Zayl történte

Név: Zayl (Családnevét nem használja)
Nem: Férfi
Kor: 23
Jellem: Eléggé magának való, de tud kedves is lenni. Nem kedveli ha valakivel igazságtalanul bánnak legyen az ember vagy akár egy túlvilági lény. Élet célja, hogy megszabadítsa a szenvedéstől a kóborló lelkeket ha még nem tudatosult benne, de már rálépett a helyes ösvényre.
Kinézet: Haja szőkés barna rövid tüsis. Szeme színe zöld. 170 cm magas 75-80 kg. Vékony ám izmos testalkatú. Egy fekete mellény van rajta vállán tetoválással fekete hosszú szárú nadrágot visel és csizmát. A folyamatos intenzív edzéseknek hála 150 kilót is képes kinyomni és órákon keresztül tud egyhuzamban futni.


A kezdetek
Plics placs. Távoli harag és gyűlölet. Ringatózás és hideg ennek ellenére melegség.
Verejtékezve tértem magamhoz akárcsak a többi éjszakán mióta az eszemet tudom. Álmomban nem látok semmit csak különféle kellemetlen érzéseket. Persze a hideg és fájdalom között mindig megbújt egy kis melegség. Olyan az, mint egy pislákoló fény a sötét éjszakában. A szüleim mindig ostobaságnak tartották az álmaimat ám kissé mindig idegesítette őket. De azt hiszem, jobban tenném az elején kezdeni a történetet. A családomtól a Zayl nevet kaptam Valoran reménységében. Nem a legfényesebb környéken laktunk ám az nem is illet volna a családomhoz. Édesapám magas volt vékony testalkatú kék szemű hosszú vállig érő fekete hajjal. Édesanyám vele ellentétben tömzsi alkatú volt vörös rövid hajjal és barna szemmel. Visszavonultan éltek kis zöldséges boltjukban akár egy szerzetes. Velük ellentétben én szőkés barnás hajú zöld szemű fülig rám kis srác voltam. Naphosszat az utcákat róttam kalandok után kutatva. Barátaim nem igazán voltak mellesleg egyedül volt csak igazán izgalmas a környék felfedezése. Egyik nap sem volt olyan, mint a másik mindig elkápráztatott az újdonság varázsával. Természetesen nem a kirakatokat nézegettem, mint a legtöbb gyerek, hanem a régi városrész volt az én játszóterem. Az elhagyott házak másokat feszélyezett volna ám engem kíváncsisággal töltött el. Volt valami csalogató a komor magányos épületekben és volt közülük egy gyöngyszem. Egyesek szerint el volt átkozva ugyanis mindenkit rosszkedv kapott el amint átlépte a ház küszöbét. Pár perc után verejtékezve és meg lehetősen nagy sebességgel hagyta el a tett színhelyét. Jómagam is éreztem azt a nyomasztó jelenlétet ám valamiért engem nem zavart, sőt éppen ellenkezőleg. Hiába volt dohos omladozó tele nyomasztó jelenléttel néha kellemesebb helynek bizonyult, mint a saját otthonom. A házammal ellentétben ez hatalmas volt kétszintű. Minden emeleten két-két hálószobával. Igaz az ágyak már rég összeestek ám még mindig elég kényelmesek voltak egy rövid alváshoz. Persze első nap kissé ki kellett takarítanom ugyanis mikor először belevettem magam az ágyba akkor porfelhőt kavartam föl mint egy robbanás. A szüleim nem szeretik az ilyesféle szellemi kiruccanásaimat az elátkozott házét pedig végkép nem. Ha kísértettekről vagy túlvilágról beszéltem mindig kirázta őket a hideg és idegesek lettek. Pedig egyszer találtam egy koponya alakú medált a mellékszobába, de anya rögtön elvette tőlem majd jól bezárta az ajtót. Különösnek tartottam, ha ennyire fél attól a valamitől miért zárja el.

Bonyodalmak
Most ugorjunk át az izgalmas részekhez és oda ahol eddigi életem szó szerint darabokra tört. Tizennyolc évesen éppen a törzshelyemen ütöttem el az időt persze titokban. Már esteledett így úgy döntöttem ideje hazamenni ám ekkor megbotlottam a saját lábamban és legurultam a lépcsőn. Hatalmas puffanás és porfelhő kíséretében értem földet. Jó hangosan kinevettem saját ostobaságomat, ám ahogy ott feküdtem és kezdett elülni a por csizmákra lettem figyelmes. Melyekhez tartoztak lábak testek és még egyéb testrészek közvetlen az orrom előtt. Két jó kondiban lévő morcos fekete köpenyes férfi állt előttem. Úgy feltételeztem, hogy átutazók, mert nem láttam őket még soha arrafelé.
-Mit keresel itt kölyök?- kérdezte az egyikük, amire én nem feleltem, hanem elkezdtem feltápászkodni.
- Azt kérdeztük mit keresel itt?- morogta a másik ingerülten majd a galléromnál fogva fölemelte akár egy tollpihét. Az első a vállára tette a kezét az ingerültnek, hogy nyugodjon meg. Látszólag ez sikerült is ezért elkezdtem beszélni.
-Hát izé én gyakran szoktam itt lenni. Tudják, csönd van, nyugi nem zaklat senki. Jól el lehet szórakozni. -
A két férfi szemén tisztán látszott a meglepődöttség.
[color=blue]]-Te nem érzel semmi furcsát eme ház körül? Nem rémülsz meg? Nem tudott, hogy itt valaki az életét vesztette? –[color=green]ezt kérdezte tőlem higgadtan az első.
-Még szép azonban nem érdekel. Annál jobb, mert így senki nem zavar. Egyszer pedig mindenki meghal. - majd szemem a nyugodt nyakán lévő koponyás medálra szegeződött. Nagyon hasonlított arra, amit otthon láttam.
-Kérdezhetek én is?- mondtam, de meg sem vártam a választ- Mit jelent az a medál a nyakában?-
- Semmi közöd hozzá. - mondta a morcos ám a társa készségesen válaszolt.
- Ezt a medált az Árnyak szigetekén viselik, hogy elűzze a rossz szellemeket. Bár mi inkább a varázslatainkhoz szoktuk használni. A holtak mágiájához. -
Az utolsó mondatot határozottan mondta mintha az érdekelte volna megrémisztenek-e a halottak. Sajnos nem sikerült a terve. Jómagam halottam meséket mágusokról, akik a túlvilági lények felett uralkodnak. Mindig is vonzottam az ilyen dolgokhoz ám a szüleim különös módon irtóztak tőle. Talán túlságosan is.
Tisztán látták kikerekedett szemeimet ezért megkérdezték nincs-e itt az ideje annak, hogy hazamenjek. Én igent mondva elrohantam vissza a szüleimhez. Mielőtt teljesen eltűntem volna az erőszakos mondott valamit, amit nem halottam kristály tisztán ezért nem is foglalkoztam vele. Akkor láttam utoljára őket, de szerintem nem akkor találkoztam velük utoljára.
Rengeteg kérdés kavargott bennem először is mi közük van az Árny Szigetekéhez. Tisztában voltam vele miszerint nem kaphatok, egyenes választ ezért elhatároztam valahogy bejutok az elzárt szobába. Szerencsétlenségemre mire hazaértem egy kisebb tűz lobogott a hátsó udvaron. A lángok között mindenféle rémisztő tárgy perzselődött hamuvá. A szüleim pont akkor téptek darabokra egy könyvet melyen ugyanaz a koponya szimbólum volt és vetettek máglyára mikor odaértem. Szörnyülködve láttam, hogyan nyaldossák a lángok azt a sok lapot. Hirtelen támadt széltől egy tenyérnyi papírdarab kimenekült a tűz markából és felszállt egészen egy közeli fa leges legtetejére.
-Mi volt ez?- kérdeztem feldúltan ám ők válaszra sem méltatva elindultak befelé. Szívemet a harag lepte el. Indulatos voltam akárcsak az a férfi a házban és hirtelen beugrott mit mondott.
-Igaz, hogy engem örökbe fogattatok?- erre mindketten ledermedtek majd villámgyorsan megfordultak.- Honnan veszed ezt?- mondta anyám teljesen kikelve magából.
-Azt kérdeztem igaz-e? Tudni akarom az igazat és azt is, hogy miért tüzeltetek el mindent, ami az Árny szigetekéről származik. -
Az utolsó állításomat csak úgy kitaláltam, mert nem volt biztos, hogy onnan származnak.
-Hagyd, már nem tehet semmit. Elmondom, amit tudni akarsz. Régen az Árny szigetekén éltünk pontosabban a szélén. Megpróbáltunk békességben megélni és családot alapítani, de nem született soha gyermekünk. Aztán egyik nap váratlanul a folyó a szigetek felől egy csónakot sodort felénk benne egy csecsemővel. Senki nem értette, hogyan maradhatott egy gyermek életben. A legtöbbjük a szellemek kegyetlenségének esett áldozatául. Felfoghatatlan volt, hogyan élhette túl egy csecsemő az utat. -
Rögtön megértettem azt az álmot, ami majdnem minden nap kísértett engem. Szinte magam előtt láttam ezúttal nem csak hangokat halottam, hanem láttam is, ahogyan egy csónakban vergődök. Éreztem a szellemek gyűlöletét és valami melegséget mélyen a szívemben és a homlokom mintha egy csók lett volna. Merengésemből apám hangja ébresztett fel.
-És így költöztünk ide néhány rokonunkkal. Ezek a lomok a nagyapámé volt, aki velünk jött. Te még nem emlékszel, rá mert még kicsi voltál mikor meghalt. Az emlékei miatt tartottuk meg a vackait, ám amiért egyre kíváncsibb lettél el kellet tüntetnünk mindent. Nem akartuk, hogy te is olyan legyél, mint ő!-
Oly undorral beszélt a saját nagyapjáról, hogy beszéd közben eltorzult az arca. Még jobban földühített, hogy idáig titkolták az igazságot és még most is rejtegetni akarták.
-Akár tetszik, akár nem szeretem a szellemes dolgokat és meg fogom tudni előbb, vagy utóbb amit eltitkoltatok előlem. -
Ekkor mindkettőjük arcán egy önelégült vigyor jelent meg. Úgy néztek rám, mint egy tudatlan kis taknyosra.
-Sok sikert, amire szükséged is lesz ugyanis minden, ami volt elégett és az egyetlen, aki mesélni tudna, az a föld alatt nyugszik. - mondta anyám erre sarkon fordultak és bementek a házba. Ott maradtam egyedül és összetörve. Végre közel kerülhettem volna ahhoz a rejtett világhoz erre ennek az álmomnak örökre vége. Elkeseredésemben leültem a léckerítés tövében és elkezdtem magamban beszélni.
-Ilyen nincs mikor csak egy karnyújtásnyira voltam. – Úgy éreztem a bánat jobban marcangolta szívemet egy még egy sárkány tépő fogainál is. Az volt a legborzasztóbb, hogy nem tehettem semmit. A könyvtárakban nem volt semmi érdemleges és az egyetlen, aki segíteni tudott volna meghalt.
Amint ez végig szaladt az agyamon megcsillant egy reménysugár. Jól tudtam vannak, akik képesek megidézni a holtak szellemeit. Igaz nem rendelkeztem megfelelő tudással sem varázsigével ám az utóbbit még megszerezhettem csak egy kis mázli kellett. Ezért, mint néhányszor imádkozós esküt tettem.
-Megesküszöm, ha az lesz, rajta amire szükségem van, minden erőmmel azon leszek, hogy állítólagos dédapám nyomdokaiba léphessek. - oly hangosan beszéltem, hogy a kerítés túloldalán lévő járókelők tisztán halottak volna. Természetesen mivel már későre járt egy teremtett lélek sem volt arrafelé.
Gyors, de óvatos mozdulatokkal elindultam fölfelé a fán. Gyakran megmásztam ám az nappal volt éjszaka még egyszer sem próbáltam. Ismertem minden egyes ág helyét tudtam hol van vannak a vastagok és a vékonyak. A figyelmem egy pillanatra sem lankadhatott ugyanis nem állt szándékomban leesni. Mikor legutoljára lezuhantam két hétig nem bírtam lábra állni. Olyan gyorsan húztam magamat fel amennyire csak lehetett. Egyszer megcsúszott a kezem ám erős karjaimnak hála sikerült megtartanom magamat. Fél óra alatt sikerült felérnem a fa legtetejére, ami nem sok tekintetbe véve, hogy sötétben másztam. A lefele menet könnyebb volt, mert az utolsó pár métert zuhanva tettem meg néhány ágat letördelve. A még izzó parázs mellet kiderítettem, a sors kegyeltje vagyok hisz a kereset szöveg volt a papíroson. Halkan beosontam a házba és elcsentem egy gyertyát. A szüleim már lefeküdtem és biztosan meg voltak róla győződve követem a példájukat. Későbbi sajnálatukra nem így lett, hanem nyílegyenest a temetőbe rohantam. Mikor odaértem pillanatok alatt megtaláltam a keresett sírt. Egy egyszerű kis fából készült fejfa díszelgett a földkupac tetején. Mindig is tisztában voltam vele miszerint a sír mihozzánk tartozik, de nem értettem miért hanyagolták el ennyire. Akkor végre megértettem. Ahelyett, hogy nekiálltam volna ásó után kutakodni a fejfával kezdtem neki lyukat ásni. Bizonyára gyorsabb lett volna, ha sikerült volna egy megfelelő szerszámot találnom, de nem akartam az időt fecsérelni. A felső réteg nem okozott gondot, ám ahogy haladtam lefelé úgy lett egyre keményebb és keményebb a talaj. Mire sikerült lejutnom az öreghez patakokban folyt rólam a veríték. Mikor kinyitottam a sírt annyira izgatott voltam, hogy alig vettem észre a tarkómon a szúnyogcsípést. Kivettem a koponyát majd vérrel a homlokára rajzoltam egy szimbólumot. Nagy szolgálatot tett a gyertya, mert a holdfényben szinte semmit nem láttam. Amint elkezdtem a varázsige mormolását furcsa köd jelent meg a szemem előtt. Ahogy folytattam éreztem amint kiszáll belőlem minden erő majd elvesztettem az eszméletemet. Nem tudom meddig feküdtem ott, de arra ébredtem, hogy valaki szólongat.
-Hé kölyök tér magadhoz! Kelj, már fel nem akarok az öröké valóságig itt rostokolni! -
A szemem azonnal kipattant és rögtön láttam még mindig éjszaka van. Körülnéztem ki beszélhetett hozzám azonban a koponyán kívül senkit nem láttam.
-Igen jól hallod. Ne játszd meg itt a vakegeret pontosan tudod, hogy én vagyok az. Mégis ki más lenne, ha nem én?-
A hang tényleg a koponyából jött, ami számomra kicsit furcsa volt. Nem volt rajta se hús se izmok még az alsó állkapcsa is hiányzott mégis halottam, ahogyan beszélt hozzám. Kicsit furcsának találtam a halántékán azt a vastag repedést, mert úgy emlékeztem ájulásom előtt nem volt ott. Maga a koponya látványa nem kavart fel és számítottam a párbeszédre azonban így is furcsa látvány volt. Bele tellett pár percbe mire fel tudtam dolgozni ezután sokkal könnyebb volt.
-Szóval te vagy a halálvarázsló?-
-Igen, de hívj minket necromongernek. Te meg az a gyerek, vagy akit az én idióta unokám magához vett és aki miatt el kellett hagynom az otthonomat. Ne vedd magadra itt sem volt rossz ám teljesen más, mint odahaza. A tárgyra téve az a sejtésem, hogy szeretnéd, hogy tanítsalak meg a művészetünkre. Azonban a stílusodat ismerve egy különleges edzés programot kellene kidolgoznunk. Igaz a régiek egyaránt figyeltek a test és lélek karbantartására. -
-Honnan tudsz rólam ennyit?- fakadt ki belőlem. Nem tudtam egy frissen megidézett mágus honnan tudhatott rólam bármit, ha még kiskoromban elhalálozott.
-Azt hiszed, amiért sikerült megidézned már minden titkomat kiadom neked taknyos? Bár tény, ami tény lenyűgöző volt, hogy csecsemőként életben tudtál maradni az Árny szigetek belsejében.-
- És mégis, hogyan történhetett?-
- Fogalmam sincs bizonyára valami védelmi varázslatot bocsátottak rád ám mikor megtaláltunk semmi jelét nem észleltem. Bármi is történt a mi tudásunkat messze felülmúlta. -
Amint erre gondoltam újra érezte azt a meleg érzést, mint álmaimban, de sokkal tisztábban és erősebben.
-Hm ez nagyon érdekes- mondta a koponya – hirtelen valami különös nyugalom árasztott el ám van annyi eszem észrevenni mikor próbálnak befolyásolni. Amikor megnyugodtál valahogyan kihatott rám és én is békésebb lettem, ami nem vall rám. Ez csak találgatás, de vagy egy szunnyadó képességed ébredt föl vagy a kiskorodban rád olvasott varázslat felett veted át az irányítást. Azonban jobb lenne hazamenned, mert, lebuksz, és az nem lenne valami jó. –
Egyetértettem vele ezért gyorsan visszatemettem a sírt majd a koponyával visszatértem az otthonomba. Mikor a szüleim reggel benéztek örömmel vették tudomásul, hogy az ágyamban alszom ám nem így volt. Igenis is ébren voltam és az elmúlt események történésein járt az eszem. Sejthettem volna, hogy valami nem stimmel a szüleimmel talán tudat alatt végig tudtam. Sem a hajuk sem a szemük nem hasonlított az enyémre így kicsit nehezen örököltem volna akármit is tőlük. A másik, ami a fejemben bolyongott vajon kik lehetek az igazi szüleim és miért hagytak magamra. Vajon milyen lehet az a rejtélyes sziget? Sokat halottam mendemondákat miszerint csak szellemek lakják és csak kevesen kerültek ki onnan élve. Elhatároztam magam megyek oda kideríteni mi is történik arrafelé. Reggel az első napsugarakkal együtt pattantam ki az ágyból. A koponyát egy hátizsákba raktam majd visszamentem az elátkozott házhoz, hogy megkezdhesse a kiképzésemet.
Mivel nem voltam valami gazdag nem volt semmilyen felszerelésem bár nem is volt rá szükségem. Az egyetlen, amit használtam az az én testsúlyom volt. Kissé nehézkesen ám mégis sikeresen elsajátítottam az egykezes fekvőtámaszt és az egylábas guggolást. Továbbá minden nap több kört futottam a ház körül. Ezeknek hála rövid idő alatt javult a kondícióm. A koponyaedzési tanácsok mellet a necromanciára próbált megtanítani több-kevesebb sikerrel. Egy év után viszont nagy szomorúságomra közölte velem semmiféle jelét nem látja annak, hogy bármit is fejlődtem volna.
- Már egy éve próbálkozom téged kínkeservesen kiképezni ám idáig erőfeszítéseim nem érnek egy fabatkát sem. Az egy dolog, hogy nem erősödsz ám a halálmágiát sem vagy képes rendesen megtanulni. Esküszöm a világon nálad tehetségtelenebb alakot még nem hordott hátán a Föld. -
- Hidd, el én igyekszem. -
- Tudom jól, de így is csak egy helyben toporgunk. - itt kissé megenyhült a hangja- Ez persze nem teljes egészében a te hibád. Ez a környék nem megfelelő a kiképzésedre. Túl sok az ember és túlságosan is könnyű itt az élet. Nem csoda, hogy a fiam idejött mindig is a könnyű utat szerette választani. Szükséged van a mindennapok kemény megpróbáltatására, a veszélyre. Mit mondasz? Elég elszánt vagy ahhoz, hogy akár az életedet is feltedd érte? –
- Mire gondolsz?-
-A dzsungelre. Ott nincs kecmec egyetlen hiba és neked annyi. Tele van vérszomjas vadállatokkal kik csak az alkalomra várnak. Ám ha ott nem tudsz, életben maradni jobban teszed, ha lemondasz az Árny szigetekének felderítéséről. –

Az első lépések
Természetesen igent mondtam majd minden vagyonomat összeszedve elutaztam a Kumungu Dzsungelbe. Már kezdett sötétedni ezért raktam egy kis tüzet, hogy melegebb legyen és elkezdtem a maradék szalonnámat megsütni. A hosszú út után jól esett a finom illatos szalonna elfogyasztása. Már csak az illatáért megérte megsütni. Mikor befejeztem a vacsorát ledőltem az egyik fa tövébe és elszundítottam. Hírtelen a hátam mögül egy hangos reccsenés fölébresztett éppen időben ahhoz, hogy meglássam az elölről közeledő tigrist. Kecsesen mozgott léptei semmilyen zajt nem csaptak csak akkor ugrott el mikor megtudta, hogy észrevettem. Testemet pillanatok alatt elöntötte az adrenalin és minden fáradság kiszaladt belőlem. Az utolsó pillanatban előre bukfenceztem a szörnyeteg hasa alatt a tűz mellé. Mire ellenfelem megfordult már talpon voltam kezemben egy égő faággal. A tűzben csak úgy izzott a macska szeme akárcsak az enyém. Hangos kiáltozások mellet többször az arca felé csaptam az izzó lánggal, amitől kissé meghátrált. Úgy tűnt nem szívesen viaskodik jobban szeretett volna egy könnyű bonyodalmak nélküli vacsorához jutni. Egy percig nem tettünk mást, mint egymás szemébe bámultunk. Öröké valóságig tartott az a játék, de a végén én nyertem és a lény visszavonult. Pár percig még figyeltem nem jönnek-e többen. Ahogy körbenéztem több lábnyomot is láttam az avarban és néhány friss vércseppet is felfedeztem, de tetemnek nyoma sem volt. Ezután becses oktatómhoz fordultam magyarázat céljából. Csak később tűnt, fel, hogy egy újabb repedés jelent meg a koponyán.
-Nem tudtál volna szólni nekem, hogy jön ez ez az izé !? - a korábbi incidens miatt még nem tudtam rendesen beszélni.
- Nem én tehetek arról, hogy egy idióta vagy! Eszedbe sem jutott mik lehetne a következményei a falatozásodnak! Az illatok idevonzhatták volna a környék összes vadját! Másodszor ki az az idióta, aki a földön áll neki aludni egy veszélyes környéken!? -
Sajnálattal be kellett látnom igaza volt. Ez volt az első lecke, amit a dzsungel megtanított nekem.

A találkozás
Négy éve éltem már ebben a dzsungelben nap, mint nap küzdve az életben maradásért. Tényleg más volt, mint abban a városban ahol felnevelkedtem ám egy cseppet sem bántam. A próbatételeknek hála a kepeségeim a sokkal jobbak lettek. Erősebb és gyorsabb lettem, mint előtte bármikor. Igaz nem lettem gladiátor ám tudtam volna neki pár kíméletlen percet okozni. Okulni a hibáimból egy tíz méteres fa tetejére vackoltam be magamat. Onnan gond nélkül be lehetett látni a környéket. A közelben volt egy falu így végszükség esetén be tudtam menni ezt azt beszerezni. Egyeik nap kis sátorszerű kunyhónál álltam mikor furcsa zajra lettem figyelmes. Jó pár méterre a táborhelyemtől megláttam egy lángoló lovat, amit pár rosszul öltözött bandita vett körül. Egyikük a nyakába dobott valami kötelet, amitől az állat fájdalmasan felnyerített. A társai csak röhögtek a szenvedésén miközben valamiket elkezdtek feléje hajigálni. Nem volt szükségem arra, hogy kérdezzem Necro a nélkül válaszolt nekem.
- Ezek a barmok valószínűleg szenteltvízzel átitatott kötéllel kapták azt a szellemlovat és azzal is kínozzák. Ritka az ilyen brutális állat errefelé. -
Rövid gondolkodás után tettem egy lépést előre mire a koponya rögtön tiltakozni kezdett.
-] Meg ne próbáld, ha jót akarsz. Nem a te dolgod. Nem vagyok mi holmi segélyszervezet. Ha segítesz neki nem foglak tanítani. többet. Őöööö legalábbis jó ideig. –meg elégelve a helyzetet egy könnyed mozdulattal a mélybe vetettem magamat. Éreztem, ahogyan a szél belecsapott az arcomba és a testem egyre jobban gyorsult. Az ágak viszont lelassították a zuhanásomat és a föld felet két méterrel egy határozott mozdulattal elkaptam egy vastag ágat. Egy teljes fordulat után tökéletesen és sebesülés nélkül értem talajt. Azonnal neki indultam a banditák irányába és pár pillanatra rá el is értem hozzájuk. Mindössze hárman voltak és nem vettek észre. Az első banditát háta mögül kaptam el és gond nélkül kicsavartam a nyakát. A társai észrevették és késükkel rögtön rám támadtak. Nálam volt egy kard, amit a faluból szereztem ám nem volt szükségem elővenni. Az első jelölt elől egy elegáns mozdulattal tértem ki majd erőtejes csapással a tarkójára sikerült lenyugtatnom. A következő kliens sem volt nehezebb eset. Kicsavartam kezéből a fegyverét és a tulajdon gyomrába állítottam. Ez után jött a munka nehezebb része. Megnyugtatni egy feldühödött szenvedő túlvilági paripát. Jobb kezemet kinyújtottam felé újaimat széttárva próbáltam közelebb kerülni hozzá.
-Nyugodj meg nincs baj. -
Nem sikerült egyetlen jó varázslatot sem megtanulnom egy kivételével. Valahogy képes lettem befolyásolni a környezetem érzelmeit, mint régen a necroét. Ahogy közeledtem a ló már nem ágaskodott fel hanem szép lassan megnyugodott. Végül sikeresen levettem a nyakából a kötelet és megtudtam mit keresett a dzsungel közepén fényes nappal egy szellem. Nem messze tőlünk egy sírkő feküt a földön valószínűleg a gazdájáé volt. Szó nélkül rákötöttem a kötelet a sírkőre majd nagy nehezen felállítottam. Ez látszólag a ló ínyére volt, mert még egyszer felágaskodott hatalmasat nyerített majd köddé vált.
Úgy döntöttem bemegyek a faluba ám nem volt kedvem visszamászni a koponyáért ezért belerúgtam a fába és lent elkaptam.
-Elment az eszed? Nem elég, hogy megtagadtad a parancsom még majdnem össze is törtél. Ezért nem szólok hozzád, míg meg nem szerzel egy ritka kardot mely az élő holtakat is sebzi. Ajánlom, ne itt keresd, néz körül a világban.- ezzel elhallgatott.
Mikor bementem a faluba érdeklődtem a sírról. Megtudtam, hogy volt egy lovas, aki meghalt és a lova még halála után is őt siratta. A ló neve Ezüst csillag volt a homlokán lévő fehér folt miatt. Örültem, hogy tudtam neki segíteni jó érzés volt boldognak látni a gyűlölet láncai nélkül. Mikor tovább álltam késő éjszaka az úton nyerítést halottam a hátam mögül és ott ált az Ezüst csillag nevezetű meseszép szellem ló. A lábai és a sörénye mintha lángoltak volna. Megrántotta a fejét mintha arra várt volna, hogy száljak fel rá. Mikor megtettem elszáguldottunk a dzsungelből új kalandok felé.




Kepességek :
Érzelmek hullámai:
Támogató-Bűvölő-Látnok: Képessé válik a körülötte lévőket megnyugtatni annyira, hogy ne akarjanak harcolni legyenek akár élők akár holtak. Ha egy halott túlságosan megnyugszik tőle akkor etlűnik. Ez nem tanult képesség csak úgy jött eredete ismeretlen legalább is egyelőre.

Segítő társ:
Megidéző-báb- támogató:
A túlvilágról megérkezik, Ezüst csillag a ló ki hátasként segít az utazásban. Harcban komoly sérüléseket okozhat, ha eltapos vagy megrúg valakit. Mivel szellem képes más szellemeknek is kárt okozni és mindig látja őket. Nappal erőtlenebben éjszaka van csak igazán elemében. A homlokán lévő csillag alakú folt szintén lángol.-250 arany


Felszerelés:
Fekete bőr nadrág -15 arany
Fekete bőr csizma -10 arany
Fekete bőr mellény-10 arany
Fekete ujjatlan kesztyű -5 arany
Katana -150 arany
egy koponya mely megsértődött és ritkán szólal meg.+ egy kis bogyor amiben a koponyát szokta tartani.
Összesen: 85 arany

Üdv!
Nos, a történet megfelel, tartalmilag benne van amiről tudnunk kell, és a cselekmény egészen érdekfeszítő!
A feltételeknek megfelelsz, így ELFOGADOM előtörténetedet, de tessék legközelebb jobban odafigyelni a vesszőkre és az elgépelésekre!

Készítsd el adatlapodat!

A ló megidézése nem 200, hanem 250-be kerül! kérlek pontosítsd!
így 35 aranyad maradt!