Név: Yurael
Nem: Nőstény
Kor : 5 évFaj: Drake Kinézet: Jelenleg akkora mint egy nagyobb fajta kutya. Gyöngyházfényben játszó fehéres pikkelyei egész testét befedik, egyedül feje, nyaka felső fele és rövidke két mellső mancsa rozsdabarna, mind fémesen csillog. Aránytalanul kicsi szárnyainak belseje világosbarna, végtagjai hosszú fekete sólyomszerű karmokban végződnek, rövid oldalról lapított nyaka végén nyílhegy alakú fej ül, a fej két oldalán pedig egy kéken világító szempár kémleli a világot. Erős, borotva éles de apró fekete fogait csak önvédelemre használja, vagy valaminek a tartására. Mellkasán egy narancssárga kristály szerű torzulás van, ami csak akkor világít ha mágiát használ. Mivel még fiatal, egyenlőre fejletlen minden testrésze.
Jellem: Eléggé csőlátású, csak abban hisz, amit a mestere tanított neki, és nagyon bizalmatlan az idegenekkel, nem ítélkezik első látásra, de jobb szeret távol maradni, és onnan figyelni. Nem is nagyon mutatkozik a városban, tetőkön és rejtett zugokban bujkál. Csak akkor bújik elő és mutatja meg magát, ha úgy érzi szükséges, vagy ha nem érzékel veszélyforrást. Hűséges és védelmező azokkal, akik elnyerik a bizalmát, ami persze nem egyszerű dolog. Mivel a mágia az egyetlen energiaforrása, gyakran önkényesen kisajátít egy-két rosszul őrzött mágikus tárgyat. Külseje miatt sokan megrémülnek tőle, második pillantásra viszont ártalmatlannak tűnik, de nem egyszer csúnyán ellátta azoknak a baját akik megpróbálták elkapni, vagy ha az ellenség felülkerekedett sikeresen eliszkolt, de régi mestere iránt érzet tisztelete miatt nem ölt meg senkit eddig.
Hangulata néha indokolatlanul megváltozik, nagy hatással van rá az „éhsége”, de általában higgadt.
Képesség:Név: Wings of duskYurael két szárnyát Erős narancsos fénybe burkolja felhalmozott mágiája segítségével, és e fény egy nagyobb szárnyként szolgál, melynek segítségével repülni tud fiatal, fejletlen felépítése ellenére, gyorsabban és ügyesebben, mint ahogy azt kinéznék belőle.
Típus: Támogató--->Segítő--->Hatalom--->Fizikai
Előtörténet:Kísérteties zöld fény terített be mindent, amit elért a Nexus maró fényáradata. Talán évszázadok óta nem járt erre senki, de nem is akart. A nő sietősen körbe járta a helyet némi mozdítható után kutatva. Pár kődarabon kívül nem talált semmit leszámítva egy hatalmas kripta bejáratot aminek csak a kapuja látszott. Magasra húzta a szemöldökeit mikor meglátta a kripta alatt rejtőző sötét, alig fél méter széles repedést. Mivel a súlyos kőajtó mozdíthatatlan volt, óvatosan közelebb ment a járat tátongó szájához, majd berúgott egy kavicsot, és odahajolva várta a koppanást, ami azt jelezte mennyire van messze az alja. A kavics görögve haladt lefelé, egyre halkult, már nem lehetett hallani hol állt meg. Rövidebb tétovázás után a nő, kételyei ellenére egy kötelet rögzített derekára és egy közelben álló halott fa kilógó gyökerére, és leereszkedett, karcsú teste és könnyed testhezálló ruhájának hála akadálytalanul hadat lefelé, felette egyre szűkült a barlang szája, ahogy egyre mélyebbre került.
A terem ahová érkezett, furcsán meleg és párás volt, csupán a vízcseppek pergése fedte el a csendet időnként. Fáklyája fényénél a kripta belseje tűnt fel, méghozzá egy érintetlen rész, öreg omladozó falakkal rengeteg szétomlott kőládával, ahogy a beomlott plafon ripityára törte őket, a tartalmuk is szétszóródott a földön. A nő Rögtön oda is ugrott és elkezdte megtömni táskáját mindenféle különleges tárggyal, kincsekkel. Ahogy próbált kitölteni minden ujjnyi helyet, kapkodásában meglökte a falnak támasztott fáklyáját, ami elgurult, és nekiütközött egy félkör alakú lépcsősornak. A kincsvadász elképedve bámulta a látványt ami elé tárult; egy hatalmas kőfaragásokkal díszített trón melynek közepén halott ember ernyedt maradványa ült, fején feketén csillogó korona, öltözéke többi része is csak azt a tényt erősítette, hogy ez a hulla valaha egy uralkodó lelkének adott otthont. A kalandor felvette fáklyáját a földről, s ekkor vette észre a fentről beszűrődő Zöldes fényt amit a Nexus bocsátott ki, és egyenesen a halott király összefont karjaiba világított. Valami, mint egy összetört tükör, visszaverte ezt a fényt és szétszórta a kripta belsejében. A nő fordult egyet maga körül, a fényfoltok csak még hátborzongatóbbá tették a helyet, és nem szeretett volna sokáig elidőzni itt. Tekintete végül megállapodott a tárgyon, amin visszaverődött a fény, majd óvatosan kiszabadította a csontváz hideg szorításából. Ahogy megvizsgálta, egy sárgadinnye nagyságú kődarabnak tűnt, amit narancssárga kristályok csipkéztek mindenütt.
Legnagyobb meglepetésére, a hőmérséklet olyan gyorsan esett körülötte, mint egy zuhanó szikla. Nagyon rossz érzése támadt,és úgy döntött rögtön távozik is, természetesen a zsákmányával együtt. Vacogó fogakkal mászott felfelé a kötélen, mikor az utolsó pillantásokat vettette a teremre , a zöld fényben mintha megmozdult volna valami odalent. Villám gyorsan kiugrott a repedésből és még mindig a hideg rázta, ahogy bámulta az előtte nyíló járatot, végül összeszedte magát, és szapora léptekkel elhagyta a helyet.
Remélte hogy csak a képzelete játszott vele az utolsó pillanatokban…
Nem is emlékszem a napokra, mikor frissen keltem ki. Akkor nem voltam több mint egy buta, apró kukac.
Aki értelmet és tudást adott nekem egy öreg mágus volt, neve Raziel Mystfire, én csak Mesternek hívom, persze akár apámnak is nevezhettem volna, de az apa fogalmát csak később ismertem meg. Az emberek szerint viszont az apa hasonló fajúnak kell, hogy legyen, így nem láttam megfelelőnek az elnevezést. Tőle kaptam nevemet is, azt nem mesélte el honnan.
Örök hálával és hűséggel tartozom neki amiért felnevelt és megtanította, hogyan maradjak meg a világban, valamint segített fejlődnöm, testben és lélekben. Tőle sajátítottam el a közös nyelvet, amit csak telepatikusan, de folyékonyan beszélek, ő tette lehetővé, hogy a bennem rejlő erőket korrekt módon használhassam, gondoskodott róla, hogy sose fogyjak ki a mágiából, ami a vesztemet is okozhatja, ugyanis az én szervezetem csak mágiával működik. Gondomat viselte minden helyzetben, a teher és galiba ellenére, mit neki okoztam kezdeti ügyetlenségemmel. Még mindig nem tökéletes a tudásom és bizonyos dolgokkal még most sem ismerkedtem meg, de tapasztalataim tárát folyamatosan bővítem, napról-napra több mindent tanulok meg a világról és szokásokról. Mikor elég nagy lettem, és elég erős a mágiám ahhoz, hogy apró szárnyaim elbírjanak, végre segíthettem Mentoromnak, hasznos lehettem számára, feladatokat adott ki amiket teljesítenem kellett, többnyire szállítás vagy beszerzés témában.
Tökéletesen elégedett voltam életemmel, minden tökéletesen kiszámíthatóan történt, egészen addig a bizonyos napig…
Szeretem, ha minden úgy történik, ahogy megszoktam. Mester kiadja a feladatomat, amit én a legnagyobb örömmel, készséggel teljesítek, aztán eltöltöm jól megérdemelt pihenőmet. Már várt az erkélyen mire megérkeztem. Visszahúztam mágikusan kiegészített apró szárnyaimat, lehuppantam két hátsó lábammal az erkély kőkorlátjára, majd átnyújtottam a szállítmányt. Már akkor is furcsán nyugtalannak tűnt, érdeklődve, tág szemekkel tekintettem fel rá, de ő válaszképpen megvakargatta a fejemet, hogy megnyugodjak. Miután megköszönte a csomagot, bebattyogott a folyosóra. Csöndben követtem vissza a laborba, karmaim csattogása visszhangzott a hosszú terem kövein, ahogy két lábon bukdácsoltam mentorom után. Pont elértem a lelógó karjáig, amivel nem a csomagot fogta. Előre hátra lóbálta a kezét járás közben, ahogy az emberek szokták, ezt figyeltem, ettől elszállt a maradék rossz érzésem is. Követtem tekintetemmel himbálózó végtagját, és mikor az hátrafelé váltott irányt, megpróbáltam elérni, hogy megbökhessem orrommal ujjainak végét. Ez nagyon jó játéknak tűnt, De még milyen jónak! A járásra is elfelejtettem koncentrálni, ezért ráléptem a saját lábamra, és előrebuktam, Erre már Mester is feleszmélt, de pont akkorra nézett le hozzám mikor már újra talpon voltam, és panaszosan ráztam meg fejemet miközben gyönge morgás hagyta el torkomat. Csak itthon voltam ilyen dekoncentrált, a túlzott biztonságérzet miatt. Mikor a feladatomat teljesítem, mindent megteszek annak érdekében, hogy tanítóm által kiadott feladatot gördülékenyen elvégezhessem. A labor ajtaja kinyílt és a kellemes hűvös körbeölelt mindkettőnket. Itt éreztem magam a legjobban, és már le is hemperedtem a saját helyemre, ahol már várt a jól megérdemelt mai vacsorám, egy elhasználódott ám még mindig megfelelő mértékű mágiával rendelkező cipő. Éhesen vetettem rá magam és önfeledten rágcsálni kezdtem a játék kedvéért, és szépen lassan szívtam el belőle a mágiát, ízlelgettem az erejét. Éreztem, hogy új erőre kapok, és egyre vadabbul kezdtem rángatni a lábbeli szárát, miközben a földön tartottam a talpát rövid karjaimmal. Mélykék tekintetemet közben egyszer sem vettem le Mesterről, aki gondterhelten ült le kopott székébe, és láthatóan aggasztotta valami. Abbahagytam a vacsorát, furcsa érzés feszítette mellkasomat belülről, talán ezt az érzést nevezik aggodalomnak, amit eddig szinte egyszer sem tapasztaltam rendesen. Éreztem Mester messze járó gondolatait és azt is hogy nincsenek rá jó hatással, így aggodalmam egyre csak nőtt.
- Valami gond van Mester?
Kérdésemre nem kaptam rögtön választ, de Mentorom gondolatai hirtelen visszatértek a laborba. Egy sóhajtás után felém fordult végre és így szólt.
- Egy időre el kell mennem. De hogy addig se unatkozz, lenne egy újabb feladatom számodra.
Próbált úgy tenni, mint aki jobb hangulatban van, mint valójában, de ez az én érzékeimhez kevés volt, és ezt ő is tudta.
Kis fogaim szorításából elengedtem a meggyötört csizmát és egyből az esetleges feladatra koncentráltam, kíváncsian billentettem oldalra fejemet.
– És mi lenne az?Felvett egy táskát az asztala mellől, mely meg volt rakva iratokkal, mágikus és egyszerű tárgyakkal. Éreztem egy-kettő erejét, de tanítóm birtokában lévő dolgoknak sosem szívnám el energiáit, tudtam, hogy nem szabad, ezért csak kíváncsian megböktem orrommal.
-Ezt a csomagot kell elvinned Piltoverbe. Csak és kizárólag egy embernek adhatod oda, a neve Tyrus Foesmith, az akadémia egyik professzora. Tudni fog róla, hogy mész, már írtam neki egy levelet.
Ismét megbökte orrom hegyével a bőrtáskát, és akkor hirtelen tudatosult bennem csak az ez előtt elhangzott mondata!
Szokásosnál nagyobb lendülettel kaptam fel a fejem és egyenesen gondviselőm szemébe néztem.
- Mester elmegy itthonról? Nagyon, nagyon szokatlan!- közöltem és aggodalmamnak még inkább hangot adva nyüsszentettem egyet, és a fejemet ráztam.
Sosem gondoltam volna, hogy az egyszerű mindennapok valaha is meg fognak változni! Igazán nem szerettem a változásokat!
Egy erőltetett mosoly ült ki az arcára, és nyugtatóan megsimogatott.
- Ez most fontos, már előbb el kellett volna mennem. Most megteszem, és talán amit találok megoldja minden problémámat. - Aztán visszasétált asztalához, és pakolni kezdett.
- Értem. - Hajtottam le megadóan a fejem.
Nem mondtam végül ellent, mindig az volt amit ő mondott, és eddig semmi baj nem történt, talán most sem fog… Eddig is és most is vakon megbízok döntéseiben!
Elszántságom ellenére aggodalmam nem szállt el.
Mester azon az estén még sokáig fent volt, nem nagyon szóltunk egymáshoz, órákig pakolt és rendkívül mélyen eltemetődött gondolataiban, miközben én a helyemen fészkelődve figyeltem minden mozdulatát, lépteinek ideges dobbanását hallgattam. Éreztem félelmét, bár gőzöm sem volt róla mire készül, de azt az egyet tudtam, hogy semmi jóra, és neki sincs ínyére, hogy el kell mennie.
Mikor kész lett, fáradtan visszahuppant székébe, és ott elmélkedett még egy darabig. Zaklatottsága miatt nehezen, de elnyomta végül az álom.
Erre már én is elálmosodtam, és elhatároztam, hogy most nem a helyemen alszom. Lassan odasomfordáltam mentorom karosszéke mellé, és óvatosan felkúsztam az ölébe, összetekeredtem, majd szépen lassan elszenderedtem én is.
A reggel viszonylag hamar eljött. Felébredtem, de Mester még mindig aludt elnyúlva a széken, félre billent fejjel. Két lábra emelkedtem, és két első mancsommal megtámaszkodtam szuszogó mellkasán így pontosan az arca fölé értem, ilyen közelről talán még sosem láttam idősödő vonásait. Kisvártatva az alvó hirtelen felébredt és igen csak meglepődött mikor szembekerült fürkésző szemeimmel. Hátraugrottam az asztalra és üdvözlően ugráltam egyhelyben míg meg nem kaptam a reggeli nyakvakarást.
Végül mindketten összekészültünk a mai nap elkövetkezendő kalandjaira, Mester most is átveszetett a hosszú folyosókon, az intézményen kívül eső kertbe, ügyelve arra, hogy senkivel se találkozzunk út közben. Ahogy kiértünk a nap szúrós sugarai fogadtak minket, dacosan néztem szembe velük, de felülkerekedtek és úgy döntöttem, inkább elfordítom tekintetem, így megállapodtak szemeim mesteremen aki ismét olyannyira elmerült nehézkes gondolataiban és még hunyorogni is elfelejtett, ahogy kint álltunk a napsütésben. Megrángattam köpenye szélét, hogy észhez térjen, és fel is eszmélt. Odanyújtotta nekem a zsákot amiben kézbesíteni való van.
- Ezt majdnem elfelejtettem. - nyúlt az egyik zsebe felé.
Kíváncsian nyújtogattam nyakamat a matató keze irányába, mágiát éreztem. Talán idő előtti ebéd!?
Egy medált vett elő vastag szíjjal. - Ezzel akkor is tudunk beszélni, és megtudod mutatni amit látsz, ha nem vagyok a laborban.
Tehát nem ebéd… de valami hasznos, talán ha ezt használjuk nem fog többé kényelmetlenül feszíteni a mellkasom ettől a bizonyos aggodalomtól. Engedelmesen megvártam amíg felcsatolja rám a varázstárgyat. Semmiképp sem szabad megenni! Semmiképp! Nézegettem nyakamban a csodálatos ékszert, de a rossz érzés egyre csak nőtt bennem, ismét mentorom felé tekintettem, aki ekkor már sétált a portálkristályok felé. Semmit nem tudtam mondani, teljesen felemésztett a hangulatom, nem akartam, hogy elmenjen.
- Vigyázz magadra. – Mondta mielőtt belépett volna a kristály fényébe.
Ahogy nőtt köztünk a távolság, úgy erősödött a feszítő fájdalmam, lábaim is beleremegtek.
- Térjen vissza Mester! – Kísértem gondolatomat egy halk és vékony rikoltással.
Majd elment… Eltűnt a kő vakító fényében ürességet hagyva maga után Tétován álltam egyhelyben, de a táskára nézve eszembe jutott a feladatom. Mindent meg kell tennem tanítómért! Végre sikerült a feladatra koncentrálnom, kitártam gyenge szárnyaimat és felhalmozott energiám segítségével narancsosan izzó fénybe burkoltam őket, kipótoltam gyengeségüket erős mágiával, hátsó lábaimmal rámarkoltam a táskára, és egyetlen szárnycsapással a levegőben voltam, az irányt pedig Piltover felé vettem.
Sebesen eveztem az égen, semmilyen szél nem téríthetett ki utamból, hittem, hogy minél gyorsabban teljesítem feladatomat, annál hamarabb láthatom viszont mentoromat. Az emlékképek, amit az ő elméjéből kaptam a helyről, pontosan elvezettek célomig. Egyre jobban gyorsítottam tempómon, csak úgy hasítottam a levegőt, bár egyre inkább éreztem, ahogy elszáll belőlem mágia által nyújtott erő, de ez volt most a legkisebb gondom. Csak azért lassítottam néha, mert éreztem, hogy a légellenállás már-már kiszakítja egyre gyengülő karmaim közül a táskát.
Néhány napi repülés után zöldellő füves-mocsaras területek nyúltak alattam, és a horizonton kezdtek megjelenni Piltover magas fehér, jellegzetes épületei, és alig 2 óra alatt már el is értem a város szélét. Ez a bizonyos Tyrus Foesmith viszont szinte a legközepén lakott, így emeltem a repülési magasságomon. Az apró dombot a hatalmas torony szinte összenyomta termetével.
Ide-oda cikáztam a tornyok közt, mire megtaláltam a megfelelő épületet, és a fáradtságtól zuhanó repülésben landoltam egy nyitott ablak párkányán. Nem láttam a teremben senkit akinek telepatikusan üzenni tudtam volna, ezért csak rikkantottam egyet, hátha meghallja valaki. De nem reagált senki, várnom kellett addig is kényelmesen lekuporodtam a táska mellé, majd megint rikoltottam ezúttal hosszan elnyújtva. Egy mély férfi hangja sejlett fel messzebbről.
- Jövök már, jövök!- csörtetett be a terem dupla ajtaján az ember, elsőre jó párévvel fiatalabbnak tűnt, mint Mesterem.
- Áh! Szervusz! Yurael ugye? Örvendek a szerencsének!-
Nem méltattam válaszra.
- Raziel sokat írt már nekem rólad! Igazi csodabogár vagy nemde?-
Összeszűkült szemekkel fürkésztem olcsó vigyorát, miközben jól behúztam nyakamat és még mindig nem adtam választ.
A kínos csendben a férfi a gallérját húzogatta.
Fogaim közé vettem a bőrtáskát és várakozóan tartottam előre az ő irányába, hogy végre átvegye.
-Ó igen a küldemény!Lássuk csak…- Kutakodni kezdett benne. – Iratok…Jegyzetek…érdekes tárgyak… Igen megvan minden! Köszönöm szépen kedves Yurael! Esetleg lenne kedved…- De nem tudta befejezni mert már indultam is hazafelé.
Egy hátra bukfenccel ereszkedtem le a magas párkányról majd mágikus szárnyaimat ismét előhívva emelkedtem vissza a magasba, mint egy kilőtt nyílvessző.
Aztán eszembe jutott a medál melyet ezelőtt kaptam Mestertől.
Lassítottam tempómon, hogy koncentrálni tudjak, két mellső mancsomba vettem a medált, majd előhívtam rejtett erejét. Éreztem, ahogy híd nyílik tanítóm és az én elmém közt, majdnem ugyan azt a biztonságot éreztem, mintha itt lenne.
- Mester, leszállítottam a csomagot, igyekszem haza!- Majd hirtelen a híd leomlott.
Teljesen összezavarodtam, az eddigi aggodalmam, ami csak enyhén feszítette mellkasomat most teljes erejéből, robbanásszerűen akart kitörni. Ezzel együtt minden erőm elhagyott, és tehetetlenül zuhantam alá a fehér toronyházak közt, miközben a szárnyaimat körülölelő fény szépen elhalt. Korom miatt a rendes szárnyaim használhatatlanok, de siklásra még éppen elegek, és ezt igyekeztem kihasználni. Célba vettem egy kisebb és laposabb tetőt és maradék energiámmal próbáltam oda vitorlázni, de sajnos Piltover széles, levegős utcáin a szél zabolátlanul süvített, rendkívül megnehezítve a dolgomat. A landolás szerencsétlenül sikerült, de épp megúsztam sérülés nélkül, csak gurultam egy darabig, majd kiterültem a hasamon.
Egyre gyengültem.
Már felülni sem volt erőm, sosem tapasztaltam még ilyen erős éhséget. Minden porcikám remegett a mágikus energiáért, amit eddig észre sem vettem, túlságosan lefoglalt az aggodalmam, és egyáltalán nem spóroltam az út során idefelé.
Nagy döntés előtt álltam, vagy elszívom mentorom ajándékának erejét, és nem fogom tudni vele tartani a kapcsolatot, míg vissza nem tér, vagy meghagyom, és utoljára nyitom ki szemeimet ebben a világban. Az eső megoldás jobbnak tűnt, mert nehezen tudtam elképzelni, hogy véletlenül mellém esik valami, aminek elegendő mágikus erővel bír.
Lassan már szemhéjaim is ólomsúlyúnak bizonyultak, így nem várhattam tovább, engedtem hát, hogy testem szépen ellopja a nyakék minden csepp mágiáját és csillapodjon éhségem.
Eltelt néhány óra mire teljesen összeszedtem magam a halál közeli élmény után. Sosem éreztem még hasonlót, és soha többé nem akartam megtapasztalni, Soha többé!
Mesterem ugyan megtanította, hogy más tulajdonának engedély nélküli kisajátítása rossz dolog, de ezúttal ösztöneim erősebbnek bizonyultak. Haza kellett jutnom, bármi áron, vissza a biztonságot nyújtó otthonba, tanítóm mellé. Ha van esélyem viszont látni, akkor az csak a Háború Intézményében lesz, Mester laborjában, odáig eljutni, pedig jelenleg nincs elegendő erőm.
Letekintettem hát a toronyról az utcákra. A lemenő nap fénye egy színben játszott most szárnyaimmal, ismét szeltem a levegőt, hagytam, hogy érzékeim vezessenek a legközelebb eső mágiaforrás felé.
Negyedórányi siklás után meg is volt az első „áldozat”. Egy óraműves boltnak tűnt, amilyenről gazdám mesélt már egyszer. Nem túl erős, de sok apró, egyszerű forrást észleltem belülről, talán eleget is a hazajutáshoz, meglehetősen gazdagnak tűnt a kirakat. A bolt két emeletes volt, kicsit túldíszített, a második szint ablaka felett a cégér másolata volt felfestve óriási méretben. A tetők felől közelítettem meg hát az üzletet, és belestem annak felső ablakán. Itt sötét volt, és az amúgy magasan lévő megközelíthetetlen ablakot csupán egy cikornyás rács védte. Tökéletesen befértem rajta, ha megfelelően tekertem testrészeimet, majd két lábbal érkeztem a fapadlóra. Laposan surrantam a felettem magasodó munkaasztalok lábai közt, a szoba sarkában egy tömörebb mágiaforrás hívogatott, és én engedtem a kísértésnek. Egy szépen becsomagolt dobozka rejtette magába a tárgyat, mely egy zsebóra volt, mindenféle apró dísz vésettel, és aranylánccal
Ketyegését, apró pulzáló mágiahullámok kísérték, ellenállhatatlan prédának tűnt, de nem fogyasztottam el rögtön, a lánc segítségével felakasztottam a nyakamba, Mester elhasználódott medálja mellé, majd a többi energiaforrás irányába osontam, felugrottam az asztalok tetejére apró mágikus kristállyal berakott fogaskerekek közé, félkész szerkezetek vettek körül minden irányból. Elégedettem nyújtóztattam ki szárnyaimat, kellemes bizsergés járt át amint a tárgyak ereje lassan elszívtam.
Asztalról asztalra, Szekrényből szekrénybe haladtam, amíg a szoba összes varázsereje az én testem szolgálatában nem állt, és egyáltalán nem éreztem elégnek.
Többet akartam, sokkal többet!
A szoba ajtaja zárva volt, ugyan de úgy éreztem semmi nem állíthat meg abban, hogy leszabaduljak az alsóbb szintekre! Kicsattantam az energiától, Fogaimmal, és borotvaéles karmaimmal bontani kezdtem a faajtót. Nem sokkal később készen állt a rés és máris passzíroztam át magam rajta. Szerencsre a bolt már zárva volt, így senki nem hallotta az akciómat. Lecsörtettem a lépcsőn és rávetettem magam a bolt maradék óraműveire is, a nap már rég elhagyta az eget mire befejeztem a lakmározást.
Készen álltam az útra, mindenem remegett, egy mágiahalmaz voltam, az utolsó varázserővel bíró dolog a helyen már csak a nyakamban lógó zsebóra volt, és alig bírtam türtőztetni magam, de el kellett raknom ezt az útra, ha valami baj történne, sosem tengtem túl ennyire mint most, mindig is vigyázott rá tanítóm, hogy ne zabáljam túl magam. Persze eddig nem is voltam ilyen szélsőséges helyzetben. Most megtettem, de többet ez nem fordulhat elő…
Ő sem engedné…
Hátrahagytam a kiürített kézműves épületet, és elindultam haza, már az sem érdekelt, hogy szárnyaim miatt olyan feltűnő voltam mint egy hullócsillag a tiszta éjjeli égbolton.
Két nap, és egy éjszaka repültem megállás nélkül mire hazaértem, már alig vártam, hogy landolhassak azon az erkélyen ahol mindig is szoktam, és ahol mindig is várt, hogy megérkezzem… De ezúttal nem állt ott, tehát még nem ért haza, az erkélyajtó furcsamód mégis nyitva állt. Gyanakodva ereszkedtem a kőkorlátra, leugrottam, és a folyosóra érve megláttam a labor nyitott ajtaját.
Talán mégis hazaért! Nagyon felvidított a gondolat, újra remény töltött meg, s vígan csattogtam a kövön a szoba felé. Már majdnem teljesen elhittem hogy ő az, de mikor beértem nem az ő jellegzetes köpenyébe botlottam, hanem egy idegen suhancéba, aki épp egy doboznyi könyvet hurcolt ki.
- Hoppá! - Kiáltott fel mikor majdnem rám borította azt a nagy adag lexikont.
Csalódottan és riadtan hátráltam pár lépést.
- Nahát! Te vagy az a kis sárkányutánzat, akit Raziel eddig pátyolgatott? – meresztette buta szemeit a fiú.
Nem volt ínyemre de kérdeznem kellett tőle.
- Mester nincs itt?
- Őő… nos pont ma kaptuk a hírt, hogy eltűnt. Engem meg még pár diákot kértek meg, hogy pakoljunk ki innen mindent ami az övé. Nem mondták mi történt vele, de úgy vélik nem fog visszajönni.
Nem hittem neki. Nem akartam hinni neki. Düh borított el.
- Hogy mertek hozzáérni az ő dolgaihoz!? – Sziszegtem, miközben belemásztam elméjébe.
Ezen szemmel láthatóan meg is lepődött, mert egész testében megrendült.
- Te… Mi…Ezt...- Zagyvált össze mindent.
Idegességem cselekvésre ösztönzött és az utóbbi pár napban egyre kevésbé tudok ellentmondani neki.
Gyorsan felreppentem és teljes erőből nekirepültem a zavarodott tanoncnak, az felborult de volt benne annyi lélekjelenlét, hogy nem hajítsa el a dobozt amiben a könyvek voltak. A lélekjelenlétét viszont karjai bánták, hátsó lábam tűhegyes karmait beléjük mélyesztettem, és addig téptem, marcangoltam, míg el nem engedte. Ordítva feltápászkodott, majd elrohant, én pedig bevonszoltam a dobozt, és fejemmel benyomtam az ajtót magam mögött.
~ Meg kell védenem Mester laborját~ Határoztam el remegve.
~Vissza fog térni.~ Próbáltam magamba erőt önteni.
~ Biztosan…Vissza fog térni!~ Feltápászkodtam az asztalára és körülnéztem. Befejezetlen iratokat találtam, egy kettőre rá is léptem véletlenül. A fiatal mágus vére rákenődött a lapokra, lábaimról.
Még sosem láttam vért, ha én megsérültem sebem helyén nem e különös vörös folyadék jelent meg, hanem olyan izzás mint ami szárnyamat is beborítja repüléskor.
Nem volt időm ilyen elmélkedésekre tovább, a labor ajtaja kicsapódott és két másik mágus vadászott rám tekintetével, majd észrevették, hogy az asztalon állok és az egyik elindult felém a másik kántálni kezdett, míg én mérgesen lapultam az asztallaphoz, támadásra készen. Épen ugrottam volna a legközelebb lévőhöz, mire az egy kristályt dobott felém, a kántáló kezéből pedig a fények, a most már fejem fölött elhaladó kőbe összpontosultak, és egy ketrec jelent meg körülöttem, amibe még az asztal is beleremegett.
Nekimentem a fénylő rácsoknak, nem egyszer de nem adták meg magukat, de észre vettem valamit…
- Elég erős ez? Nem fog kitörni?- kérdezte az egyik a másikat.
- Ne viccelj, ez a legerősebb amit hirtelen találtam. Na mit kezdjünk ezzel a kis döggel?
- Majd eldöntik a felettesek. Addig pakoljunk.
És folytatták a munkát.
Tehát a rács mágikus, tökéletes, Csupán koncentrálnom kellett, Mindent el kellett szívnom környezetemből, és legutóbbi túltöltöttségemnek hála sokkal messzebb elérek, mint eddig és sokkal több erőt tudok beszívni. Egyenlőre nem tudom legyőzni őket, kénytelen vagyok elhagyni a labort, és ha igaz amit a harmadik mondott, akkor nekem kell megkeresnem Mestert.
Jól elbeszélgettek a hurcolás közben, annyira jól, hogy észre sem vették, amint az engem fogva tartó mágikus ketrec szépen el nem tűnt, és nem csak az. Minden tárgy, kristály energiája amit tanítóm a dolgozóasztala fiókjában és a maradék szekrényekben tárolt, most ott lüktetett bennem. Teljesen teliszívtam magam, ez a mennyiség már fájdalommal járt, de nem volt elviselhetetlen, és egész testem aranylóan fénylett.
- Te nézd már!- Guvadt ki a szeme az egyiknek.
- MI A….
Kihúztam magam, és szélesen kitártam szárnyaimat, és a kér bosszantó alakra rikoltottam, torkom szakadtából. Hangom most nem a szokásos vékonyka sikoly volt, nem, most az egész terem belerezgett, úgy éreztem, mintha egy-két pillanatra sokkal nagyobb lennék, mint bármi más ezen a helyen. Hatalmas lendületet vettem szárnyaimmal a szél, amit magam után hagytam felkavart mindent a szobában mögöttem
Hosszú fénycsíkként hagytam el a szobát, a folyosót, majd az erkélyt.
Magam mögött hagytam mindent amit egykor otthonnak neveztem, ahol egykor még vártak, hogy hazaérjek, a helyet mely biztonságot adott, de lényeg nem volt többé, Mester nem volt ott többé.
Pént. Okt. 18, 2013 2:34 am by 
:6858695645
