Észak dühe - Kara vs Victarion

A cölöpökből összeillesztett, erdőszéli fogadó határként szolgál a birodalmak alkotta utak, s a természet földjei között. Távol esik valamennyi városállamtól, hisz nem a hatalmak játszmáján, hanem megfáradt utazókon nyugszanak alapjai. Mégis, még egy ilyen csendes, függetlennek tetsző taverna is elkötelezheti magát valamely szövetség mellett, hogy rávetülhessen annak fekete árnyéka. A fekete szín elrejt bármit a rosszakarók előtt, s ráijeszt a tudatlanokra. Pontosan ezért vagyok itt én is.
Frakcióm feltételeit kézbesítem egy levél formájában, amelyet csakis a tulajdonosnak adhatok át. Ezek Arlen utasításai. Kikötötte még, hogy kerüljek bárminemű feltűnést, vagy felesleges összetűzést. Mindezen részlet egy igencsak egyszerű feladatot körvonalaz, így tökéletessé téve azt számomra. Egy Báb számára…
A fogadó ajtón túli látképe sem ér váratlanul. Mivel a megfáradt Nap már vörösre festette égi uradalmát, olyan vándorok töltik ki az asztalokat, kik nem a csillagokat kívánják mennyezetüknek az éjszakára.
A társaság sokszínű, ám valamennyi arc magán hordozza birtokosa érzelmeit. A legtöbb jövevény fáradt, az út pora elmosta kedvüket. Elenyésző azok száma, akik hangoskodva, töretlen derűvel élvezik vacsorájukat. Ám számomra nem is ez a legfontosabb…
Előrevalóbb, hogy felmérjem a lehetséges veszélyforrásokat, melyek gátat szabhatnak feladatomnak. Szerencsémre nem sok ilyet sikerül felfedeznem.
Egy távol eső sarokban, az inasa oldalán árválkodó kovácsmester valószínűleg felülmúlna fizikai erőben, de gyorsaságommal, s harci tapasztalatommal szemben hamar elbukna. S különben sem valószínű, hogy füstös képével az én ügyleteimet fürkészné.
A helyiség leghangosabb csapata, melyet három zsoldos képvisel, már nagyobb kihívást jelentene, de az ő kapzsi életvitelüket sem mozdítaná előrébb Noxus arcon köpése. Valamint, elhasznált, tisztításra szoruló vértjeik, és sárfoltos pajzsaik nem tükröznek nagy vágyat a haszontalan csaták irányába.
Mindennél jóval fenyegetőbb jelenséget kínál egy északi íjász, ki nekem háttal állva időzik a pultnál. Alakja hamar felfedi női hovatartozását, mégis veszélyesebbnek vélem a zsoldosoknál.
Öltözéke, s íja állapota nagy szakértelemről árulkodik, továbbá a címer, melyet köpenyére hímeztek, csak tovább égeti bennem a kétely lángjait. ~ A jégkirálynő nem adja keresztjét holmi amatőröknek. Ezt a személyt mindenképp el kell kerülnöm. Megteszem, amiért jöttem, majd ugyanolyan észrevétlenül távozom, miképp érkeztem. Akár egy árny…
Jégszínű csuklyámat lehajtva lépdelek a korsóit törölgető fogadóshoz. Arcomat vajmi kevesen ismerik, ezáltal jóval kevesebb érdekességgel szolgál egy kámzsás idegennél. Hajnal ugyan baljóslónak tűnhet, ahogy köpenyemre fűzve sötétlik, de őt mindenképp magammal kellett hoznom. Nélküle meztelen, és kiszolgáltatott vagyok.
- És így beszélt, így mondta, a bátorság büszke ura… Ám a vörös égből hamu hullott, s nem maradt senki, ki meghallja. - Bár dalolásom színtelen, s halk, a pultos férfi hamar felfigyel rá, majd felém fordítja a pirospozsgás arcát.
Ezen sorok túl magasztosak, s feltűnőek ugyan, hogy egy titkos üzenetet alkossanak, mégis őket választottam. Imádta ezt a dalt…
- S egy hang a vérét anyád seggének ajánlja. – Nem ez a záróütem.
Mindazonáltal, könnyedén elengedem füleim mellett a fickó megjegyzését. Egy hozzá hasonló alak mocsoktól bűzlő szavai képtelenek beszennyezni az Ő emlékét.
Nem elkapkodott, de nem is lassú mozdulattal átadom a bíborpecsétes borítékot, majd egy apró biccentést követően hátat fordítok a kopaszodó férfinak. ~ Végeztem…
Mégis, alig koppan párat csizmám a deszkázott padlón, mikor egy mondat északi fuvallatként fagyassza őket a helyükre.
- Hova sietsz noxusi? Sok a kézbesítenivalód mára? Vagy más dolgod van..? – A szavak ugyanúgy vájnak belém, akár az érzés, miszerint egy nyílvessző a húrra feszülve várja, hogy tarkómba fúrhassa fémfejét.
- Nem adhatok ki városállamom tevékenységeire vonatkozó információkat. – Feleletem ugyanolyan rideg, akár a megszólítás.
- Emiatt ne aggódj postásfattyú, te már semmit nem fogsz kiadni többet. Értelmetlen kis életed másodperceken belül véget ér. - És így sodródik helyzetem a kilátástalanság peremére...
Ha fattyúkardom az övemre fűzve hordanám, talán képes volnék észrevétlenül utánanyúlni. Ám a hátamról képtelen vagyok úgy rámarkolni a markolatra, hogy közben ne szereznék egy halálos sérülést. ~ Ez valami csapda? Mi oka lenne megtámadnia? Talán csak Arlen egy újabb színjátéka az egész, hogy tesztelje, állom-e a provokációt… Nem fog lőni.
Hirtelen csattanás zavarja fel gondolataim állóvizét. Azonnal megpördülök, de már csak az emeleti lépcsőn felrohanó pultost sikerül megpillantanom. ~ Ez nem Arlen műve. A kocsmáros tudna róla…
Habozásom kihasználva az íjász megbosszulja az őr ért sérelmet, s egy sebesen pörgő vesszőt ereszt támadója után. A lövedék átüti a férfi bokáját, ki keservesen nyögdécselve, négykézláb kúszva menekül tovább.
Nem várok többé. Hajnalt előrántva, egy lefelé ívelő mozdulattal fordulok rá az északira. Célpontom meglehetősen gyorsnak bizonyul, így csak arcát sikerül megkarcolnom, mielőtt felugrana a pultra.
Csak ekkor nézhetek végig arcán, mely olyan fagyos, akárcsak szülőföldje. A sötét tincsek közt megbújó szempárban nem pislákol könyörület a korom iránt, pusztán dermesztő gyűlölet mardossa tengerkék mélységeit. Egy pillanatig sem habozna, ha alkalma adódna elvennie az életem. Ez a nő olyan, akár Freljord.
Mindeközben a fogadó üressé válik, még a zsoldosok sem éreznek késztetést, hogy részt vegyenek a kialakuló konfliktusban. S az íj húrja újfent megpendül…
Számítok a lövésre, időben el is mozdulok… mégis, a fájdalom égető jégként mar bele valómba.

Langyos, esti szellő fodrozta meg mélykék köpenyem alsó részét, mintha csak táncra kélt volna a finom, meleg anyaggal, amihez kellemes fuvallatai szolgáltatták a zenét is. Ez volt az egyetlen hang a környéken; a szimfóniát csupán az út menti erdő fáinak levelei egészítették ki halk, zengő kánonjukkal. Lenyomtam a kilincset, és beléptem az ajtón.
A természet csodás előadása azonnal semmivé foszlott, amint az útszéli taverna mulatozó vendégeinek hangját szabadjára engedte az ütött-kopott, nyikorgó falécekből tákolt ajtó. Az odabent tivornyázó társaság felfigyelt rám, de csak egy pillanatra; amint körbenéztem, tudtam, hogy errefelé nem okoz meglepetést egy utazó látványa, sőt. A vendégek nagy része hozzám hasonló, éjszakára megpihenni betért vándor volt. Mire behúztam magam mögött az ajtót, már mindenki visszatért addigi tevékenységéhez. A többség magányosan, fáradtan üldögélt az asztaloknál egy-egy pohár, vagy vacsorával bőven megrakott tányér társaságában. Egy kisebb csoport volt csak, aki a hangzavart szolgáltatta, de szerencsére ők sem vitték túlzásba a jókedvet. A pulthoz sétáltam, és leültem egy magasított székre.
- Üdvözlöm a Rozmársalátában, Hölgyem! Mivel szolgálhatok? – lépett elém a csapos, vélhetően a tulajdonost is benne tisztelhettem. Modora semmitmondóan rutinszerű volt; így nap vége felé ezen egyáltalán nem csodálkoztam.
- Jó estét. Egy forralt bort kérek, és egy szobát éjszakára. – feleltem hasonló ütemben. Fáradt voltam, még a csuklyámat is elfelejtettem lehajtani a fejemről; jól esett a biztonságos félhomály, amit nyújtott. A csapos bólintott, majd pár perc múlva elém tolta a gőzölgő korsót. Habár itt a senkiföldjén közel sem volt olyan cudar az időjárás, mint otthon, bizonyos dolgokban én is a szokások rabja voltam; a forró ital, és a meleg ruházat ugyanúgy elengedhetetlen része volt mindennapjaimnak, ahogy az arcomat mardosó jéghideg szél vagy a reggelre befagyott ajtók s ablakok. S hogy hogy kerültem ide? A királyi udvar egyik fegyvermesterét kísértem valamiféle konferenciára Piltoverbe, ahova majd két hét múlva kell visszamennem érte. Az este hazafelé úton ért utol, éppen ennek a tavernának az árnyékában. Terveim szerint éjszakára megpihentem volna itt, majd másnap reggel továbbindultam volna Freljordba; ám számításaimat keresztül húzta egy fiatal fiú…

Nem sokkal utánam érkezett a fogadóba, tán italom felét fogyaszthattam el, amikor a pulthoz sétált. Tőlem csupán 2-3 lépésre állt meg, s egy furcsa, dalszövegnek hangzó mondat után, egy borítékot nyújtott át a poharakat bőszen törölgető csaposnak. Nem akartam leskelődni, nem akartam meglátni a küldeményen büszkén virító noxusi pecsétet – de megláttam. Az újonnan érkezett alak tehát minden kétséget kizáróan egy noxusi volt. Nem tudtam mi dolga lehet a kocsmárossal, de abban a pillanatban ez a jelentéktelen apróság egyáltalán nem is érdekelt, pedig bizony, ha kiderült volna, hogy az egész ivó Noxus bérence, igen nagy bajban találtam volna magam. A bosszúvágy azonban szinte felperzselt; ereimben a forralt bort éreztem vér helyett. Mindezen csillapíthatatlan tomboló érzelmek azonban külső szemlélő számára tökéletesen láthatatlanok maradtak. Azt hiszem a hidegvér is hazám öröksége; az a bizonyos levetkőzhetetlen fajta.
A pultos némán átvette a borítékot, a fiú pedig sarkon fordult, és az ajtó felé vette az irányt. Megvártam, amíg pár lépés távolságba ért, majd felálltam, leemeltem vállamon pihenő íjamat, s egy könnyed mozdulattal, nyílvesszőt feszítettem rá, aminek hegye egyenesen a fiú tarkóját fürkészte.
- Hova sietsz noxusi? Sok a kézbesítenivalód mára? Vagy más dolgod van..? – megtorpant, az ivóra pedig halálos csend telepedett.
- Nem adhatok ki városállamom tevékenységeire vonatkozó információkat. – felelte éppoly érzelemmentesen, mint ahogyan én megszólítottam. Kardja a hátán pihenve várt gazdája hívószavára, azonban tudta, hogy nem lenne ideje előhúzni. Nem mozdult.
- Emiatt ne aggódj postásfattyú, te már semmit nem fogsz kiadni többet. Értelmetlen kis életed másodperceken belül véget ér. – közöltem vele ridegen a megmásíthatatlant; legalábbis én annak véltem, ám ekkor váratlanul éles fájdalom hasított a fejembe, s hangos csörömpölés törte meg a csendet. Nem kaptam a fájdalom forrásához, de egy pillanatra kénytelen voltam mégis lehajtani a fejemet. Sejtettem, hogy a kocsmáros tett keresztbe, s immár úgy inalt felfelé a lépcsőn, mint egy igazi gyáva féreg. Célpontot váltottam, s mire az utolsó lépcsőfokot is elérte volna a semmirekellő, átlőttem a bokáját a noxusinak szánt nyílvesszővel. Ő sem tétlenkedett ezalatt, habár nem is vártam, hogy így tesz majd. Kihasználta az ajándékba kapott pillanatokat, és mire szembefordultam vele, már kardjával a kezében ugrott felém. Egy gyors hátraszökkenéssel éppen csak sikerült elkerülnöm halálos csapását, a fegyvere hegye így is megkarcolta bal orcámat. Éreztem a kibuggyanó, forró vért, szinte a számban éreztem a forralt bor ízét. Újabb, gyors mozdulatokkal, felugrottam a pultra, és gyorsan kiszaladtam a szélére, hogy ismét célba vehessem. Miközben megpördültem, előhúztam egy új nyílvesszőt, s ugyanazzal a mozdulattal a helyére illesztettem. Nem vártam meg, hogy újra támadjon, azonnal lőttem. A mellkasát céloztam, de sikerült kitérnie, így csak a vállába tépett bele a rideg fémhegy. A kocsma ekkora teljesen kiürült, már a lépcső tetejéről sem hallottam a nyöszörgést. Egy rövid pillanatra sikerült elkapnom ellenfelem tekintetét; arcát végigvizslatva döbbentem rá, hogy még gyerek. Nem fiatalos arca volt, mint nekem.. nem. Még gyerek volt efelől nem voltak kétségeim; az ártatlansága felől viszont már annál inkább. Kölyök vagy sem, nemsokára ugyanolyan halálhozó noxusivá válik majd, mint mesterei - hacsak nem az már most is. A terrort csírájában kell elfojtani… Ki tudja hány életet mentek meg azzal, ha itt és most kivégzem. Ezzel a gondolattal megacélozva magam, leugrottam a pultról, s a legközelebbi asztalhoz futottam. Elrugaszkodtam, és fél térdre érkeztem annak lapjára; fegyverembe ekkorra újabb nyíl feszült. Elengedtem a húrt, ami szinte átvágta a levegőt, s az íjat tartó alkaromra csapódott. Még a vastag bőrből készült alkarvédőmön át is éreztem csapásának erejét, figyelmem azonban elterelte célpontom, aki előrelátóan, egy másik asztalt rántott maga elé, ami természetesen felfogta nyílvesszőmet. Nem álltam le ezen bosszankodni, inkább előhúztam az egyik különleges nyilat, és a helyére illesztettem. Jéggömbbe zárt hegye kéken felizzott, amint kihúztam az ideggel együtt; felfelé céloztam, és lazára hagytam, majd elengedtem. Lendülete csak éppen annyira vitte fel a magasba, hogy röppályája végén a még mindig az asztallal egyensúlyozó fiú mögé érkezzen, s a padlóba csapódva jégszilánkok tucatjaira robbanjon..

A nyílvessző élesen süvítve tépi át szürke köpenyem, s bőröm. Fémhegye a vállamon fejti ki kártékony munkásságát, vért vájva útja nyomán.
A hirtelen fájdalomérzet a sérülésemre tapasztja ujjaimat, értékes pillanatokat rabolva ezzel figyelmemből. Ellenfelem eközben még tovább növeli a kettőnk közti távolságot, majd egy asztalra felszökkenve, már a fél termet kettőnk közt tudhatja.
Rögvest egy újabb vesszőt illeszt a húrra, s miután elengedi azt fogásából, a lövedék hatalmas lendületet szerez. Mivel a korábbi próbálkozásom sikertelen volt, ezúttal kitérés helyett a védekezés mellett állapodom meg.
Még a freljordi helyzetváltoztatása közben feltűnt egy közeli asztal, melybe most belerúgva, magam elé rántom annak lapját. A nyílvessző halk puffanással ágyazódik a fa ölelésébe. Elégedetten nyugtázom a fedezékem sikerét, ám rá kell ébrednem, hogy egy ilyesfajta berendezési tárgy nem védhet meg sokáig… Tükörszerű töréshang vonzza magához tekintetem, amely alig egy lábnyira mögöttem éli ki ritmusát.
Ahogy odanézek, a zaj tompító hatása égető érzésbe csap át, testem tucatnyi pontján. Mintha csak apró jégpengék vihara zúdulna rám, úgy élem át a támadás tomboló hatását. Pedig még így is csak a peremén állok…
Bár nyaktól derékig sértetlen maradok a bőrmellvért takarásában, végtagjaim, s arcom nem ússzák meg ilyen olcsón. Pár szilánk a húsomba is belevájta fogát, még ha a legtöbb csak felületi sérülést is okozott. ~ Valamiféle robbanófejet használt volna?
A megbízhatatlan asztalt a padlóra ejtve, inkább a pult mögött keresek biztonságot. Jobb karommal átdobom súlyom a felületén, majd bebújok az üregesre faragott részébe. ~ Távolról minden előny az övé, de képtelen vagyok közel kerülni hozzá. Más megoldás kell…
Míg a lehetséges tervfoszlányok darabjaival kirakózok elmémben, gyors kitépek izmaimból pár, mélyebbre fúródott lövedékdarabot. A halványkék szilánkok felületét már átitta a vörös életnedv…
- Elbújsz, te gyáva? Persze mit is vártam egy noxusitól... – Kérdez rá az északi nő, szavaiban a gúny s harag sajátjai keverednek.
Ám nem csak a provokáció zavarja meg a viszonylagos csendet. Az íj idege megpendül, ahogy újabb vessző kerül helyére. ~ Amíg itt vagyok, nem találhat el. De nem bujdoshatok örökké. Rick ajándéka talán meglepheti…
A hangok munkájának hála, nagyjából sejtem, merre lehet célpontom. A meglepetés erejére hagyatkozva, elhatározom magam a cselekvés mellett.
Hajnal pengéjén végighúzom az éjszínű ékkövet, s miután az belevész a teljes sötétségbe, hirtelen megpördülve, elhajítom a helyesnek vélt irányba. A tökéletesen fekete, s végtelenül éhes kard úgy hasítja át a pult tölgydeszkáit, mintha ott sem volnának.
Reményeim alakot öltenek, hisz ellenfelem meglepődik, olyannyira, hogy a felaljazott nyílvesszőjét is útjára engedi. Hajnal azt is az enyészetnek ajánlja, ám mivel a célzásom pontatlannak bizonyul, a fattyúkard az íjász melletti asztallapba fúrja hegyét.
Bár a küzdelmet nem sikerült lezárnom, gondatlanság volna engednem a csalódottságnak. Ha eltékozlom az északi rövidéletű tanácstalanságát, halálom biztos lesz.
Minden akadályt félrelökve rohanni kezdek az irányába, s mire rám mereszti rideg szemeit, talpam az asztalra csapva, lendületből megrúgom. Még csizmán keresztül is érzem, ahogy a bőrruházat alatt összerándul a nő hasfala, de nem állok meg ennyinél. Ki kell használnom, hogy közel kerültem hozzá.
Kissé megrökönyödik a levegőhiány miatt, s én nyomban az arcába mélyítem öklöm. A feje hátrarándul, ám még van ereje felcsapni a kezében pihenő íjat. A keményfa fájdalmasan csattan a bordáimon.
Lendületem elhal, s kisvártatva a freljordi az asztalt is elrúgja, még távolabb sodorva tőlem Hajnalt. Talán arra számít, hogy a fattyúkard után vetem magam, ám nem kockáztatok be egy hasonló lépést.
Ha csak egy kicsivel is lassabbnak bizonyulnék a kelleténél, egy nyílvesszővel a hátamban végezném. Inkább ellenfelem közelében maradok, meggátolva ezzel fegyvere használatát.
Nem támadok rá újfent, hisz mesterien megmunkált íja még közelről is veszélyesnek bizonyulhat, ezt sajgó bordáim jól a tudatomba vájták.
Kimérten, mélyeket lélegezve lépdelek az íjász előtt, tekintetem a karjaira tapasztva. Csak akkor zavarom meg, mikor már a tegezéhez nyúlna… hamar el is veti ötletét.
Az így kialakult helyzet egyikünknek sem kedvez, de jelenleg képtelen volnék ezen javítani. Kardom nélkül még közelharcban sem kerekedhetnék az északi fölé, azt pedig nem szerezhetem vissza egykönnyen. ~ Őszintén szólva, nem is kívánom ezt az összecsapást. Még abból sem származna hasznom, ha győztesen kerülnék ki belőle. Már így is feltűnés tárgyává váltam, elnyerve Arlen elégedetlenségét.
- Tudtommal béke áll fenn Noxus városállama és Freljord királysága közt. – Vetem fel hideg hanghordozással. - Nem vet jó fényt a királynőtökre, ha már a leghűbb katonái is megszegik az egyezségeit. – Reményeim szerint az észérvek véget vethetnek ennek a céltalan párharcnak, ha már Rick hagyatéka képtelen volt rá.
Mindazonáltal, szavaim nem képesek kitépni a gyűlöletet, melynek gyökere a nő lelkében sarjadzik.
- Ezt bizonyára a noxusi bérgyilkosok is így gondolják... – Válasza érzelmek nélkül, üresen cseng a fogadóban.
- Talán... de ők legalább ügyesek. – Bár ügyemet csak hátrébb mozdítja, ha felhergelem észak lányát, mégis, a gúny halvány éle akaratlanul is részesévé válik a mondandómnak. - Ők nem hagynak nyomokat. A te esetedben szerinted körülbelül mennyien látták, ahogy nyíltan rám támadsz? Tucatnyian? Vagy többen? Bizonyára a "noxusi" szavacskát is hallották, és a köpenyre hímezett címer sem kerülte el szemeiket…
- Na és kinek hinne Freljord vagy Demacia? Egy noxusi kölyöknek és egy rakás félkegyelmű kocsmatölteléknek, akik bizonyíthatóan lepaktáltak Noxus-szal.. vagy nekem? – Ajkai ugyan fojtott félmosolyra húzódnak, ő sem gondolhatja komolyan, hogy ezen hatalmak elé kerülne az ügy megvitatásra.
- Demacia és Freljord talán neked hinne. De a Liga, amelynek tanácsa független, már teljesen más lapra tartozik...
- Ugyan. Mindketten tudjuk, hogy ez a pis csete-paté sosem kerül a Liga tanácsa elé. Ennél komolyabb dolgok is rejtve maradnak a szemeik elől.
- A Liga minden esetet fontosnak vél, ami háborúval fenyeget. Noxus pedig a legcsekélyebb sérelmeket is vérrel mossa le magáról... – Nem értékelem túl önnön szerepem a frakcióm felépítésében. Ha egy Elöljáró valamiért megölne, mindenki szemet hunyna az eset fölött, még Arlen is. Ám ha egy idegen végez Noxus fiával, az sosem maradhat megtorlás nélkül…
Mégis, a hűvös tengerek jégtábláit igéző íriszek nem olvadnak meg. Ellenfelem harcolni fog a végsőkig… Ezt felismerve, újfent elrugaszkodom az irányába.

A robbanás zavartalanul bekövetkezett, biztos voltam benne, hogy a jégszilánkok csúnya sérüléseket okoztak a fiú testén. Azonnal a tegezhez kaptam, és újabb nyílvesszőt helyeztem az íjba, míg a fehér hajú elengedte az asztalt, s egy gyors mozdulattal a pult mögé ugrott, mielőtt még rálőhettem volna. Jellemző..
- Elbújsz, te gyáva? Persze mit is vártam egy noxusitól... – szavaimba enyhe gúny lábnyomai vegyültek, amivel magamat is megleptem. Nem akartam semmilyen érzelmet közvetíteni a fiú felé, de úgy tűnt a bosszú utáni vágy és a harag lassan átvette felettem az irányítást. Azonnal felismertem, hogy elvakultságom bajba sodorhat, ezért semmiképpen sem akartam tovább bonyolítani a helyzetet. Mindenesetre egy kis provokáció úgy gondoltam, még beleférhet.
Kifeszített, lövésre kész íjjal figyeltem a pultot, amikor hirtelen egy fekete kard röppent át a vastag fabútorzaton, mintha ott sem lett volna. Sebesen pörögve száll felém, én pedig meglepetésemben, elengedtem az ideget, útjára engedve így korábban betöltött nyílvesszőmet. Az éjsötét jelenés egyébként jó minőségű nyilam közepén is akadálytalanul haladt át, kettészelve azt. Csak egy pillanaton, és egy apró, gyors mozdulaton múlt, hogy a fegyver nem engem talált el, csupán az asztal lapjába fúródott, amiről éppen leugrottam.
Tekintetem szinte mágnesként vonzotta magára a különleges, egyértelműen mágikus erejű fegyver; a pillanat, amíg megfigyeltem rövid volt, de arra éppen elég, hogy a noxusi fiú kitörhessen rejtekéből, és megrohamozhasson. Sajnos későn vettem észre támadását, nem volt időm reagálni. Szempillantás alatt előttem termett, s az asztalon lendületet véve, erős rúgást mért rám has tájékon. A reflexeimnek hála izmaim még időben megfeszültek, így tompítva az ütés erejét, ám így is levegő után kapkodtam. A fiú azonban nem állt meg. Még fel sem ocsúdtam a gyomromat ért támadásból, ökle máris az arcomat célozta; erőteljes horgot vitt be, a fejem hátra rándult, az orrom reccsent egy fájdalmasat, bár valószínűsítettem, hogy még nem tört el. Forróság öntötte el arcomat, ahogy az orromból kisercenő vér a szám felé kezdett csordogálni. Nem törődtem vele, visszakézből a bordáira sóztam íjam felső szárával, majd ugyanazzal a lendülettel, elrúgtam a mellettünk lévő asztalt, hogy ne kaparinthassa meg fegyverét. Nem kockáztathattam meg, hogy ilyen közel használni tudja ellenem; korábban úgy tűnt, nem pusztán átvágta magát a pulton és persze a nyílvesszőmön, hanem szabályosan felemésztette azok anyagát. Nem engedhettem, hogy újra használja.
Bár ellencsapásom nem okozott nagy károkat, a fiú elvesztette lendületét, így kis csatánk feszült állóháborúvá vált. Nem lepett meg, hogy nem ugrott fejvesztve fegyvere után, ennél okosabbnak tűnt, ugyanezen okból kifolyólag, nem is támadott, hiszen az erőfölény most még ilyen közelről is nálam volt - ezt minden bizonnyal sajgó bordái bizonygatták neki is, minden egyes lélegzetvételnél. Lassú, kimért táncba kezdtünk; én az arcát figyeltem, ő pedig a karjaimat. Amint a tegezhez próbáltam nyúlni, rácsapott kezemre, így ezzel inkább nem próbálkoztam többet. A patthelyzet némaságát végül a fiú törte meg.
- Tudtommal béke áll fenn Noxus városállama és Freljord királysága közt. – mondta ridegen. - Nem vet jó fényt a királynőtökre, ha már a leghűbb katonái is megszegik az egyezségeit. – szavai továbbra is mellőztek minden fajta érzelmet, mégis úgy éreztem, mintha megpróbálna kihátrálni a harcból. Érvei azonban túl nevetségesek voltak ahhoz, hogy szó nélkül hagyhassam őket.
- Ezt bizonyára a noxusi bérgyilkosok is így gondolják... – feleltem neki, visszanyerve hidegvérem.
- Talán... de ők legalább ügyesek. – a gunyorosság immár az ő hanglejtésében is felütötte fejét. Hát mégis sikerült kizökkentenem.. - Ők nem hagynak nyomokat. A te esetedben szerinted körülbelül mennyien látták, ahogy nyíltan rám támadsz? Tucatnyian? Vagy többen? Bizonyára a "noxusi" szavacskát is hallották, és a köpenyre hímezett címer sem kerülte el szemeiket…
- Na és kinek hinne Freljord vagy Demacia? Egy noxusi kölyöknek és egy rakás félkegyelmű kocsmatölteléknek, akik bizonyíthatóan lepaktáltak Noxus-szal.. vagy nekem? – egy apró, alig látható félmosoly kúszott ajkaimra. Tudálékos, egyértelmű választ vártam erre a kijelentésemre, és természetesen meg is kaptam.
- Demacia és Freljord talán neked hinne. De a Liga, amelynek tanácsa független, már teljesen más lapra tartozik...
- Ugyan. Mindketten tudjuk, hogy ez a kis csete-paté sosem kerül a Liga tanácsa elé. Ennél komolyabb dolgok is rejtve maradnak a szemeik elől.
- A Liga minden esetet fontosnak vél, ami háborúval fenyeget. Noxus pedig a legcsekélyebb sérelmeket is vérrel mossa le magáról... – szavai alapján akár demaciai diplomatának is gondolhatta volna az ember, én azonban jól tudtam, ez csak erőtlen kísérlet a menekülésre. Persze tudtam, hogy van értelme annak, amit mond, mégsem gondoltam, hogy egy ilyen apró kis civakodás valaha is a Liga tanácsa elé kerülhetne… nem. Noxus szeret illegalitásba vonulni, ha sérelmek elrendezéséről van szó. Ha megölném is ezt a fiút, előbb küldenének a nyakamra egy bérgyilkost, minthogy hivatalos madzagokat rángassanak. Igen.. ez Noxus.
A fiú láthatóan ráunt a kialakult helyzet ideiglenes eseménytelenségére, és hirtelen elrugaszkodott felém. Én azonban gyorsabb voltam; kiugrottam előle, és íjammal ezúttal a hátára csaptam egy erőteljeset. Ettől előrebucskázott, és elterült a földön. Felnevettem.
- Okos kölyöknek tűnsz, ugyanakkor naiv is vagy. Kár, hogy a tehetséged az enyészeté lesz, mert örökre megmaradsz Noxus játékszerének. – közöltem vele, de mire a mondat végére értem, ő elkapta a bokámat, és lerántott maga mellé, hogy aztán egy gyors mozdulattal rám forduljon. A hasamra telepedett, öklét pedig csapásra készítve lengette fejem fölött, míg én ismét légzési problémákkal küzdöttem.
- Talán csak egy báb vagyok, de egy nap minden bábot behurcolnak a színfalak mögé. Ott pedig lehetősége nyílik belépnie a játékmesterek közé, ha kihasználja az alkalmat.
- Chh… milyen naiv.. – csóváltam a fejemet, amire jutalmam csak egy újabb jobb horog lehetett. Nem hagytam válasz nélkül, az íjjal ismét ráhúztam az oldalára. Felszisszent, s legurult rólam..

Próbálkozásom gyümölcse éretlennek, s keserűnek bizonyul, egy, a hátamra mért ütés képében. A tompa fájdalmat az íjász gúnyos kacaja kíséri.
- Okos kölyöknek tűnsz, ugyanakkor naiv is vagy. Kár, hogy a tehetséged az enyészeté lesz, mert örökre megmaradsz Noxus játékszerének. - Kezd bele, ám kudarcom követően elsőbbséget szentelek a bosszúmnak, mondandója felett.
Míg beszél, rászorítok a bokájára, majd magam mellé rántom a földre. A nő hangos csattanással esik a hátára, s ezt kihasználva, csapdába ejtem. Lábfejeitől megfelelő távolságra ráülök gyomrára, s magasba emelt öklömmel még tovább biztosítom helyzetem.
- Talán csak egy báb vagyok, de egy nap minden bábot behurcolnak a színfalak mögé. Ott pedig lehetősége nyílik belépnie a játékmesterek közé, ha kihasználja az alkalmat. - Adom tudtára vágyaimat, bár kétlem, hogy megérthetné azok lényegét. ~ Idegen az árnyak természete azoknak, kik a fényt járják...  
- Chh… milyen naiv.. – Bár ellenfelem csak a fejét csóválja meg, ösztöneim sugallatára tüstént lerántom megfeszített karom képzeletbeli láncait.
Öklöm újfent Freljord katonájának arcába mélyed, de a megtorlás az ő részéről sem váratja magát. Bordáim ismét megízlelik az összetett íj kegyetlen erejét. A tüdőm lángokba borul, s a deszkákra görnyedek.
- Ezt ne csináld többet! Hallod, kölyök?! – Kiált fel az északi, karját fenyegetően meglendítve. Mindazonáltal, erőteljes hangjába elvegyülnek az enyhe sértődöttség lágy vonásai is…
Jégkék íriszei idegesen remegnek vértől vöröslő orra felett… ám ez az arc már nem olyan, mint akárcsak pár perccel korábban. Talán ő is kezdi elveszíteni motivációját az egyre kilátástalanabbá váló párharc irányába.
- Nekem hatásosnak tűnik. – Jelentem ki közönyösen.
- A bordáidnak is? – A szúrós kérdést inkább figyelmen kívül hagyom.
Ha hasonló felelettel vágnék vissza, csak tovább fűteném a nő harci kedvét. S való igaz, a keményfa égető érintésének nyoma nem távozik egykönnyen az oldalamból.
A megfelelő szavakat próbálgatom, ízlelgetem folytatás gyanánt, ám ekkor ritmikus tapsolás zengi be a megrongált fogadót. Könnyed, és súlyos léptek koppannak a deszkázott padlón, ahogy a korábban látott zsoldosok belépnek a helyiségbe.
Különös hármasukat két köpcös, kopasz férfi, s egy ápolt megjelenésű piperkőc alkotja. A nagyra nőtt martalócok nehéz, foltokban elrozsdásodott fémpáncél védelmét tudhatják magukon, míg az alacsony alak cserzett bőrben tetszeleg.
- Gratulálnom kell, látványos előadást nyújtottatok. És bár magam is érintett volnék a végeredményben, lévén az északira fogadtam, sajnos véget kell vetnünk az összecsapásnak. A rendfenntartók hamarosan itt lesznek, így az időnk véges, a munkánkat pedig el kell látnunk. Szegény taverna csak úgy roskadozik az értékektől, kár lenne, ha arra méltatlan kezekben sínylődnének tovább. – Szólal fel a barna fürtös, rövidre nyírt szakállal büszkélkedő ficsúr. Kiejtése fesztelen és szellős, ám végül határozott ívet vesz. - Arra kérlek titeket, hogy távozzatok.
Felkérése nyomán hamar rájövök, mennyire óvatlan voltam. ~ Azt feltételeztem, hogy a zsoldosok is elhagyják a környéket, de a kapzsiságuk győzedelmeskedett bizonytalanságuk felett. Számítanom kellett volna hasonlóra.
Korábbi ellenfelem a fájdalmait elfojtva két lábra küzdi magát, s a határozottság mellszobraként díszelegve állja a haramiák várakozó pillantásait.
- Nektek nem tanították meg a szüleitek, hogy mások dolgába ne üssétek bele azt a ronda-nagy orrotokat? – Úgy tűnik, képtelen levetkőzni végtelenségig harcias viselkedését…
- Ó, szegény apám ritkán tanított nekem bármit is nekem. Mondhatni vándorolt... egyik börtönből a másikba. – Von vállat szórakozottan a férfi, ki valószínűleg a kis csapat önjelölt vezérének tartja magát. - De ha nem, hát nem. A tiétek fiúk. Az arcát kíméljétek, kár lenne elcsúfítani. A többi részével azt kezdtek, amit akartok.
A „fiúk” persze nem váratják soká magukat, eltorzult vigyoraikkal indulnak meg első, s számukra legédesebb zsákmányukért.
A rideg nő hosszú, gyakorlásra szánt évek gyorsaságával húzza fel íját, majd elereszti a húrt. A nyílvessző süvítve szeli át a levegőt, de végül csak egy vaskos, háromszög alakú pajzsba fúrhatja hegyét. A martalócok felkészültek a lövedékekkel szemben, pajzsaik csak térdüktől lefelé hagynak vakfoltokat, ezen részeket pedig lábszárvédő, s tömör acélcsizma fedi. A lány talán átüthetné őket, de nem ilyen távolságból. Nyílvesszői képtelenek elegendő lendületet szerezni ilyen rövid röppályán. Hátrálnia kellene, ehelyett újra lő – egy fénylő lövedékkel, át a martalócok feje felett. ~ Okos…
Az általam már ismert, szilánkos robbanás igencsak váratlanul éri a háttérben várakozó piperkőcöt, ki ugyan félreugrik a jéghullám elől, azok így is felhorzsolják jó pár ponton a testét.
A férfi szitkozódni kezd, haragja pedig társaira is átterjed – már szinte futóléptekkel iramodnak az északi után. Ugyanakkor, őt sem kell félteni, ha üldözésekről van szó. Hátraszökkenve, hamar az átlyukasztott pulton találja magát.
Mindeközben én is talpra kecmergem magam, majd karjaimat a mennyezetnek tárva jelzem, miszerint nem kívánok részt venni a további harcokban.
A kopasz óriások nem is szentelnek rám sok figyelmet, minden érdeklődésüket leköti korábbi ellenfelem. ~ A mellek átka…
Nyugodt léptekkel, mindenféle hirtelen mozdulatot nélkülözve érem el az asztalt, amely lapjába zárta Hajnalt. Bár a bandavezér tekintete néha átsiklik rajtam, még ő sem tesz semmit, mikor kirántom fattyúkardom, majd visszacsúsztatom árnyszínű hüvelyébe. ~ Úgy tűnik, ők is azt szeretnék, ha elmennék innen.
Továbbra is feltartott kezekkel veszem célba a kijáratot, ám egy váratlan esemény zavarja meg elképzeléseimet – nyílvessző ágyazódik az ajtóléc deszkáiba.
Lángvörös szemeimet rögvest az északira emelem, ő pedig halványan mosolyogva néz vissza rám. ~ Túl sok időt hagynak neki azok a barmok…  
- Nem mész te innen sehova. – Tudatja jól halhatóan. - Én a helyetekben nem hagynám kisétálni féleszűek. A fiú fejére csinos kis vérdíjat tűztek ki... – Ez mindent megváltoztat.
A zsoldosok szószólója fegyvere után nyúl, de én akkora már mögötte termek. Bár a fejem csak lapockái közé ér fel, tenyeremmel még képes vagyok ráfogni arcára, miközben éjfekete pengémet a gerincébe vájom. Hajnal átmegy a vérten. bőrön, s húson egyaránt, vörös folyadékkal áztatva ujjaim, melyek a férfi ajkaira szorulnak.
- Ne nehezítsd meg a dolgod. A halál csak akkor fájdalmas, ha te teszed azzá. – Suttogom áldozatomnak, miközben kardom markolatát pár hüvelyknyivel mélyebbre tolom a testébe.
A halála biztosnak tűnik – egészen addig, míg az ernyedt alak lomha, szürkés ködrojtokká enyészik. Menten megpördülök, s tekintetem már az arra váró, öntelt vigyor üdvözli…

- Ezt ne csináld többet! Hallod, kölyök?! – kiáltottam orrhangon, szinte sértődötten, miután sikeresen ülőhelyzetbe tornáztam magam. Kezemet sajgó, lüktető orromra tapasztottam, amiből immár patakokban folyt forró, bordószín vérem. Tanácstalanul körbenéztem, de elérhető közelségben nem találtam semmit, amivel felitathattam volna létem folyékony szikráját, így hát jobb híján a pulóverem felkari részét tapasztottam arcomhoz, és reméltem, hogy hamar eláll a vérzést.
- Nekem hatásosnak tűnik. – Jelentette ki a fiú közömbösen.
- A bordáidnak is? – szúrtam vissza kelletlenül. Nem néztem ellenfelemre, de úgy gondoltam a megfelelő válaszon töri a fejét, amikor lassú, ütemes taps zaja verte fel a kocsma ideiglenes csendjét. A hangot követve a három zajos zsoldost pillantottam meg, amint elégedetten, gúnyos vigyorral arcukon trappoltak vissza a kocsmába. A tapsikoló, alacsonyabb férfi könnyed bőrpáncélt viselt, míg az alakját keretező két hústorony testét megviselt, de még mindig láthatóan masszív, fémpáncélzat takarta.
- Gratulálnom kell, látványos előadást nyújtottatok. És bár magam is érintett volnék a végeredményben, lévén az északira fogadtam, sajnos véget kell vetnünk az összecsapásnak. A rendfenntartók hamarosan itt lesznek, így az időnk véges, a munkánkat pedig el kell látnunk. Szegény taverna csak úgy roskadozik az értékektől, kár lenne, ha arra méltatlan kezekben sínylődnének tovább. – zengte könnyed hangon a törpe, miközben én ráérősen ápolgattam sérült orrom, amiben nagyjából már megalvadt a vér. Ez egyben azt is jelentette, hogy csak a számon át jutottam levegőhöz. - Arra kérlek titeket, hogy távozzatok.
Természetesen eszem ágában sem volt távozni, ugyanakkor okosan időzítettek, egyértelmű fölényben voltak hozzánk képest. Határozott fellépésükre csak hasonló határozottsággal válaszolhattam. Akkor ez tűnt a legjobb taktikának, s túlzott önbizalmuk is csak megerősített meglátásomban. Alábecsültek, ezt a vak is látta volna.
- Nektek nem tanították meg a szüleitek, hogy mások dolgába ne üssétek bele azt a ronda-nagy orrotokat? – kérdeztem, amolyan könnyed, érdeklődő hangon, s nagyjából letöröltem az utolsó vércseppeket is arcomról.
- Ó, szegény apám ritkán tanított bármit is nekem. Mondhatni vándorolt... egyik börtönből a másikba. – vonta meg a vállát a főbunkó. - De ha nem, hát nem. A tiétek fiúk. Az arcát kíméljétek, kár lenne elcsúfítani. A többi részével azt kezdtek, amit akartok. – Nem mintha az arcomnak már nem lenne mindegy… – tettem hozzá bosszankodva magamban.
 
A két izomagyú persze nem tétlenkedett. Negédes vigyorral arcukon indultak meg felém olyan összhangban, mint a vonuló vándormadarak teszik. Egy pillanat alatt magam elé rántottam íjamat, s mire az fejmagasságba került, már benne feszült egy vérre szomjazó nyílvessző is. Nem haboztam, azonnal kilőttem a jobb oldali férfi homlokát célozva. Sajnos fel voltak készülve a támadásra, így a nyíl masszív fémhegye a koponyája helyett, csak a súlyos fémpajzsba fúródhatott bele. Az eredmény nem lepett meg, ilyen közelről nem járhattam sikerrel. Nem pazaroltam hát el több lövést a két páncélosra. Hátranyúltam, és egy jéggömb fejű nyilat húztam elő a tegezből. Betöltöttem, és a két magas alak feje fölé lőttem. A nyílvessző elegáns ívet leírva átrepült felettük, és a még mindig mögöttük figyelő vezetőjük mellett csapódott a puha fából készült padlóba. A jéggömb ezernyi szilánkra robbant, megtépázva a barna hajú, szakállas férfi egyik oldalát, aki nyöszörögve arrébb ugrott. Nem volt időm több lövésre, társai máris túl közel értek hozzám.
Néhány gyors mozdulattal elszökelltem, s a pulthoz érve, felugrottam annak lapjára. Még éppen elértem a pult mögötti, üvegpalackokkal teli polcot. Lekaptam a legfelsőről egy teli whiskys üveget, és az egyik fejének vágtam. Gyors volt, pont mielőtt az üveg célba érhetett volna, ripityára tört a pajzsán. Azonban annyira elég volt, hogy feltartóztassa őket. Vállamra akasztottam íjamat, és két kézzel kezdtem őket hajigálni a legkülönfélébb italokkal, poharakkal, tányérokkal, még kések is akadtak a kezembe, bár azokat meglehetősen ügyetlenül vágtam hozzájuk. A figyelemelterelés egyelőre elég volt nekem ahhoz, hogy rápillantsak a noxusi kölyökre, aki éppen távozó félben volt a romossá vált kocsmából. Amíg a két ostoba az itt-ott mégis a testükbe fúródott üvegszilánkokkal volt elfoglalva, én újra kezembe kaptam fegyverem, s egy gyors mozdulattal az ajtóba lőttem, éppen mielőtt a kölyök kinyithatta volna azt. Csak nem gondolta, hogy ilyen könnyedén itt hagyhat ezekkel a férgekkel… Nem. Így vagy úgy, de segíteni fog nekem helyretenni ezt a koszos bagázst, egyedül ugyanis képtelen lennék rá.
Azonnal hátrafordult, vérvörös tekintetét az enyémbe fúrta. Megengedtem magamnak egy halvány mosolyt.. abból az idegesítő fajtából.
- Nem mész te innen sehova. – tudattam vele, amolyan tájékoztató jelleggel. - Én a helyetekben nem hagynám kisétálni féleszűek. A fiú fejére csinos kis vérdíjat tűztek ki... – ugyan tekintetem még mindig a fiú arcát fürkészte, szavaim célba értek.
A vezérszerű férfi azonmód fegyvere után nyúlt, ám a kölyköt sem ejtették a fejére. Mire a zsoldos mozdulata befejeződhetett volna, a noxusi már mögötte állt, bal tenyerét a férfi arcára tapasztotta, jobbjában pihenő kardjával pedig könnyedén átszúrta áldozata zömök testét. A reccsenésből ítélve csontot is érhetett, feltehetően a gerincét, teste ugyanis azonnal elernyedt, kiontott vére pedig a fiú alkarjára folyt, gyorsan átáztatva annak ruházatát. Ez éppen elég volt, hogy saját támadóim figyelmét is magára vonja. Úgy tűnt vezérük hamar eltávozott az élők sorából.. ám néhány pillanattal később az élettelen test szürkés füstfelhővé párolgott, s a vezér ott állt a kölyök mögött, öntelt vigyorral kényeztetve a fiú amúgy is feszült idegeit.. nem csak az övéit..