Új világ
I. Rész
Először egyáltalán nem gondolkoztam azon, hogy merre repülök, szégyelltem magam, amiért nem bírtam megvédeni Mester dolgozószobáját. Gyenge voltam esélyem sem lett volna azokkal a mágusokkal szemben, és az egész intézmény felfigyelt volna rám, ha tovább maradok, az esetleges következmények borzasztó sodrásától a hideg is kirázott. Kénytelen voltam elhagyni otthonomat, és új irányok felé terelődni. Soha sem fordult meg fejemben a jövőm tanítóm nélkül, a veszteség érzete túl nagy volt, egyáltalán nem akartam mindezt újra átélni. Önállónak kell hogy legyek, méghozzá teljesen, és gyorsan.
Képtelenség… Féltem az örök egyedülléttől, de elkerülhetetlen volt.
Elmélkedésem gödréből alig láttam ki, ám egy ismerős út új távlatokra terelte szemem, és minél tovább követtem, annál tovább nőtt bennem a felismerés, ugyan oda tartok ahová pár nappal ezelőtt indultam, Piltoverbe. Eszembe jutott az óramű bolt, a csomag amit szállítottam, a borzasztó halálos éhség, a célszemély buta mosolya… Tyrus aki szintén ismerte mesteremet… Vajon ő tudja mi történt pontosan a gazdámmal? Fontolóra vettem, hogy meglátogassam újra, és kikérdezzem, azt remélve, esetleg tud valamit váratlan eseményekről.
A rengeteg és szokatlan negatív gondolattól már rosszul voltam, a hirtelen hangulatváltozásaim lassan az őrületbe kergettek. A táj alattam nyugodtan vonult, a káosz bennem egyre csak nőtt. Egy részem elhitte, hogy Mester talán még él, másik részem viszont már örökre eltemette.
~ Én nem lehetek ilyen~ Nem akartam többé, hogy a felesleges érzelmek befolyásoljanak bármilyen téren.
~ Csak energiapazarlás. ~ De képtelen voltam kiölni magamból a rossz gondolatokat. Egyre szárazabb, és hűvösebb szellő kísérte reptem, miközben a nap nyugovóra tért, és Piltover egyre közelebb kúszott felém a láthatáron. Bőven volt még bennem a rengeteg mágikus tárgy erejéből, és ha jól sejtettem, nem kell rögtön vacsora után kutatnom. Nemsokára csendesen keringtem a város tornyai közt , egy-két bóklászó alak észrevett, de nem tudták mire vélni a szárnyaim keltette jelenséget. Csak egy fénycsík voltam a szürkületben.
Az első csillagok felragyogtak az égen, hogy köszöntsék a holdat, én pedig megérkeztem ugyan abba az ablakba, ahol napokkal ezelőtt ültem. Ezúttal, az viszont csukva volt, és a külső párkányon épp hogy csak elfértem. Odabentről gyertyafények szűrődtek át a vékony fehér függönyön. Ki kellett volna nyitnom az ablakot ahhoz, hogy bemehessek, de az zárva volt a kopogásomra pedig nem válaszolt senki.
Tehetetlenségemben lenéztem hát az alattam fekvő hosszú, széles utcára, és az embereket kémleltem. Mindig is csodáltam hogy képesek ilyen egyenes háttal közlekedni. Nem is beszélve a furcsa középen hajló oszlopszerű lábaikkal.
~Mester is pont ilyen…~Hosszan nyúltam el a párkányon, hogy lehasaljak, és ne guruljak le, betakartam oldalam szárnyaimmal, és fejem két mellső mancsom közé fektettem.
Ritkán éreztem hideget, vagy meleget, most mégis dideregtem, ám nem az éjszakai hűvös szél miatt. Tétlenségem újra felidézte bennem a nemrég történteket. Idegesen fújtattam egy helyben, és a szembe lévő magas ház falát bámultam, melyet az esti fények borongós kékre festettek. Benne tanítóm arcát láttam, gondterhelt tekintetét, amilyet az utolsó napokban magára öltött. Nem bírtam tovább nézni, mellkasom még mindig feszített a szomorúságtól, aggodalomtól és kétségbeeséstől, homlokom a párkány csiszolt kövéhez nyomtam, azt gondolva így talán lehűl a fejem.
Válaszokra van szükségem, méghozzá gyorsan. Erősen elgondolkodtatott az első ötletem, miszerint betörök a zárt ablakon és felébresztem az illetőt,
de vissza kellett fognom magam, már elég kárt okoztam ezen a héten…
Felemeltem fejemet, és orrom az ablaküveghez szorítottam, vártam, hogy történjen valami, ami talán visszájára fordítja e borzasztó események sorozatát.
Az alattam nyújtózó utca képe haloványan tűnt fel az ablak tükröződésében, hosszú órák teltek el, egyre kevesebb ember járta a köves utakat.
És akkor megláttam őt.
Félelmetesen ismerős volt, szakadt bőrpáncélja, hosszú vörös haja mit kontyban hordott, és koszos szürke köpenye. Meg mertem volna esküdni, hogy már láttam valahol.
Ismét a levegőbe emelkedtem, és magasan köröztem fölötte, de akárhogy törtem a fejem egyszerűen nem tudtam leküzdeni a különös érzést.
~ Biztos, hogy láttam már… De hol? És mi-…~ Végül beugrott, láttam magam előtt a jelenetet mikor belépett Mester laborjába, s mindenfélét összehordott, amit akkor még nem igazán értettem. Az emlékképek ködösen úsztak elő, együtt egyféle ellenszenvvel, amit egykor iránta éreztem. Ám ez az ellenszenv most helyet engedett kíváncsiságomnak, és követtem őt csendesen szárnyra kélve, és vigyázva, hogy ne vegyen észre.
Öt- hat sarkon keresztül menetelt, sietősen kapkodta lábait, majd bekanyarodott egy keskeny utcába, ahol viszonylag apróbb épületek bújtak meg a többi magas toronyház mellett. Megállt egy ház előtt, kopogott, és várt. Nem sejtette, hogy a mögötte lévő magas ház tetejéről figyelem.
~Végre megállt, talán szót tudok vele érteni… Hátha válaszol a kérdéseimre.~ Gondoltam naivan.
Ide-oda kapkodta tekintetét, mintha ideges lenne, így pont nem látta, ahogy a mellette magasodó láda halomra landoltam.
Rendesen meglepődhetett mikor meglátott, mert legalább egy métert ugrott hátrafelé.
A felismerés viszont az ő szemében is felcsillant, ám gyanakodva meredt rám hosszú pillanatokig.
- Azt hiszem ismerjük egymást. - Kezdeményeztem.
Ettől ismét meglepődött, még sosem hallotta vékony hangomat a fejében visszhangozni.
A nyíló ajtó azonban félbeszakította csírázó párbeszédünket, és a kilépő férfi először észre sem vett.
- Eryn! Már épp ideje hogy…- A nő megkövült arckifejezésétől megakadt mondata, és a másik oldalára nézett. Pontosan arcmagasságban ültem vele szemben Orrunk szinte összeért, egy ugrással ő is a Eryn mellett landolt szembe velem, én pedig furcsállva reakciójukat, fejem kérdőn oldalra billentettem.
- Ez meg mi?- Kérdezte a férfi, miközben egy pillanatra sem vette le tekintetét rólam.
- Ő…- kapott észbe a nő – Azt hiszem egy régi ügyfelem háziállata. - Motyogta bizonytalanul.
- Háziállat!? – Förmedtem mindkettejükre telepatikusan. –
Én a nagy Raziel Mysfire Tanítványa vagyok, a nevem Yurael! - Villogtattam torkom narancssárga fényét halk morgás kíséretében.
- Emlékszik rám, nem?- Húztam összébb magam, hisz nem fenyegetőzni jöttem.
A két ember még mindig gyanakodva és összezavarodva állt, de pár csöndes pislogás utána nő végre magához tért.
- Emlékszem, hogy ne emlékeznék…
~ Bár azóta sokkal többet tudok rólad~ Gondolta magában, viszont ezt én is hallottam.
- Mit tud rólam? – kérdeztem meglepődötten.
- Hogy?... Mi?! Gáh! Szálj ki a fejeből te kis….- Itt az arckifejezése hirtelen enyhült -… Te kis… mindegy. – Karjait megadóan a csípőjére tette és arca nem sugárzott többé savanyúságot.
A mellette álló férfi csak csöndben figyelte az eseményeket.
- Raziel miatt vagy itt? – kérdezte.
- Igen. Tud valamit a hollétéről? Vagy, hogy mi történt vele?- nyújtogattam a nyakam hevesen.A nő arcára most komorság ült ki.
- Elnézést, hogy közbeszólok, de nem folytathatnánk bent a beszélgetést?- szólt közbe a férfi.
- Mért mennénk be? Én csak válaszokért jöttem, és utána tovább állok. – Közöltem értetlenkedve.
- Gyere csak be nyugodtan, igazából sok megbeszélni valónk van, azt hiszem és tudnánk egymáson segíteni.- magabiztosságát összekulcsolt karjai jelezték, és fejét fentebb emelte.
Mindent összegezve nem tehettem mást, elfogadtam az invitációt, leugrottam a doboz halomról, figyelembe sem véve azt, hogy ketten is előttem álltak, de ők időben szétugrottak, pont, ahogy arra számítottam.
Utánam sétáltak be az ajtón, amit becsuktak maguk mögött, minden rosszalló gondolatukat hallottam, ám egyáltalán nem érdekelt minek hordanak el.
Önkényesen felpattantam egy közeli asztalra és onnan néztem körbe.
Egyáltalán nem hasonlított a jól megszokott laborra, mindenütt sok felesleges bútor, sok szék és asztal, egy pult, mögötte üvegekkel és hordókkal. Abból a sarokból borzasztó erős szag áradt, nem tudom mi lehetett a hordókban, aminek ilyen erjedt illata van. Úgy tudtam ez ilyen helyet fogadónak hívják, és sok furcsa kedélyállapotú fazon tarkítja, de ez teljesen üres volt.
Teljesen körbeért vizsgálódó tekintetem, a két ember arcán állapodott meg.
A szemük fölött elhelyezkedő két szőrcsík alább ereszkedett. A férfi a bal tenyerébe temette az arcát és felsóhajtott.
- Nos, akkor beszélgessünk – Mondta a nő beletörődően, odajött az asztalhoz, és leült velem szembe, a másik ember pedig követte példáját, de ő távolabb foglalt helyet.
- Várom a válaszokat. – Huppantam le az asztal közepén.
- Válaszolok ne félj. Ha cserébe segítesz nekem egy két dologban. Ki tudja talán még maradni is kedved lesz. - Jelent meg egy nyegle mosoly a szája szélén.
Ismét mérlegelnem kellett a helyzetet. Lehet, hogy később Tyrustól sok mindent tudok meg Mesterről, de ettől a nőtőt talán még többet, szolgálataim ellenében
- Na, mit szólsz? Végül is csak olyanokat fogok kérni majd tőled, mint anno Raziel- türelmetlenkedett.
Egyáltalán nem volt ínyemre, hogy az ő utasításait kövessem, vagy hogy bármilyen módon segítsek neki, de úgy tűnt nincs más esély a válaszok meglelésére.
- Elfogadom, az ajánlatát. – Mondtam kissé vonakodva.
A nő arcára elégedett mosoly ült ki, a lámpafény kiemelte citromsárga szemeinek csillanását.
- Mért lennék aranybánya?- kérdeztem az elbizakodott nőtől.
Az összerándult kisé a meglepetéstől, mindig elfelejti, hogy olvasom a gondolatait.
A férfi mellettünk felhorkant, jót mosolygott a nő baklövésén, amaz egy gyilkos pillantással rögtön el is hallgattatta erre a férfi felállt és az emeletre ment, de félúton halkan felkacagott.
- Remek. – Sóhajtott fel a vörös hajú.- Lásd nagylelkűségemet, felajánlom, hogy itt meghúzd magad, amíg él az egyességünk. Ott alszol a lenti szinten, ahol akarsz, de ne légy szem előtt ha lehet, a többi részletet majd megbeszéljük holnap. - feláll, megfordult és elment a közeli lépcső irányába.
Én hasonlóan tettem, de az ajtó felé lépdeltem.
- Most meg hová mész?!- Fortyant rám Eryn a lépcsőről.
- Keresek valami fogyaszthatót. – Közöltem.
- Nem mutatkozhatsz így a városban, még este sem! Csoda, hogy még nem kaptak el!- Szaladt le a lépcsőn, és felém tartott.
- Tudok magamra vigyázni!- Csattogtattam szárnyaimat haragosan.
- Nem mehetsz ki! Megértetted?!- ripakodott rám miközben elállta az ajtó felé vezető utat.
Harag remegtette meg testem… A nő pontosan azt tette amit az intézményben a mágusok műveltek velem. Be akart zárni.
Morogni kezdtem rá tűhegyes ébenfekete fogaim közül a narancsos fény baljósan villant fel
- …Nem ijesztesz meg!- Bizonytalansága azonban az ellenkezőjét mutatta.
Egyre erőteljesebben morogtam rá, majd hangosan rikoltottam egyet felé, és erre villámgyorsan reagált, öve egyik tartójáról egy tőrt húzott elő, és hegyét egyenesen a két szemem közé irányította.
- A hírekben olvastam az óraműves esetéről. Semmi nem tűnt el, de minden használhatatlan lett… Furcsa karomnyomok a padlón, és a szétszedett ajtó. Te voltál, igazam van?
Nem válaszoltam.
- A Seriff már jó úton halad, hogy megtaláljon, túl sok nyomot hagytál magad után. Ha hallgatsz rám, talán megúszod egy kisebb büntetéssel, Gyíkfajzat.
Mérgesen csattan össze állkapcsom a nő kinyújtott keze előtt, ő pedig válaszul suhintott vele egyet felém, éppen csak felhorzsolva orromat. Ez volt az utolsó csepp a pohárban, erős hátsó lábaimról elrugaszkodtam és a rá vetettem magam.
- Te félresikerült kis dög!- nyekkent a földön, én pedig a mellkasán landoltam, kezéből kitéptem a tőrt, majd róla elugorva kilöktem az ajtót, és nekifutásból szárnyra keltem számban a tőrrel….
Pént. Okt. 18, 2013 2:34 am by 
:6858695645
