben, csak épp mágikus zár védi, amit nem tudnak feltörni. Megtámadhatod a banditákat, eléggé be vannak már csiccsentve. Vagy várhatsz, amíg veszekedés alakul ki köztük, és ájultra verik egymást. Ekkor egy öreg ember érkezik egy szekéren, és meglepetten néz körül, hogy mi történt. Bár látni is alig lát már a vénember, téged mégis észre vesz, de nagyon barátságos. Felajánlja, hogy elvisz ahová szeretnéd, hisz most ő is csak utazgat, ezeket az ellopott holmikat pedig visszaviszi a kifosztott faluba. Az arany hengerre annyit mond, hogy talán ki tudja nyitni, de elég valószínűtlen, ha nem tudják a feloldó varázst. Szekérre szállva másnap furcsa dolog történik, egy kis termetű drake csap le a semmiből, és ragadja el a tekercset. Hiába zavarnátok el, nagyon kell neki a tekercs, és el is viszi magával, de az öreg csak legyint, mondván úgyse ér az semmit.
Ha rákérdezel, az öreg tovább mesél Eric Boombald kapitányról, bár szerinte nem parancsolt az senkinek és semminek, egyszerűen csak tudta, mikor legyen jó helyen. És történetesen tudja, hogyan juthatsz a szigetére. Ha el akarsz oda menni, elkísér egy kikötő városba, ahol van egy kis hajója, azzal szívesen elvisz. A városban Zayltól függ, hogy összetalálkoztok e. Postod addig tartson, míg felszálltok a kis hajóra.

Zayl: Demacia területén tartózkodsz, és egy általad választott ok miatt éppen a vadont járod, mikor csatazajra leszel figyelmes. Három bandita egy fiatal férfit üldöz éppen, aki egy zsákot szorongat. A banditák leteperik a férfit, kitépik a kezéből a zsákot. Megtámadhatod a banditákat, ügyesen mozognak, de elég buták, és mikor beijednek, elszaladnak. De elvitték a zsákot. A fiatal, vörös hajú, taláros férfi kétségbeesetten szalad utánuk, de hamar megáll, és összeroskad. Elfáradt, már elég régóta kergetik. A zsákjában mágikus holmik voltak, és egy térkép, mely fontos lett volna számára. Kiderül róla, hogy a Háború Intézményének egy külsős diákja, Khiel Xa'din, és egy freljordi varázslótól szerezte az arany hengerbe zárt térképet egy szigetről, melyen kalóz kincset rejtettek el. Úgy tervezte, hogy a kincsben rejlő mágikus tárgyakkal segíti tovább tanulmányait, de a térkép nélkül nem fog tudni pontosan odajutni. Mindenesetre köszönetet mond, és felajánlja, hogy ha visszakíséred a legközelebbi városba, meghív egy italra. A város egy part menti kikötő város, békés és unalmas. Láttok egy öregembert és egy fiatal lányt, és a beszélgetésükből Khiel a kalóz szigetről csíp el infókat. Ha úgy döntesz, leszólíthatjátok az öreget és a lányt, és akár együtt is mehettek velük. Ha nem, akkor egy fogadóba mentek a beígért italért, ahol egy vén, kövér kalóz szintén a szigetekről beszél, és állítólag ő tudja, hogy hol az a sziget. Khiel rögtön fel akarja bérelni, bármennyi aranyat megad a kalóznak, ha elviszi őt. A fiú felajánlja neked, hogy gyere vele, és a kincsből te is kapsz egy jó nagy részt. Postod addig tartson, hogy felszálltok Vanorával a kis hajóra, vagy felszállsz a Rum Vihar fedélzetére.

Nem tudom megmondani áldás volt vagy átok, amiért a necro koponya csendben gubbasztott a bugyrában. Egyrészt rossz volt, mert senki nem látott el jó tanácsokkal. Másrészről viszont nem volt senki, aki ostobának vagy vajszívűnek nevezzen. Az eredmény mindenképp ugyanaz maradt csak akkor bocsájtott volna meg nekem, ha megszerzem a holtakat is sebző kardot, amit be kell vallanom nem kapkodtam el. Fogalmam sincs miért, de végül állítólagos szülőhazám erdejében találtam magamat. Semmi kedvem nem volt hazug nevelő szüleimmel találkozni azonban nagy esélyem volt némi információhoz jutni. Ahogy az erdőben mászkáltam furcsa zaj ütötte meg a fülemet. Amint közelebb értem megláttam egy fiatal férfit, akinek a fejét a zajon kívül más is megütötte. Három baltaarcú bandita feküdt azon az egy szerencsétlen fickón és mindenáron ki akarták csavarni kezéből a zsákját. Nem telt egy pillanatig, míg elhatároztam, hogy közbeavatkozom és nyílegyenest rohanni kezdtem feléjük. Mire odaértem már elvették áldozatuktól a táskát, de még nem akartak eloldalogni. Minden bizonnyal az volt a szándékuk, hogy áldozatuk semmiképpen ne tudja követni őket. Azonban mielőtt folytatni tudták volna a helybenhagyást ott termettem mögöttük és egy határozott mozdulattal elhajítottam az egyik gazfickót. A társai azonnal felfigyeltek rám és kardjukat előrántva szembefordultak velem. Pár pillanattal később nyögdécselő társuk is csatlakozott hozzájuk. Pengéjük mocskos volt és rá fért volna egy élezés, de ettől eltekintve nem vehettem félvállról ezért jómagam is elővettem a fegyverem. A múltkori alkalommal is három semmire kelőt intéztem el ám azoknak nem volt idejük szembeszállni velem. Nem tudom az ostobaságuk véget csinálták ám nem használták ki előnyüket és egyszerre csak az egyikük támadt nekem. Én szilárdan álltam és igyekeztem kivédeni a csapásokat. Az első bandita egy a bal vállamat célozta, meg amit egy könnyed mozdulattal visszavertem. Én válaszul a bal lába felé suhintottam, de ő gond nélkül átugrotta a fegyverem. Ellenfelem éppen keresztülhasította volna a koponyámat ám én éppen időben egy elegáns mozdulattal jobb irányba pördültem majd kirúgtam a lábait. Győzelmem nem ünnepelhettem, sokáig mert már jött is a következő kinek sikeresen megakasztottam a csapását. Jól tudtam, ha nem találok, ki valamit ezek a tuskók még a végén képesek lesznek végezni velem. Ezért egy pillanatra a kardomba koncentráltam minden erőmet majd eltaszítottam magamtól a bugrist miközben unottan néztem előre. Az lehetett a benyomásuk, hogy pont oly könnyű volt őt eldobni mintha egy csecsemő lett volna. Mikor a becstelen briganti két métert, hátrébb földet széles vigyor ült ki az arcomon.
-Ha nektek nem okoz, gondot komolyra vehetnénk kicsit a dolgokat. Úgyis kedvenc hobbim a hozzátok hasonló férgek eltaposása. -
A banditák összenéztek és futásnak eredtek. Nagy meglepetésemre az áldozatuk üldözőbe vette őket. Akkor esett le, hogy a kis csomag náluk maradt ezért jómagam is csatlakoztam az üldözésbe. Sajnos nem jártunk sikerrel és a banditák kereket oldottak. Szegény fiú annyira fáradt volt, hogy rögtön kétrét görnyedt ám így is közölte velem a kis incidens okát.
-Khiel Xa'din a nevem és a Háború Intézményének egy külsős diákja vagyok. Egy varázslótól szereztem azt a térképet amit azok a galádok voltak kedvesek ellopni tőlem. Állítólag egy kalózkincs rejtekhelyét tartalmazta ami egy barlangban leledzik. Ebből befolyt összegből finanszíroztam volna a tanulmányaimat hajjj. De te megmentettél amiért nagyon hálás vagyok. Ha nem esne nehezedre elkísérnél a városba cserébe fizetek neked egy italt és kitudja lehet kedved támad egy kis kincskeresésre.-
Ez rögtön felkeltette a kíváncsiságomat így természetesen elkísértem a városba. A felkínált ital is jól jött ám a varázseszközök reménye még inkább. A városka csendes volt és unalmas, és ami a legfontosabb semmi esély nem volt rá, hogy a szüleimmel találkozzak egyszóval tökéletes. Miközben haladgattunk megláttam egy rendkívül csinos leányzót, aki egy hozzá túl öreg férfival beszélgetett. Nem is törődtem volna vele, ha nem halottam volna pár szót bizonyos kalózokról és azok kincséről. Védencemet azonnal megállítottam majd szó nélkül a pároshoz léptem enyhe békés mosollyal az arcomon szavaimat az ifjú hölgyhöz intéztem.
-Üdv. Ugye jól halottam, hogy kalózokról beszéltek?-
Mikor megerősítették a tényeket a tanonc vagy ki rögtön átvette a szót.
-Tényleg? Ez nagyon érdekes ugyanis én is nagyon beleástam magamat eme témába. Had mutatkozzak be a nevem Xa'din és a Háború Intézményének egy külsős diákja vagyok. Volt szerencsém egy mágustól megvenni a térképet amit hosszasan tanulmányoztam. Meg kell mondjam lenyűgözőnek találtam így élyel nappal csak ezzel tudtam foglalkozni. Bár ez egy olyan kiváló eszű embernek mint nekem nem nagy kihívás nem úgy mint egyes ismerőseimnek akik még a közelében sem járnak magácska szépségéhez...- Nem tudtam, hogy képes egy lélegzettel ennyit csacsogni holmi kalózokról és saját magáról. Meg voltam róla győződve, hogy minden, amit idáig kikutatott ott elhadarta két perc leforgása alatt. Én sajnálkozó tekintettel néztem az idegen páros felé.
Mindössze azért tudtak elmenekülni, mert nem volt okom megölni őket. Úgy tűnt sikerült meggyőznünk őket ugyanis elvezettek minket a hajójukhoz.

A vadon. Otthon voltam. Nem mondom, a civilizáció jót tesz, nem érzem egyedül magam, de szerintem a véremben lehet ez; előbb vagy utóbb úgyis újra az úton találom magam. Úton, egy másik kaland felé. Piltovert elhagyva véletlenszerű csapásokon haladtam, nem ember által készítetteken. Valami mindig a véremet szomjazta odakint, nem telt el egy nap azzal, hogy ne támadott volna meg minimum egy szörny. Biztos unták életüket, de nem bántam, fáradság nélkül tudtam korgó gyomrom követelésének eleget tenni. Erdők, hegyek, folyók, tisztások; egyszerű, mégis csodálatos. Valami varázslatos dolog volt mindegyikben; mindig, amikor új tájra tévedtem, elidőztem annak megszokásával, látványvilágát magamba szívtam, mintha eggyé váltam volna velük. Emberekkel nem igen találkoztam, csak a csontjaikkal ismeretlen állatok fészkeinek környékén. Nem hiányoltam, túlságosan a társaságot, de azért néha azon kaptam magam, hogy visszavágyok Ragnarhoz és Roweinához. Kedves emberek, sokat tettek értem, és szeretem őket.
Egyik este, azonban, egy táborhelyre bukkantam, benne három, érdekes állapotban lévő fickóval. El akartam kerülni őket, amint megláttam, de a kalandvágyam kibújt, beleszagolt a levegőbe, és azt tanácsolta, legyek most egy kicsit merész. Közelebb settenkedtem, és egy érdekes alakú vászontákolmány mögé bújva, hallgatózni kezdtem.
- Gyehehehe, ki hitte volna, hogy ennyire sok a védtelen falu a környéken, ez gyorsabb, és egyszerűbb volt, mint hittem. –
- Hukk, jah, de főnök, miért nem hoztunk el egy-két jó bőrt? Szórakozhatnékom van, és az egyik olyan álmodozóan nézett rám, mintha tudná, hogy akarom, ezért ő is tudja, hogy akarja, de tőlem, mert, ha mindketten tudjuk, hogy akarjuk, akkor igen. – Örültem, hogy nem voltam a főnök helyében, mert ezt az irgalmatlan mondatot kibogozni nem lehet egy hálás feladat. A főnöknek volt esze:
- Igen, azért nézett rád olyan kábán, mert a szád szaga kiütötte. - Röhögte a "főnök"- És faszságaidat tartsad meg magadnak. Azért nem kell most a bőr, mert lóvéra van szükség. Majd a szigeten keresünk egy helyi törzset, azok nőit húzhatod napestig, de most hamar le kell lépnünk, mielőtt a főváros észbe kap, és őrjáratokat küld ki. – Szadista emberek, akiknek ez a szórakozásuk, hogy szerencsétlen nőket hurcoltassanak meg. Mi abban a móka?
- Hehehehe, majd fogok egy szép, nagyot, érted, érted? Naaaagyot, és aaaaaahhhh, rég nem fogtam olyan szép, ruganyos csöcst. Te is ezeket szereted Ed, nem, nem? – Szerencsétlen valahol beüthette a fejét, de most már végképp nem értettem, miről volt szó.
- E……e…….ig…….igeeeen. – A nagydarab harmadik tagnak meg születési hibája lehetett. Szegény hangja, és nehézkes beszédstílusa kevés agyra engedett következtetni. Valami javában ittak.
- Kanos agyatokat mossátok le, tessék, igyál Mac. – A „főnök” hozzávágott a bőbeszédű, cingárabb alakhoz egy üveget, aki mohón rávetette magát. – Te is, Ed, ne erőltesd, ami nem megy. – Ed is kapott egy üveget az arcába, és többet nem próbált meg beszélni. Mindketten meghúzták azokat. – Majd a szigeteken kiélhetitek magatokat. Most della kell, eladjuk a sok cuccot, azzal kimegyünk, megtaláljuk a nagyfőnök hülyeségét, megtartjuk, eladjuk, ami jobban fog esni, és utána rejtve élünk, míg ki nem purcanunk. Annyi pénzünk lesz, mint a gödény. – Erre a másik kettővel egyetemben felemelték flaskáikat, és üresre nyakalták.
- Főőőőőőőőőőőőnöööööööööööööööök, miiiiiiiiiiiiiiiiiii ez? – Ed, az ész, megpróbálta, ami nem ment, kezében egy érdekes, hosszú, csillogó, kerekre csiszolt oldalú valamivel. A „főnök” átvette, nézegette, szájába vette, még jobban megnézte, letörölte, újból megvizsgálta, majd ráeszmélt.
- Hohóó, skacok, megütöttük a főnyereményt. – suttogta – Tudjátok, mi ez? – Én már előre tudtam, mit fog a két éles eszű.
- Nem. – Mondták egyszerre. Talált.
- Ez nem más, mint egy hagyaték, Eric Boombald Kapitány hagyatéka. Az egyetlen kalózkapitány, aki parancsolni tudott a tenger lényeinek, és csont szárazra rabolta a partvidéket. Nem volt tőle biztonságban senki, még más kalózhajók sem, azokat is szarrá lőtte, és elvette az összes kincset rajta. A hírhedt Kraken Szájába rejtette az összeset, amit csak az tud megtalálni, aki tudja, hol kell keresni. És ebben a kis hengerben hagyta meg a nyomot, ami segítségével meg lehet találni. Ez… ez jobb, mint hittem volna. – Azzal nekiállt felfeszíteni a kis tárgyat.
- Főnök, nem nyílik. – Mondta mekegő hangon Mac.
- Nem mondod, de tuskó, szerinted miért izzasztom magam? – Jött a torkolás a „főnöktől.
- Ne próbálja meg Ed? –
- Nem, megy ez nekem is… megy ez… miért nem megy? –
- Eeeeeeeeed…. –
- Pofa be, biztos valamit be kell nyomni, add ide azt a kést. –
- Tessék. –
- Ez egy kanál, te nagyon hülye. –
- Eeeeeeeeeed…. –
- Dugulj már el! –
- Főnök, még mindig nem nyílik. –
- Akkor a fejeddel nyitom ki, te balfék nesze, nesze, na, kinyílt már? Kinyílt!? – Ketten összeverekedtek, de aztán hamar szét is váltak, miután kiderült, Mac feje tényleg nem nyitja.
- Nem. –
- Akkor egyél szart, és ne cseszegess. –
- Eeeeeeeeeeeeed… -
- Mi van, te tapló?! - …………… hang nem követte, viszont léptek zaja, amiket egyre közelebbről hallottam. Hirtelen megjelent felettem egy árnyék: a „főnök”.
- Szóval ez a baj, hehehe, srácok, követett minket egy jó bőr, valószínű városi kém. Tanítsuk meg neki, hogy nem szép dolog hallgatózni. –
Meglepődni nem volt időm, máris rajtam volt, és kezeimet a sajátjával lefogta, majd azt hitte, hogy erre neki elég egy kéz is, átfogta csuklóimat egy kézre, a másikkal meg veszélyes vizekre evezett: a testem felé. Bevetettem ugyanazon harci mozdulatot, melyet az arénában, még Piltoverben, de most nem is kellett megtévesztő mozdulatot csinálnom, a helyzet elém rakta a lehetőséget. Lágyéka pont kinyújtott lábam felett volt. Lendületet ugyan nem tudtam venni, de még így is jókora erővel felrúgtam. Ismerős ropogó érzés szaladt végig a lábamon, de nem a végtagom tört. A „főnök” szemei kifordultak, szája néma kiáltásra nyílt, lábammal rásegítve a fejemen át lerúgtam magamról a kétes illatú rosszfiút. Közben befutott a két társa is, és kicsit félreértették a helyzetet.
- A főnök gyorsan végzett, én jövök. Hihiiii, ennek nagy párnái vannak. – Mac szájából egy liternyi nyál távozott, mielőtt felpattantam, és öklömmel gátat vettem az arcába. Talán túl jól találtam el, de a vézna férfi eldőlt, mint a zsák. Ednek viszont volt annyi esze, hogy felfogja, itt most ők állnak rosszul. Valamit előrántott az övéből, ami dörrent egy hatalmasat, és égő fájdalom hasított át a karomon. Nem volt időm törődni vele, nem is érdekelt; valami bestiális harag kerített uralma alá, és ezt meg is mutattam, másik karom átváltoztatásával. Jegesen fehér bunda, jókora mancs, hegyes karmok. Azonnal Ed fegyvert szorongató kezére csaptam, majd a testére, arcába felváltva, gyors egymásutánban. Kifulladva álltam egy szétroncsolt holtteste felett, kezem úszott a vérben, a vörös köd felszívódott, és kissé émelyegtem. Kitántorogtam a tűzhöz, el a hullától, amikor szemem megakadt egy csillogó valamin. A kis henger, vagy mi a manó, volt az, amin a három férfi vitatkozott. Szép volt a színe, nyugtatóan hatott rám, légzésem egyenletessé vált, még akár el is mosolyodhattam volna, amikor is egy újabb hang felocsúdásra késztetett. Egy ló, ami valamit húzott maga után; egy szerkeret, rajta egy öregemberrel. Felálltam, ökleimet felemelve, a véreset előretartva, hogy lássa, velem nem érdemes kikezdeni, de a vénembert ez látszólag nem érdekelte. Lemászott a szekérről, és közelebb jött hozzám. Hangja meglepően nyugodt, szelíd, és kedves volt.
- Már megint banditatámadás? Mi történt a kezeddel lányom? Mit csináltak ezek a pernahajderek? – Annyira meglepődtem, egy óra alatt már másodszor, hogy csak pislogni tudtam.
- Se... semmit, ez az övéké, valami történt velük. - Hazudtam gyorsan, nehogy szörnynek nézzen, és megtámadjon, véletlenül.
– Hűha, ez aztán elég sok érték. – Az öreg beletúrt az általam nem észrevett zsákokba, teljesen figyelmen kívül hagyva, amit mondtam. – Biztos ők rabolták ki Tanbelt; szegények hiába könyörögnek a fővárosnak, azok csak ígérgetik a katonai védelmet, és lássanak csodát, hát tényleg kifosztották őket. Remélem, ez majd leszedi a király szeméről a csipát. Vagy te egyedül raboltad ki a szerencsétlen falusiakat? – fordul felém, fehéres szemeivel jól megnézve engem, és kezemet. – De kétlem. Egy ilyen szép leányzó nem tenne ilyen ronda dolgot. – Mintha önmagának mondaná, de kicsit jól esett, hogy nem vádol. De még mindig nem jutott el a tudatáig, amit mondtam; vagy csak nem hallotta? Túl halk lettem volna?
- Nem… nem tudom, miről van szó, de én csak egy vándor vagyok. Ez a tábor három férfié, akiket kénytelen voltam móresre tanítani. Ott vannak. – Mondtam hangosan, és mutattam bizonytalanul a vászontákolmány mögé. Az öreg egy pillanatra eltűnt arrafelé, majd visszajött.
- Hajjaj, a kövér férfi helyében nem lettem volna; mintha darabokat kitépett volna belőle egy vadállat. Biztos a farkasok a környéken, nem biztonságos hely ez. – Mondja ezt egy öreg, aki egyedül utazik, fegyvertelenül. – Segítenél felrakni a zsákokat? Visszaviszem Tanbelbe; nem érdemlik meg ezt a sanyarú sorsot. – Elmosolyodtam. Lehet, kicsit zizi a bácsi, de a szíve a helyén van. Mikor zsákok a helyükön voltak, tovább akartam indulni, de az öreg nem hagyta. – Nem szeretne velem tartani kisasszony? Ha van célja, elviszem akárhova. Nekem nincsen jelenpillanatban célom, csak vándorolgatok. – Mondta mosolyogva. Végül is, miért ne, egy kis "civilizáció" jól jöhet.
Az öregúr kellemes társaságnak bizonyult. Rengeteget beszélt, szinte be nem állt a szája; valószínűleg ő még jobban igényelte a beszélgetőpartnert, mint én. Élvezte, hogy megoszthatta vele régi élményeit, véleményeit, álláspontjait, és segített nekem megérteni ismeretlen fogalmakat. Megtudtam, hogy Demaciában vagyok, ahol sok kis "civilizáció" van, amit falunak hívnak, van nagyobb "civilizáció" a város, és a legnagyobb a városállam. A király a "törzsfőnök", a legfőbb erő, akiben materializálódik a tudás, bölcsesség, tanács, erő, odaadás, és szeretet. Elvileg. Meglepődtem, amikor a kis aranyszínű hengeremről is tudott mondani egy-két szót, bár nem sokat. Látszólag valami különleges, mágikus erő védi, amit fel kell oldozni, de ez az egyszerű embernek nem megy. Eric Boombald Kapitányról is tudott regélni, mikor próbára téve a tudását, megkérdeztem, de az ő verziója kicsit másabb volt, mint a részeg férfiaknak, mert azt is elmondta, miért voltak olyan érdekes állapotban a banditák. A „híres” kapitány legfeljebb önmagának parancsolt, tengeri lényeknek sosem, és mindig tudta vagy ráhibázott, hogy hol van a jó hely, és mikor kell neki ott lennie, de a szigetre, azt mondta az öreg, szívesen elvisz, mert tudta, hol van. Ez igazán kapóra jött, mert másnap történt egy kis incidens, mely egy sárkányszerű kreatúra által lett előidézve.
A fent említett lény a semmiből csapott le az egyik ládára, melyben történetesen az arany henger lapult. Egy résén keresztül próbálta meg kifeszegetni onnan, és sikerült is neki, meglepően hamar, mivel csak későn tudtam rávetni magam, aminek oka az volt, hogy a kocsi egy kődarabon megugrott, én meg arccal felszántottam a szekér belsejét. A lény elrepült, de az öreg csak legyintett, mondván, hogy nem rendelkezik az a henger semmi értékkel, felesleges lenne emiatt megkísérelni egy lehetetlen hajszát. Orrom vérét itatgatva morcosan, de kénytelen kelletlen elfogadtam. Repülni nem tudok.
A kikötőváros halszagú volt, néhol teret engedve a sós víztől származó különös illatnak. Az öreg a szereket egy hajó mellett állította meg. Az utazást megkönnyítő eszköz üres volt, Tanbel érintésével jöttünk el ide, mert az fontosabb volt Xeno bácsi szerint, mert ez volt a neve. A vénembernek még most nem bírt beállni a szája, és kalózos történetekkel szórakoztatott, melyek valóban érdekesek voltak, de a felépítésük nagyon hasonlított eddigi történeteire. Egy roppant "izgalmas" kincsvadászat meséjét egy ismeretlen fiú szakította félbe, aki egy másik hason korú, azonos nemű társaságában lépett mellém. Kicsit megijedtem a hirtelen kapcsolatteremtéstől.
- Üdv. Ugye jól halottam, hogy kalózokról beszéltek? – Mit mondhattam volna, semmit, inkább bólogattam. Azután másodszorra is meglepődtem, ugyanis a fiú társasága félretolta őt, és csillogó szemekkel nézett rám.
- Valóban? Nagyszerű, tudja mi is kalózvadászaton vagyunk , illetve nem is, hanem inkább egy barlangot keresünk, ami… - Rémült szemekkel néztem, ahogyan a fiúból elkezdett ömleni a szó, melynek felét nem is értettem, de célunk hasonlónak tűnt. Egy barlang. Szavai ezután elkalandoztak, hogy mi mindenről tanult, hogy ő mennyire okos, és én mennyire szép vagyok, és szívesen megismerne engem közelebbről, mert ez olyan sorsszerűnek tűnik a számára… Soha nem éreztem magam ennyire zavarban, beszélni nem tudtam, csak nyökögni, és ijedten nézni, de Xeno bácsi kapva kapott az alkalmon, és beterelte a két új fiút a hajóra, azzal a kifogással, hogy, ha mindenki ugyanazt keresi, akkor tarthatunk akár együtt is, és ő nem bánja a társaságot. Én nem találtam ezt jó ötletnek; így már ketten fognak megállás nélkül beszélni, én meg gyakran fogom feszengve magam érezni...

Spoiler:

A reggel hirtelen köszöntött Piltover utcáira, és a házban még mindenki aludt. A rozoga és elhagyatott fogadó üresen pangott, csupán hárman laktunk benne, Eryn és Blaz szerint nemsokára más módon fog üzemelni a hely, reményeik azt sugallják.
Hívogató szellő szűrődött be a törött ablaküvegen, nyakamat kinyújtva, mesterségesen ültetett fák lombjait láttam, melyek játszottak a fuvallatban.
Úgy döntöttem kihasználom e napot egy kis sétarepüléssel… Eryn ugyan biztos mérges lesz rám, de ennyit kibírunk mindketten.
A kilincsbe akasztottam fogaimat, testsúlyommal lehúztam, majd kiszaladtam az utcára, az immár nyitotta ajtón, amit a huzat be is csapott utánam, jó hangosan. A dobozokon át felugrottam a tetőre, és pár másodpercig sütkéreztem a napon, míg nem trappolást hallottam a második szintről.
- EZ NEM LEHET IGAZ, MÁR MEGINT…- Jött a hangos zsörtölődés lábam alól.
A szerencsétlen ajtó ma másodjára lett megkínozva, amint Eryn kirontott rajta, félig felkapott gönceiben kócos hajjal, a szórakoztató jelenetet lefelé lógó fejjel, a tetőn hasalva figyelem, és ezt észre is vette. A mozdulatainál már csak az arckifejezése volt nevetségesebb, szeme fehérjei teljesen körbeölelték sárga, résnyire szűkült íriszeit, vékony vágású ajkai állatias vicsorgásban feszültek meg, mikor megpillantott. A levegő szinte forrott körülötte, gondolatai a megszokottnál is durvább kifejezésekkel telítődött el, én pedig nem akartam megvárni mikor felrobban, így gyorsan szárnyra keltem.
- YURAEEEEEEEEEEEEEL!!! – hallottam a dühödt ordítást halványodni amint egyre messzebb kerültem.
Szép kis ébresztő a szomszédoknak, mondhatom… De ez már az ő bajuk.
Sebesen száguldottam a szembe széllel, Játékosan alázuhantam, majd újra a felhők irányába csaptam, Alattam a háborítatlan táj lassan cammogott, csupán egy-két út erezte a zöld tengert itt-ott. Egy erdő tisztása felett repültem el, alacsonyabbra ereszkedtem, hátsó lábaimat súrolta a magas vadnövényzet, kellemes volt érezni a különféle növények tapintását, le is szálltam közéjük. Úgy magasodtak fölém, mintha függöny lenne, eltakartak minden látványt és szüntelen hajladoztak a szellővel. Pattogni kezdtem a fű közt, hogy kilássak, és pár pillanatra mindig megjelent előttem a messzi táj, fákkal és hegyekkel. Nagyon megtetszett a váltakozás a zöld függöny és hirtelen messzeség közt, ugrásaimat ismételgettem, és egyre nagyobbakat pattantam felfelé, egyszer kétszer meg is pördültem magam körül.
Meglepően jól el tudtam magam foglalni a szabadban, és Eryn folytonos utálkozása megtanította, hogyan értékeljem a jelen örömeit, még a múlt árnyékából is. Egy igazi árnyék takarta el hirtelen a napot felettem, egy pár hatalmas tollas szárny körvonalazódott ki a vakító napfényben, kampós csőr, és hosszú farktollak zárták a sziluettet. Ehhez hasonló nemes lényt még csak képeken láttam, repülésre formázott teste könnyedén siklott az égen, a meleg áramlatokat kihasználva emelkedett felfelé, testméretét meghazudtolóan légiesnek tűnt.
Megfordult, és körözni kezdett fejem fölött, mintha rám várna, én pedig érdeklődve nyújtóztam felfelé. Már a negyedik kört írta le a levegőben mikor váratlanul tovább állt.
Nem haboztam többet, és követni kezdtem, először futva, majd mikor meg volt a kellő lendület, előhívtam tűzszínű szárnyaimat, a levegőbe emelkedtem, és addig gyorsítottam, míg be nem értem.
Arra számítottam, hogy megrémül, hisz mégiscsak nagyobb testű vagyok nála, ő azonban nyugodtan szárnyalt tovább. Együtt követtük a felhők vonulását, e lassú ütem nyugtató hatással volt rám, a magaslati levegő kitisztította fejemet, hosszú idők óta most voltam képes először lazítani.
Közben egy köves út kanyargott alattunk akár egy folyó, azon pedig egy öreg ló vontatta magányos szekér nyikorgott. Kidőltem oldalra, majd lentebb ereszkedtem, hogy jobban szemügyre vehessem a rozoga tákolmányt és utasait.
~ Egy öreg férfi és egy fiatalabb lány, és rengeteg holmi…~ leltároztam magamban.
De ekkor megcsapott egy mágikus tárgy jellegzetes „illata” ami egy ládából szivárgott ki.
Tudtam, hogy büntetésemen csak rontana, ha ismét lopok, de tekintetbe véve, hogy már nem a város utcáin vagyunk, erről az esetről nem fog tudni rajtam kívül senki, ha elég gyors vagyok.
A szekér fölé repültem, keskeny spirál alakban ereszkedtem lefelé, és mikor már elég közel voltam, lecsaptam a ládára, s az könnyedén kinyílt. Az ott ülők észre vették gyorsan mesterkedésemet, és a lány már kapott is volna felém, de megbotlott valamiben, így elhasalt a kocsi alján.
Kihasználva a véletlen adta alkalmat szemügyre vettem gyorsan a láda tartalmát, és egy aranyló hengert pillantottam meg, reflexszerűen nyúltam érte mellső mancsaimmal.
Nehezebben engedte magát, mint hittem, és csak erős ráncigálással sikerült kitépnem helyéről, még épp időben mielőtt a lány felkelt volna, aztán elszárnyaltam az ellenkező irányba s oly hirtelen tűntem el, mint ahogy megérkeztem.
Pár perc után találtam egy kidőlt fát az út szélén, letelepedtem korhadt, széles törzsére, és nekiláttam az „ebédemnek”. Finom, de összetett mágiát rejtett a kis aranyhenger, bőven jóllakatott egy időre. Váratlanul, a tárgy szétnyílt, és egy papírtekercs kandikált ki belőle, gyanakodva vizslattam egyig szememmel, majd a másikkal. Kiemeltem tokjából, egyik végét karmos mancsaimmal a rönkhöz szorítottam, orrommal pedig kigöngyöltem a recsegő, idő barnította írófelületet, amin mindenféle tintafolt, vonalak és furcsa jelek éktelenkedtek.
~ Ez egy olyan térkép lehet amilyenekkel néha Mester is dolgozott. ~
Gondoltam, de értelmezni, nem tudtam sajnálatos módon.
Talán ha elvinném Erynhez, ő kezdhet vele valamit, és még az is lehet, hogy nem lesz mérges. Annyira…
A térképet nagy nehezen tartójába helyeztem, és visszarepültem Piltoverbe, a kis utcába ahonnan reggel indultam.
Eryn öccse, Blaz már kint próbálta helyretenni a sokat látott nyílászáró berendezést, ami úgy tűnik nem sokkal távozásom óta eshetett ki a helyéről
- Nagy bajban vagy… megint. - Köszöntött szórakozottan Blaz. – Pedig már azt hittem minden negatív jelzőt megismertetett velem, de amióta te itt vagy, folyton meglep. - Nevette el mondata végét.
Szó nélkül besétáltam, és felugrottam a már jól megszokott asztalomra, majd egy rikoltással jeleztem hollétemet. Nem is sokára, Eryn hangos trappolás közepette vágtatott le a lépcsőn, a gátlástalan méreg mint mindig, eltorzította arcát, nem kellett gondolatolvasónak lenni ahhoz, hogy tudjam mi jár a fejében. De még mielőtt bármit is mondhatott volna, orra alá nyomtam az aranyhengert.
- Ezt meg honnan szedted? - Ijedten, és mérgesen tekintett rám egyszerre. - Mond, hogy nem loptál megint…-
- A városon kívülről hoztam. – Visszhangzott kislányos hangom elméjében.
Gyanakodva szűkültek össze világos szemei. Elvette tőlem a hengert, és mikor jobban megnézte, már egyáltalán nem tűnt dühösnek, álla leesett, szemöldökei meg annyira felcsúsztak, hogy ráncokat toltak fel homlokára.
- Gondolom fogalmad nincs, hogy mi ez…- Mondta, anélkül, hogy rám nézett volna.
Nem válaszoltam, mert feleslegesnek éreztem.
- Ez egy régi kincses térkép, egy hírhedt kalózé volt, Eric Boombaldé. Mondák szerint tengeri szörnyeknek is parancsolt. - Forgatta kezében a hengert. – HA minden igaz, mágikus zár védi… Jó lenne tudni, hogyan kell kinyitni. - Feszegetni próbálta a hengert, ám legnagyobb meglepetésére az könnyedén szétjött, és a térkép a földre hullott.
Szúrós szemekkel, de aztán elismerően nézett rám.
- Finom volt. - Közöltem röviden. - Tudod olvasni a térképet?
- Én ne tudnám?- Terítette ki rögtön az asztalra.
Egész délután elemezte, én pedig figyeltem, és ittam minden szavát, Pontosan elmagyarázta, mire kell figyelni, merre kell menni sejtése szerint, aztán megtervezte az odavezető utat.
- Holnap akár indulhatunk is! – Dörzsölte össze tenyereit elégedetten. – Blaz! Hagyd azt az ajtót! Kezd késő lenni!-
Végül is az ajtó a helyére került, de csak betámasztva. A rozzant régi fában már egy szög sem maradt meg, a zsanérok folyton letörtek.
- Remélem a kincsből felújíthatjuk a helyet, mert ez már szánalmas…- Sóhajtott Blaz és elkullogott, fel a szobájába.
Megvártam míg elalszanak, szundításukat horkolás jelezte.
Megjegyzem Eryn hangosabb volt, mint a testvére. Felkaptattam a lépcsőn és megálltam a nő ajtaja előtt. Igazán jól esett látni elégedett arcát amit olvassa térképet, és tervezi az utat, csak egyvalamit felejtett el, hogy szeretek egyedül dolgozni, és most is ez volt a szándékom. Lassan lehúztam a kilincset, és besettenkedtem, óvatosan körbevizslattam a rendetlen szobát a térkép után, meg is találtam asztala előtt a széken. A hengert egy szíjra kötözte és így lógott az ülő alkalmatosság háttámláján. A nyakamba akasztottam, és mielőtt elhagytam volna a tett színhelyét, érzékeimet egy-két mágiát tartalmazó tárgy bizsergette meg, egy alacsony szekrény ajtaja mögül. Kinyitottam, különféle tárgyak halma kacsingatott rám egy nyitott dobozkából, Belevájtam hegyes orrom, és turkálni kezdtem köztük, elragadtatva kerestem az ínyenc falatokat. A csörgések közt épphogy csak meghallottam Eryn horkantásait, mintha még mondott is volna valami zagyvaságot, persze összerezzentem mikor a nevemet is meghallottam. Számba vettem amit tudtam, és levittem a földszintre, hogy ott fogyasszam el őket. Volt köztük egykét ujj nagyságú tőr, iránytű, gyűrű és hasonlók, mindegyik más-más érzetű varázserőt tartalmazva, Teljesen jól laktam, több napig ki kell velük húznom, ha megfelelően beosztom energiáimat.
El is indultam kelet felé a még sosem látott tengerek irányába. Nemsokára elértem a kikötővárost, amiről Eryn beszélt, és követtem az általa megadott irányt nyakamban ott lógott a térkép, ami alapján megtalálhatom a híres kincset, ami jó eséllyel sok különleges tárgyat rágcsálni valót tartogat számomra.

Zayl és Vanora:

A kis hajó elhagyja a kikötőt, és a nyílt tenger felé veszi az irányt. Az öregember többnyire csak pipázik, dalolgat, néha egy-egy mesét szaval nektek a tengeri szellemhajókról, vagy a mélység gonosz, vagy épp jóságos lényeiről. A mágus tanonc lepcsessége ellenére most szótlan marad, aminek oka hamarosan ki is derül, mikor sikoltva okádja keresztül a fedélzetet, és az út hátralevő részében se lesz jobb állapotban.
Egy napig hajóztok, mikor az öreg jókedve lassan elcsitul.
Közeledünk! - mondja halkan, és a távolban viharfelhők gyülekeznek. A sötét felhőkben villámok cikáznak, messzi dörgés rázza meg a hajó testét. A vihar hamarosan lecsap, és két óra élet-halál harc következik számotokra. A viharnak olyan gyorsan lesz vége, mint amilyen gyors lecsapott, mintha csak egy villámló falon vágnátok át. A hajó megrongálódott, ti se vagytok túl jó bőrben, de a távolban már látszik a sziget! Igen nagy területű földrész, sűrű erdő veszi körbe a közepén agyarként az ég felé meredő hegyet. A homokos parton egy lélek sincs, leszámítva a madarakat és kutya méretű rákokat. Sőt, még egy barna szőrű porot is láttok a fák közé szaladni. Eddig eseménytelenül zajlanak a dolgok, ám hamarosan mögületek a vízből, és a homok alól az óriási rákok törnek elő, és nagyon agresszívan viselkednek. Az öreg szerint megérezték, hogy fosztogatók akarják felháborgatni Boombald kapitány rejtekét, és a legenda is úgy szól, hogy az öreg kalóz parancsolt a vízi lényeknek. A rákok ollói borotvaélesek, páncéljuk kemény, de pofájuk és hasuk nagyon lágy, és könnyedén sebezhető. Sokan vannak, és egyre csak jönnek, kénytelenek vagytok bemenekülni a sűrű erdőbe. Vadállatok menekülnek el a közeletekből, a magas aljnövényzet nehezen járható, út pedig nem igen akad. A rákok nem követnek titeket a fák közé, így van időtök szusszanni egyet, aztán folytathatjátok utatokat a hegy felé.

Yurael:


Nyugodt, meleg, sós levegő, tükörsima kék tenger, eseménytelen repülőút. A távolban azonban megpillantasz két hajót. Nagyon közel vannak egymáshoz, és az egyik hajó fedélzetéről füst gomolyog. Az egyik hajó demaciai fennségjelzéssel ellátott fehér-kék vitorlát visel, míg a másik éjfekete, koponya mintás vitorlákkal rendelkezik. Közelebb érve már láthatod, hogy a fekete vitorlás hajóról megcsáklyázták a demaciai hajót, és vad kalózok ugrálnak át, hogy összecsapjanak a kis létszámú legénységgel. A kalózok kb 20-an lehetnek, a demaciaiak alig 10-en. Jól harcolnak, de nem sokáig húzzák. Segíthetsz nekik, ráijeszthetsz a kalózokra, akár el is bánhatsz egy-kettővel. A kalózok így megzavarodnak, a demaciaiaknak pedig lesz esélyük visszavágni. Így is történik, ha segítesz, elkergetik a kalózokat. A megmenekült hajósok boldogan integetnek neked, le is szállhatsz hozzájuk. Bár meglepődnek, hisz azt hitték sárkány vagy, de már látják, hogy nem egészen, mégis nagyon hálásak. A hajó kapitánya, egy bizonyos Grom Frich érdeklődik a szándékaidról. Ha elárulod nekik, megpróbálnak lebeszélni, de a kapitány látja, hogy elkötelezett vagy. Őt jobban érdekli a térkép, és felajánl neked egy kincset a hajón szállított javakból, cserébe a térképért. Erről már te döntesz, a térképért cserébe nagy hatalmú mágikus tárgyat zsebelhetsz be (melynek fajtájáról te döntesz, hisz téged csak a mágiája érdekel), az irányt pedig végülis meg tudod jegyezni.
Miután döntöttél, és megtörtént a csere, vagy csere nélkül búcsúzol, a hajósok és a kapitány is újra köszönetet mond, és folytathatod az utad a sziget felé. A távolban nagyon fekete felhőket pillantasz meg, melyekben villámok cikáznak. Az utad arra vezet.

A hajó gond nélkül kifutott a kikötőből és elindultunk a kincskeresők útján. Az a nyavalyás koponya csendben gubbasztott a bugyrában és ígéretéhez híven nem szólt egy árva szót sem. Ez nem volt valami nagy gond legalább senki nem hangoztatta mekkora egy tehetségtelen tökfilkó vagyok. Az aszott mesterem hallgatott ám az útitársam jóval hangosabbak voltak. Az öreg fickó, akinek a hajójával kalandozhattunk csak pipázgatott és régi történeteket mesélt. Én nekitámaszkodtam a hajó szélének és hallgattam a történeteket. Vagyis hallgattam volna, ha az a nyomorult védencem nem a fülembe üvöltötte, volna, hogy mennyire rosszul van. Ráadásul az egész utat végig hányta, ami nem volt valami étvágygerjesztő látvány. Beszélgetni nagyon nem volt kedvem leginkább csak magamban ábrándoztam arról mi lesz, ha megtalálom a keresett kardot. Azzal a fegyverrel, eggyel közelebb kerülhettem a célomhoz, hogy végre hazatérhessek a szülőföldemre. A nagy morfondírozás közepette észre sem vette, hogy az a lány, aki az öreggel volt mellém lépet csak mikor megszólalt.
- Ti is a kincses barlanghoz mentek?- kérdezte, ami számomra kicsit fura volt tekintetbe véve, hogy az egy magán hajó volt.
- Igen mi is arra megyünk, bár ezen a hajón nem igazán tudnánk máshova menni. -
: - Valóban? Arra megy a hajó, amerre akarjuk, akárhova el lehet jutni egy hajóval, mi csak azt a szigetet vettük célpontba, ti meg jöttetek velünk, bár mi másért jöttetek volna velünk? Viszont társad nincs valami jól, beteg? - kérdezte, a hajó oldalára magát kivető tanoncot, aki épp sugárban okád.
 - Semmi különös azt hiszem. Csak még szoknia kell kicsit a vizet, de ha jól látom neked semmi bajod nincs a nyílt vízen. -
-Nincs, bár kicsit bizseregnek kezeim. A víztől van rosszul a gyomra? -
: -Nem tudom én csak a banditákat tartom távol tőle a többi az ő dolga. Téged is a vagyon és kincs vonz magához?-
- Nem.... tudom. Pénzzel vajmi keveset tudnék kezdeni, inkább a kaland, és az ismeretlen felfedezése. Sokat vándoroltam a hegyeket, völgyeket, de tengeren, és ilyen szigeteken még sosem voltam. Kíváncsi vagyok, mi vár rám. –
-Én is így vagyok.-
: - És.... ő? - mutatott a mágusra.
-Valami diák és ebből akar továbbtanulni. -
- Diák? Tanuló? Ilyen gyenge fizikummal csak gyereknevelést bíznék rá, még a végén megeszi valami vadállat. – majd rosszallóan sóhajtott - Mit tanul, hogy ennyire merésznek gondolja magát? –
  -Nem tudom, de nem is nagyon izgat. A lényeg, hogy megtaláljuk a kincset és az a nyavajás végre abba hagya a szekálásomat. -
Majd hosszan rám nézett és felvonta azt a gyönyörű szemöldökét. Életemben nem láttam olyan gyönyörű szemeket habár az is igaz, hogy az utóbbi életben nem sok emberrel találkoztam. Abban a pillanatban mikor ez végigfutott az agyamon egy hatalmas vihar közepébe kerültünk. Az ég éjfeketére változott és a hullámok a fedélzetet nyaldossák. A legénység úgy rohangált föl alá mint hangyák a hangyabolyban hol meglazították hol meg megfeszítették a köteleket. Annyira szerettem volna valamit csinálni, de csak útban voltam, mert nem értettem semmit a hajózáshoz. Vagyis, hogy pontos legyek egy valamiben jó voltam. Éppen indultam megkérdezni az öreget nincs-e valami munka a számára mikor az egyik matróz elröpült az orrom előtt. Ösztönösen utána nyúltam és kihajolva a korláton sikeresen elkaptam a fickó csuklóját, amit jó alaposan megszorítottam nehogy kicsúszón.
-Hé nincs lógás a munkából. Nyomás vissza dolgozni!- kiáltottam majd egy határozott könnyednek tűnő rántással visszatéríttettem a fickót a helyére. A dzsungelben töltött évek nem csak ez erőmet, hanem még a reflexeimet is megedzették. Igaz, ami igaz nagyon oda kellet figyelnem nehogy egy kóbor hullám engem is lesodorjon a tengerben.
A vihar csak két órán át tartott, de nekem egy örökkévalóságnak tűnt. Mikor elmúlt a vész vettem csak észre, hogy csurom vizes vagyok és itt-ott apró zúzódások tarkították testemet. Bizonyára a hajó darabkái voltak, ami nekem csapódtak és a kimerültségről nem is beszéltem még. Jó lett volna, ledőlni egy kicsit pihenni ám a halál nem várja meg míg valaki felkészül az érkezésére. Rövid idő alatt elértünk egy fákkal tarkított szigetre, ami minden bizonnyal a célállomásunk volt. Amint kicsit megvetettünk a talpunkat a szárazföldön furcsa zajra lettünk figyelmesek. Furcsa teremtmények jöttek ki a vízből különös ollószerűséggel a fejüknél. Az öregember valami olyasmit hablatyolt, hogy megérezték a fosztogató szándékot, de nem tudtam rá figyelni. Nem elég, hogy ki voltam merülve még a kardom is hatástalan volt ellenük. Úgy pattant le róluk a penge mintha sziklába vágtam volna.
-Fussatok én megpróbálom visszatartani őket.- mondtam határozottan.

 Mikor mindenki elkezdett rohanni tettem egy próbát és jobb kezemet feléjük fordítva szétárt újakkal feléjük fordultam. A bensőmben elképzeltem, ahogyan megnyugszom és igyekeztem ezt az érzést megosztani a fura lényekkel is. Úgy reméltem, ha a szellem ló lelkét sikerült lenyugtatnom, akkor ő velük is sikerrel járhatok. Sajnos nem jártam sikerrel, bizonyára mert még nem sajátítottam el teljesen ezt a számomra ismeretlen örökséget. Kénytelen voltam hátat fordítani és nagy zihálás közepette a többiek után rohanni. Amint utolértem a többieket a szörnyek abbahagyták az üldözésünket így levetettem magam a csini lány mellé, hogy kifújjam magamat. Igaz a vadonban nem kevés erőhöz jutottam ám a vihar sokat kivet belőlem többet, is mint gondoltam. Nemcsak fáradt, hanem figyelmetlen is lettem így a koponya egy része kilógott a bugyor alól. Amint felfedeztem a problémát azonnal letakartam nehogy bárki is észrevegye majd egy speciális légzés gyakorlatba kezdtem, hogy minél hamarabb visszanyerjem az erőmet.

Az alattam elterülő tenger, végtelen kék szőnyegként hatott, csendes, apró hullámok fodrozták felszínét, olyan volt, mintha egymást kergetnék. Életem 5 éve alatt egyszer sem volt szerencsém a sós habok közt játszani, szívesen kipróbáltam volna, ha tudom, hogy ki tudok belőle mászni. Így csak közelebb repültem, egészen közel, hátsó lábaimat leeresztve, törtem meg a víz szelíd hullámait. Ez hirtelen lelassította reptem, bele is buktam volna, ha nem emelem gyorsan magasságom, ijedten kapkodtam szárnyaimmal magam alá a levegőt, hogy ne nyeljen el a mélység.
~ Azt hiszem maradok a repülésnél…~ Könyveltem el magamban.
Ahogy lenéztem, újra magamat láttam a megtört víztükrön. A víz fodrok által keltett torzulások miatt úgy néztem ki, mintha testem folyamatosan változott volna, fejem hol megnyúlt, hol összement. Bizarr látványt nyújtott, nem is bírtam tovább nézni.
Mester szerint az emberek gyorsan öregednek főleg akkor, ha valami igazán megrázó történik velük, életük során. Fogalmam sem volt, hogy én hogy működök, s meg kell mondjam nem igazán érdekelt. Eddig. Eryn volt az ,aki elültette bennem a kíváncsiság magját, és ha vele maradok, jobban megismerhetem magam, legalább is szerinte.
~ Ha jobban megismerem magam megváltozok? Ha megváltozok, és megtalálom Mestert, hogy fog felismerni?~ Aggasztott a kérdés. El is döntöttem, hogy nem akarok megváltozni, bár gőzöm nem volt arról mennyire tudom ezt befolyásolni, talán tényleg csak akarat kérdése az egész.
Ezek után igyekeztem csak a célra koncentrálni, halkan siklottam öt –hatlábnyira a víz felett.
A láthatáron, nemsokára két füstölgő folt jelent meg, és ahogy közelebb értem egyre tisztább volt, hogy ez két hajó. Vízi járművek, amiket az emberek alkottak abból a célból, hogy ne kelljen átúszniuk a tengert. Azt hiszem.
Függőlegesen felfelé meredő lombtalan fák meredeztek hátukon, és azokon pedig a szárnyamhoz hasonló céllal, lepedők voltak, a szél segítségével tudtak haladni. Érdekes, hogy az ember formájúak még mágia nélkül is ki tudják pótolni testi hiányosságaikat.
A két hajó fölé emelkedtem, és köröztem felettük magasan, amíg felmértem a helyzetet.
Mindkét jármű sérülten ingadozott egymás mellet, az egyiken világos páncélos díszes ruhás emberek, a másikon koszos rongyokba, késekbe és különféle harci eszközbe burkolózó sötét alakok.
Felismertem a Demaciai zászlót a hajó legnagyobb szélfogójának tetején, és eléggé úgy tűnt, hogy vesztésre állnak a feketezászlósokkal szemben, akik ráadásul kétszeres túlerőben voltak.
Mester Demaciai származása sarkallt cselekvésre, első gondolatom szerint azonban otthagytam volna őket. Zuhanórepülésben megcéloztam az egyik félszemű szakadtinges embert, aki már a demaciai hajón állt, alatta egy kétségbeesetten vergődő katonával.
Hátsó lábam karmait előremeresztettem, s bár nem tudtam felemelni a fedélzetről, a nagy lendületem lehetővé tette, hogy elsegítsem a hajó széléig, ahol aztán belefordult a vízbe, át a korláton. Üvöltés majd placcsanás jelezte, hogy a víz magába fogadta. Egészen szórakoztató érzés volt ez, nem is voltam rest megismételni, még jó párszor Egyik másiknak az arcára nyomtam fejkendőjét vagy sapkáját, hogy ne lásson. Felemelkedtem újra és újra, hogy lendületet nyerjek zuhanórepülésből, és áldozataimnak kiszemeltem azokat, akik még a csata hevében nem vettek észre.
A két fél egyre gyakrabban nézegetett felfelé, mindenki észrevette, hogy csak a sötétzászló alatt érkezőket támadtam, akik szépen lassan fogyatkoztak, és a fölény a Demaciaiak kezébe kerül. Meglepetten nyugtázták, hogy az ő oldalukon vagyok, Hangos csatakiáltásokkal verték le ellenségeiket.
A harc elapadt, minden szakadtruhást holtan, vagy megkötözve lehetett látni, az ellenséges hajót a katonák kezelésbe vették
Az izgalmaktól kissé elfáradva landoltam a hajókorláton, a nyakamban lógó térképes hengert ellenőriztem, de szerencsére a térkép épen pihent benne. A tengerészek vidáman kiáltozták felém a „sárkány” szót. Nem ők az elsők, akik összekevertek velük.
Kíváncsiskodóan vettek körbe és hajolgattak felém, miközben egymással vitatkoztak, úgy tűnik közelről már nem voltam olyan sárkányos.
- Engedjetek!- Túrta szét a buzgó tömeget, egy még tarkább ruhát és kalapot viselő férfi.
Lassacskán átengedték, és el is csendesültek, miközben farkasszemet néztem vezetőjükkel.
Láthatóan nem tudta mihez is kezdjen egy hozzám hasonló lénnyel.
- Köszönet a segítségedért. A nevem Grom Frich kapitány. – Mondta ki tétovázva.
- Semmiség. – Nyitottam meg gondolatomat minden körülöttem lévő felé, tudatva velük, hogy értem mit mondanak. Nagyot néztek mikor meghallották szavaimat, mely egy fiatal lánykáéhoz hasonlóan visszhangzott fejükben. Sokan hangot is adtak meglepetésüknek, és megzavarodva súgtak össze ismét. Egyedül csak a kapitányban volt annyi lélekjelenlét, hogy leplezze elképedését, és csöndre intette a mögötte sistergő társaságot.
- Mi járatban vagy errefelé? – Kérdezte is mindjárt, közbe szemei lecsúsztak a nyakamban függő térképtartóra.
Nem volt szándékomban elmondani mit keresek, de körbeírtam neki végül.
- Egy szigetet keresek. Eric Boombald kapitány kincsét. - válaszoltam szűkszavúan.
A kapitány végig a hengert bámulta és mosolyogva így szólt. Azt hiszem tudom, miről van szó. Ha szeretnél, megegyezhetnénk valamiben, még jobban is járnál. Hagyd azt az ócska mesét, valószínűleg nincs ott semmi.
Kételkedve húztam össze magam, nem értettem, mért akarnak folyton üzletelni az emberek velem, vagy egymással. Mért jó az nekik, ha mások dolgaiba avatkoznak bele ilyen dolgokkal.
- Kövess. Mutatok valamit, ami tetszeni fog, van olyan jó, mint ami a szigeten találnál.
A tömeg ismét sutyorgásba kezdett körülöttünk, és helyet engedtek az elhaladó kapitánynak.
Nem akartam, de követtem, kíváncsiságom madzagon rángatta végtagjaimat.
A fedélzet alá mentünk egy faajtón keresztül, még két katona jött mögöttünk, majd megérkezünk egy szélesebb szobába középen nagy íróasztal mindenfelé térképek és furcsa eszközök, díszek, kitömött állatfejek. Meglehetősen zsúfolt egy hely volt.
Grom kapitány egy lelakatolt szekrényhez lépett, és kinyitotta azt. Azonnal értettem mért követtem ide le, a tárgy, amit a kezében tartott mágikus erővel bírt, és szinte észrevétlenül csalt le ide édes ízével. Tágra nyílt szemekkel nyújtogattam a nyakam.
- Látom tetszik. - lengette meg előttem a kis flaskát. Az erős benne áramló mágia, csábítóan hatott rám, és energiáim is fogyatkozóban voltak.
Megráztam a fejem Erynék számítanak rám, és ha nem viszek vissza semmit, megint tudatlanul folytatom keserves kutatásomat Mester után. Arról nem is beszélve, hogy minden szó nélkül lógtam meg a testvérpártól. Uralkodnom kellett ösztöneimen.
- Nem fogadhatom el. – Küldtem telepatikusan a döntésemet a kapitánynak. - Szükségem lesz a térképre, hogy megtaláljam a kincset.
- Értettem. - Sóhajtott lemondóan a kapitány. – Nem állítalak meg. – Odalépett a kabin ablakához és kinyitotta azt.
Bólintással jeleztem hálámat, majd kiröppentem az ablakon magam alatt hagyva az integető tengerészeket.
Újra a víz felett suhantam, de ezúttal én méretű hullámok tördelték a felszínt, ahogy haladtam előre egyre nagyobbak lettek, és pontosan előttem viharfelhőket fedeztem fel. Nem akartam ugyan belerepülni, de energiatartalékaim nem engedték, hogy kerülőt tegyek, kockáztatva ugyan de pontosan a koromfekete felhők irányába szeltem hát a levegőt.

A fából készült, hajónak nevezett tákolmány némi vászon, és szél segítségével kisuhant a hatalmas kékségbe, enyhén hullámozva. Kisujjaimba azonnal beköltözött valamiféle ismeretlen bizsergés, ami idegen volt, de annyira nem kellemetlen, hogy rögtön választ követeljek érte; minden bizonnyal a szokatlan utazási módszer váltotta ezt ki belőlem. Lehet, hogy az izgalom hatása lehetett, ami a hasamban is felverte a sátrát, mint a kisujjaim lakóinak nagyobb rokona. Kétféle ismeretlen is állt előttem: a tenger még meg nem tapasztalt messzesége, és a szigeten megbújó veszélyek. Kíváncsi voltam, mit fogunk találni; nem fogom ellenezni, ha még több olyan szép, fényesen sárga színű fémet fogunk találni, amit aranynak neveznek Piltoverben. Amellett, hogy kellemes megjelenése nyugtató hatással van, mindenféle finomságra is el lehet cserélni. Sóvárogva gondoltam vissza a marcipán nevű édességre, melyből csak egy picit fogyasztottam többet a kelleténél, és egész éjszaka nem tudtam aludni. Másnap, természetesen azonnal levett a lábamról a fáradság Ragnar nem kis bosszúságára, hisz számított aznap a segítségemre. 
Szökevény nyálamat gyorsan visszaszippantottam számba, de szerencsémre senki sem vette észre kínos pillanatomat. Xeno bácsi éppen egy újabb tengeri élményét osztotta meg velünk, mely, nem meglepő módon, azzal végződött, hogy tizenötödjére is nőül vette a gonosz kalózok által fogvatartott foglyot, és egy halom aranyat is zsákmányolt tőlük, majd a tenger mélyére küldte a banditákat, hajójukkal együtt. A bőbeszédű ifjú meglepően csendes volt, és a hajó oldalán feküdve adta vissza a természetnek gyomra tartalmát. A harmadik fiú hallgatagan meredt a horizont felé. Megkörnyékeztem, mint az egyetlen valakit, aki tud választ a kérdéseimre. 
- Ti is a kincses barlanghoz mentek? - Úgy nézett rám, mintha valami nagyon egyértelmű kérdést tettem volna fel.
- Igen, mi is arra megyünk, bár ezen a hajón nem igazán tudnánk máshova menni. - 
- Valóban? Arra megy a hajó, amerre akarjuk, akárhova el lehet jutni egy hajóval, mi csak azt a szigetet vettük célpontba, ti meg jöttetek velünk, bár mi másért jöttetek volna velünk? - kérdeztem, inkább magamtól, mert volt igazság a fiú szavaiban. - Viszont társad nincs valami jól, beteg? - 
- Semmi különös, azt hiszem, csak még szoknia kell kicsit a vizet, de, ha jól látom neked semmi bajod nincs a nyílt vízen. - 
- Nincs, bár bizseregnek kezeim. A víztől van rosszul a gyomra? - Nem akartam tágítani, meg akartam tudni, miért van ilyen ramatyul szerencsétlen, hogy aztán elkerülhessem az ő sorsát. 
- Nem tudom, én csak a banditákat tartottam távol tőle, a többi az ő dolga. - Ez nem igazán volt válasz a kérdésemre, de rendben, ő sem tud többet nálam. - Téged is a vagyon és a kincs vonz magához? - Nem, engem az erő, legfőképp, de valószínűleg azt kérdezte, hogy miért vállalkoztam erre az útra. Egyszerű. Illetve annyira mégse. 
- Nem... tudom. Pénzzel vajmi keveset tudnék kezdeni - a sok marcipánt leszámítva - inkább a kaland, és az ismeretlen felfedezése. Sokat vándoroltam a hegyeket, völgyeket, de tengeren és ilyen szigeteken még sosem voltam. Kíváncsi vagyok, mi vár rám. - 
- Én is így vagyok. - Válaszolta, amit nem nagyon tudtam elhinni, hiszen előbb a kinccsel kapcsolatosan elejtette az "is"-t, vagyis ő legfőképp a kincsért van itt... vagy csak félreértettem. 
- És... ő? - Böktem rá a romokban heverő szófukar fiúra. 
- Valami diák és ebből akar továbbtanulni. - Tanulni...diák... valami tanuló, akkor. 
- Diák? Tanuló? - kérdeztem hitetlenkedve - Ilyen gyenge fizikummal csak gyereknevelést bíznék rá, még a végén megeszi valami vadállat - gondoltam vissza a törzsemre, ahol a gyenge feladata a tábor körüli munka, és a gyermekekkel való foglalkozás volt - Mit tanul, hogy ennyire merésznek gondolja magát? - Biztos ez is egy ilyen varázstanonc, akik híresek voltak hatalmas agyukról, ami karjuk vastagságának rovására ment. 
- Nem tudom, de nem is nagyon izgat. A lényeg, hogy megtaláljuk a kincset és az a nyavalyás végre abbahagyja a szekálásomat. - Felvontam szemöldököm, és megütközve néztem rá. Ha azzal bízták meg, hogy őr legyen, az egy nagy kitüntetés, erőről tanúskodik, nem kellene ennyire lenézően viselkednie, még akkor is, ha kicsit bosszantó a védence. Nézésemet nem bírta, hamar elfordult, enyhén piruló arccal, amit nem tudtam, mire vélni, de nem is volt időm gondolkozni; egy erős széllöket megbillentette a hajót, és meg felkenődtem a kabinnak nevezett lakóüregnek a falára. Vihar csapott le ránk; a hurrikán erejű szél kedvére rángatta a satnya kis fatákolmányunkat, az eső is eleredt, korbácsként csapkodott mindenkit, akit ért, és pillanatokon belül csatakosra ázva találtam magam. Mindenki kapaszkodott, ahogy csak tudott, miközben Xeno bácsi behúzta a jókora vásznat, mely a hajó közepén futó fára volt felaggatva, és kidobott egy furcsa alakú fémdarabot. A hajó még mindig hullámzott, de már kevésbé. Az égből érkező átok jó sokáig eltartott, mire hajlandó volt alábbhagyni eléggé ahhoz, hogy továbbindulhassunk, és elérhessük a szigetet. 
Lábaim a meleg homok kellemes ölelésében sütkéreztek az előbújó nap jóvoltából. Mintha nem is lett volna vihar úgy virított a sárga fényforrás, aminek most nagyon hálás voltam. Hagytam, hadd szárítson meg, legalább minimálisan, mielőtt követtem volna a sziget sűrűjébe magukat belevető társaimat. Ennek a legfőbb oka az volt, hogy furcsa állatok emelkedtek ki a tenger vizéből, és indultak meg felénk. Én először nem találtam veszélyesnek őket, annyira nem voltak nagyok, nem tűntek veszélyesnek, egészen a legelső vágásig. Torz kezük borotvaéles volt, és haraptak velük; ellenálló bőröm bírta a hideget, és a könnyebb zúzódásokat, de ez nem tompa ütés volt, hanem vágás. Lábamra, és karjaimra is kaptam néhányat ebből, miközben mindhiába ütögettem a lényeket, a testüket erős réteg védte, sokkal erősebb, mint az én védőrétegem. A behemót keze sem volt hatásos, egyszerűen nem bírtam elég koncentrált erőt kifejteni vele, és csak a véletlen folytán jöttem rá, hogy, ha felfordítom és a hasát támadom, akkor az teljesen védtelen. Persze későn, addigra túl sokan lettek, és kénytelenek voltunk a menekülést választani. 
- Fussatok, én megpróbálom visszatartani őket. - A hajóról megismert beszélgetőpartnerem nagyon magabiztosnak hangzott, és ugyan értékeltem a bátorságát, sajnáltam a vakmerőségét. A hősi halál szép és jó, de nem ilyen férgek ellen, szemtanúktól távol. Futásnak eredtem, be a fűbe, a többiekkel mellettem. Egy tisztáson álltunk meg szusszanni egyet, és megvárni, míg a hőst alakító fiú beér minket. Ezt meg is tette, lehuppant mellém, de csak egy gúnyos pillantást kapott tőlem, majd elkezdett erőteljesen lélegezni. Fárasztó dolog lehet hősnek lenni, gondoltam, magamban vigyorogva, de azért megveregettem a "hős" vállát és megeresztettem egy mosolyt felé. Ki tudja, lehet, tényleg megállította a lények támadását, érezze, hát, hogy értékelem igyekezetét, még, ha pillantásomat a gúny hasítja át.

Yurael:
A vihar ugyanolyan erővel csap le rád, mint Vanoráékkal tette, minden erődre szükség van, hogy átverekedd magad az átláthatatlan felhőszakadás, sötétség és széllökések armadáján. Miután kikeveredsz, a térkép segítségével megtalálod a szigetet. A partokhoz közeledve egy hajót pillantasz meg, melyet hatalmas rák-lények vesznek körbe. Ha lentebb ereszkedsz, lábnyomokat is látsz a homokban, melyek egyenesen a sziget közepén magasló hegyet körül ölelő erdőbe vezetnek. Te átrepülheted az erdőt, és a hegy lábánál le is tudsz szállni. Pihenődet azonban emberi hangok szakítják meg. A kövek mögül emberek lépnek elő, testüket mintázatok borítják, és csak egy ágyékkötőt viselnek. Dárdák és kések vannak náluk a megannyi talizmánon és fából faragott ékszeren kívül. Érthetetlen nyelven beszélnek, és ahogy előlépnek, hirtelen eldobják fegyvereiket, és térdre borulnak előtted. Az egyikük elszalad. Mikor visszatér, már egy madártollakkal díszített köpenyeget viselő öreggel jön, aki az ámulattól leesett állal bámul téged. Mindenki hajlong körülötted, míg az öreg oda megy, és meg akar érinteni. Ha engeded neki, örömkönnyek patakzanak szemeiből, leveszi gyorsan nyakláncait és köpenyét, és rád aggatja őket. Majd a többi ember felé fordul, szinte önkívületi állapotban kántál valamit, mire minden jelen lévő éljenezni kezd. Odaszaladnak hozzád, gyengéden megérintenek, és kísérni kezdenek. Egy barlang szájához vezetnek, amit fából faragott totemek és talizmánok díszítenek, és fáklyák világítják meg a barlang járatát. Az újabb és újabb megjelenő emberek, nők, gyerekek, férfiak meglátva téged térdre borulnak, majd éljenezve kísérnek téged a hegy belseje felé. Egy hatalmas barlangba érkeztek, ami tele van sátrakkal, fa-házakkal, újabb járatokkal, rengeteg totemmel és falfestménnyel. Az öreg felvezet téged egy sziklából faragott emelvényre, melynek tetején színes tollakkal díszített trón díszeleg. Beültet a trónba, majd hangos kántálásba kezd, mire minden más ember is ugyanígy tesz. Hamarosan a barlang túlsó végében kiáltozás hallatszik, és dárdákat rázó emberek hoznak be négy másikat. Ám ez a négy egyáltalán nem idevalósinak tűnik, rendes ruhákat viselnek, és olyan nyelvet beszélnek, amit te is értesz. Bevezetik ezt a négyet a barlang közepére, ahol dárdák százai tartják őket egy helyben. Majd az öreg fohászkodva csúszik oda hozzád, majd dühödten mutat az érkezőkre, és csak beszél és beszél. Mikor kezdi mutogatni hogy mutatóujjával átvágja a torkát, megérted, hogy ki akarják végeztetni a jövevényeket a tiszteletedre. Mit teszel?

Vanora, Zayl:
Az erdőben nagyon nehéz átvágni, a szúnyogok, és egyéb bogarak elevenen akarnak felfalni benneteket, a helyi poro állomány pedig kíváncsian követ benneteket. Végül azonban rátaláltok egy járható ösvényre, ami elég gyanús, főleg miután egy fából faragott totemre is rábukkantok. A totem egy nagyon dühös képű sárkányt ábrázol, melynek pofája tele van tetoválásokkal. Az úton haladva hamarosan társaságot kaptok, méghozzá megvadult vademberek formájában. Edzett férfiak, akik csak egy ágyékkötőt viselnek, de egész testüket tetoválások borítják. Dárdákat és késeket hordanak maguknál, amikkel most fenyegetően kapkodnak felétek. A harc elkerülhetetlen, összesen 8 harcos ront rátok. Hamar kiderül, hogy bár sokkal ravaszabbak vagytok náluk, ők nagyon erősek és szívósak, így nem adják fel egykönnyen. Nem kell megölnötök egyet sem, de a csata hevében ki tudja mi történik. Ők vérre szomjaznak. De mikor belátják, hogy nem tudnak legyőzni benneteket, hátrálnak, majd futnak. Pár másodperc múlva azonban már sokkal több ember hangját halljátok, amint dühödt kiáltásokkal közelednek. Futhattok az erdőn keresztül, de hamarosan legalább száz dárda hegy mered felétek. Egy rossz mozdulat, és felnyársalnak valamennyiőtöket. Az öreg fáradtan vonja meg a vállát.
-Szerintem adjuk meg magunkat... talán nem ölnek meg most, és van lehetőségünk még kimászni ebből a gubancból... vagy vacsoraként végezzük...
Ha hallgattok az öregre, megadjátok magatokat. A vademberek elveszik a fegyvereiteket, majd apró szúrásokkal, lökésekkel mozgásra ösztökélnek benneteket. Az ösvényen át vezetnek keresztül az erdőn, a hegy lábáig, ahol széles barlang járat vezet a hegy gyomrába. A barlang száját megannyi totemmel és felaggatott talizmánnal díszítették, a járatot pedig teljesen ellepik a falfestmények. egyre több és több vadember tűnik fel, harcosok, nők, gyermekek. Mind dühödten és megvetően méregetnek titeket, van aki kiáltozik, van aki kővel dob meg titeket. Egy hatalmas barlangba vezetnek titeket, mely tele van sátrakkal, fa-házakkal, totemekkel, és mindenütt falfestmények. A túlsó végben egy magas kő-trón emelkedik, melyen egy kis testű sárkány szerű teremtmény ül. Mellette egy fontos személynek tűnő öreg térdel, és a sárkányhoz beszél. A barlang közepére vezetnek titeket, majd ott megálltok. A trónon ülő sárkány fajzat meghallgatja az öreget, aki a mozdulataiból ítélve ki akar végeztetni titeket. Postotok a trónon ülő lény válaszáig tartson!

Azt hittük a sziget ennyit tudott. Azt hittük, békés utunk tovább fog folytatódni, és minden probléma nélkül eljutunk a kincsig... tévedtünk. Legalábbis egy ideig nekem nem volt semmi a bajom, a többiek csapkodták magukat, és csak néha-néha hessegettem el arcátlan rovarokat, melyek azt hitték, hogy a fülem, vagy az orrom ingyen szálláshelyként van fenntartva. Aztán megkezdődött: először az egyik mellem kezdett el viszketni, és, amikor nem akart abbamaradni, meglestem, diszkréten közelebbről. Egy szúnyog volt a rongyos fehérneműm és csupasz bőröm között agyonlapítva, a bőrön pedig egy apró, piros dudor. Megcsípett, egyértelmű, de csak későn vettem észre. Nem sokkal ezután csatlakozott néhány végtagom is, a másik mellem, a hasam, és a nyakam is a viszketők listájához. Megvannak a hátrányai az ellenálló bőrnek: ez. A nevenincs ismeretlen a kelleténél egy kicsit nagyobbat kevert le önmagának, amikor is kibukott belőlem egy irritált mondat.
- Ha a füledben hal meg, nem biztos, hogy ki tudod szedni könnyen.
- Inkább mennék vissza tigrist csapkodni mint ezeket az ízéket. - Először azt hittem, viccel.
- Tigrist csapkodni... tigrist csapkodni - felnevettem, majd szépen lassan elhalt nevetésem, mikor felfogtam, mégis mit mondott - te csapkodtál tigrist? - Kérdeztem elhűlten. Ezt nem néztem volna törékeny alkatából.
- Mert nem akartam, hogy megegyen. - Túlságosan is lazán áll hozzá.
- Egy tigrist nem lehet csak úgy megcsapkodni. Az... az... visszatámad. - Próbáltam érvelni ellene, biztos csak hazudik, igen.
- Csak egy könnyű falatra vágyott vesződések nélkül. Mivel nem jött össze inkább eloldalgott. Igaz most már nem vagyok annyira ostoba, meg is érdemeltem volna, hogy fölfaljon az az izé. - Akkor miért nem hagytad? Várjunk csak... nem mentünk bele a csapkodás részleteibe.
- Egy csont és bőr srác hogyan tudott egy egész tigrist eltéríteni a céljától? - Kérdeztem tőle, minden rosszindulat nélkül.
- Még egy óriást is meggondolja magát ha égő ágakkal cirógatom meg. - Egy óriás eltapos, nem gondol meg semmit. De égő dolgok, igen, azt nem szeretik az állatok, úgy tényleg nem nehéz elkergetni őket. Nem akartam felvágni most azzal, hogy én bezzeg kibeleztem egy ellenem fellépő tigrist, és vacsorára elfogyasztottam nyers szívét... de múltbeli győzelmeket nem hánytorgatunk fel másoknak, csak azért, hogy erősebbnek tűnjünk fel. Mi van, ha van valami rejtett képessége, csak úgy, mint nekem? Elbízni magunkat a legelső lépés a bukás felé. Minden esetre arcon vágtam magam, többek közt azért, hogy egy rovart megöljek, meg azért is, mert az egyszerű válasz az bizony egyszerű válasz.
- Ja, tűz, értem, és én már azt hittem.... - Igen, igazából azt hittem, hogy fel tud mutatni valami érdemleges képességet, amit értékelhetek benne, de nem.
- Nem az én ötletem volt hanem a tanítómé. Ő miatta vagyok most is itt mert nem áll velem szóba, ami egyrészt jó is mert csönd van. - De nincs, az erdő folyton beszél, rólunk nem is szólva. Viszont, ha a tanítója ötlete volt, akkor mégsem speciális, mint azt reméltem.
- Annyira nincs csönd, hiszen beszélünk, de, ha miatta vagy itt, akkor elküldött, de mégsem áll veled szóba... elvesztem. - A magyarázat nem késett csakhogy...
- Ő egy különös alak, nem akarsz vele találkozni meg nem is valami szép látvány. Engem mindig csak becsmérelni szokott, de egymásra vagyunk utalva. Azonban ha nagyon akarod bemutathatlak neki úgyse fog megszólalni míg meg nem találom amire szükségünk van. -
- Nem, elmondásod alapján semmi késztetést nem érzek arra, hogy megismerjem. - Vallottam be. Kár érte, hogy a sorsot nem érdekelte eme reményem.
- Ahogy gondolod - Az égre emelte tekintetét, mintha valami bántaná lelkét - vagy a bogarak a hibásak, vagy te mert nem szoktam ennyit beszélni főleg nem magamról. Az is igaz, hogy nincs nagyon kivel. - Elmosolyodtam. Olyan ő is, mint én, csak bennem talán van egy kislányos kíváncsiság, amit nem ölt ki az idő, és, ami arra késztet, hogy megismerjem a világot, és ne fordítsak hátat neki.
- Sajnálom, de nekem sem adatott meg, hogy sok emberrel beszéljek. A vadon az igazi otthonom, emberekben nem nagyon bízok meg, önmagam társasága vagyok általában. De az ember mégiscsak ember, társas lény. Szüksége van a másikra, vagy az egyedüllét megmérgezi a fejét, és beteggé teszi. -
- Meglehet, ám ha társaságra vágyunk nem muszáj az emberekhez fordulni. - Kezdtem megszeretni válaszait; mindegyik egy új kérdést vetett fel bennem.
- Nem? Miféle társaság tudja felvenni az emberekkel, vagy más értelmes humanoidokkal a versenyt? - Ember szerű lények, ha jól tudom, a humanoidok. A Yordle-ök például ide tartoznak, illetve az összes olyan lény, melynek alap testfelépítése megegyezik az emberével. Vagy két lábon jár?
- Hát...... - Leállt agya nem figyelt az útra, ami egy elhasalásba torkollott. Valami kiesett a férfiből, egy fehér valami... egy koponya.
- Hm? Valamit elejtettél. - Leguggoltam hozzá, és kezembe vettem. Miért hordana akárki is koponyát magánál, hacsak nem valami ocsmány mágiához akarja felhasználni?
- Igen a mesterem az. Különös milyen jól viseled a csontokat és úgy látszik mégis megismerkedtél vele. - Kivette kezemből a csontdarabot, és visszarakta az oldalán csüngő kis szütyőbe. Micsoda? A mestere? Egy koponya? Néhány kérdés azonnal gyökeret vetett a fejemben, de nem tudtam, mivel kezdjem, illetve hogyan kérdezzem; párszor megpróbáltam, de nem sikerült egyszer sem. Lehet, félreértette a srác döbbenetemet.
- Bocsáss meg, nem mozogtam sokat emberek között. - Ez nem volt válasz egyik ki nem mondott kérdésemre se, de mindenesetre sokkal gyanakodóbban álltam már őhozzá, és nem folytattam beszélgetésünk. Észrevettem, viszont, hogy követnek minket a fák árnyékából furcsa, barna bundájú állatok, akkora nyelvvel, mint ők maguk. Ha nem lettem volna tele viszkető csípésekkel, és furcsa kérdésekkel, akkor édesnek is titulálhattam volna őket. De nem.
A következő meglepetés, mellyel a nap, és az erdő szolgált az egy fafaragvány volt, melyet utunk mérföldkövének is lehetett volna nevezni, hisz tovább már nem igazán jutottunk önszántunkból. Emberek támadtak meg minket, férfiak. Megjelenésük eléggé... szemérmetlen volt, ami engem nem zavart, csak meglepett, de az elv tetszett. Ágyékkötőjük felett izmos, de rossz illatú testek voltak, és kezeik szálfegyvereket és tőröket fogtak. Bőrük ki sem látszott a tetoválásból, amiket nem volt időm alaposabban szemügyre venni, ugyanis kérdés nélkül támadtak.
Csapásaik kiszámíthatóak voltak, de rettenetes erejűek. Egyszerre vagy három támadt rám, és alig győztem kimozogni az éles fegyvereik elől. Néhány ütés, és vágás betalált, hiába erős a fizikumom, és strapabíró a bőröm, ezeket igencsak megéreztem. Reményt nem igazán láttam, néha sikerült egy-egy ütést nekem is bevinni, de fel sem vették. Egyetlen ellentámadási lehetőségem volt, amikor is a tisztáson egy kántálás, vagy beszéd zendült. A bennszülöttek kapkodták a fejüket, honnan jöhet a hang, eleinte én is, de aztán észbe kaptam: ilyen lehetőségből nem lesz még egy, ki kell használnom. Karom átalakult a bennem lakó szörnyére, és a legközelebbi harcos mellébe vájtam. Éles karmaim áthatolták a védtelen bőrt, és mélyen eltűnt a férfiban. Nem sokat tiltakozott az már, eldőlt, mint a zsák. A másik kettő felocsúdott, meglátták a vértől csatakos, bestiális karomat, halott társukat, és rémülten elmenekültek. Társaim megfutamították a többit, de győzelmünk rövid életű volt. A semmiből rengeteg fegyver jelent meg, és az azokat cipelő emberek is előbukkantak. Vesztettünk.
- Szerintem adjuk meg magunkat... talán nem ölnek meg most, és van lehetőségünk még kimászni ebből a gubancból... vagy vacsoraként végezzük... - Xeno bácsinak igaza volt, persze ez egy eléggé sanyarú vég lenne rám nézve. Legalább engedjék meg, hogy harcban haljak meg, legalább az a kevéske dicsőséget hadd érdemeljem ki... bár ki tudja, ismerik e ezek a dicsőség fogalmát. Felemeltem kezeimet. A halott ember társai nagyon nem örültek annak, hogy elhullott szegény, alkarig véres kezemet, mely most már emberi volt, összekötötték társuk mellében tátongó lyukkal, és rendkívül gorombán néztek rám. Mikor mozgásra ösztökéltek minket, az én hátamat élvezettek szurkálták, nem törődve azzal, mennyire fáj az nekem, és mennyire mélyet szúrnak. Mit lehetett csinálni, szaporán lépkedtem, és tűrtem.
A falujukba vezettek minket, ami egy barlang szájánál helyezkedett el. A lakók sem üdvözöltek kitörőbb örömmel minket, mint a harcosok. Néha kő is repült felénk; az egyik engem halántékon vágott, amitől megszédülve a földre borultam, hogy aztán a megannyi szúrás hatására zúgó fejjel, és véres arccal felugorjak, és folytassam utunkat be a barlangba. Fafaragások üdvözöltek minket itt is, és a fal tele volt festve, bár nem láttam rendesen szédelgő, és ködös tekintetem miatt. Egy... állat elé vittek minket, mely talán lehetett egy sárkány? Néhány pislogás, szemtörölgetés után rákoncentráltam tekintetemet az ismerős alakra. Mintha.... mintha ez a gyík lopta volna el az aranyhengert? Vagy nem, csak nagyon hasonlít rá?