Teljes neve: Raziel Mystfire
Neme: férfi
Kora: 71 évesen hunyt el - 1 éve a holtak között
Születési hely: Demacia
Frakció: Árny Szigetek
Jellem: Raziel csak árnyéka egykori énjének. Emlékszik rá, felismeri, tudatában van, de már megváltozott. Többnyire nyugodtan viselkedik, de soha nem marad tétlen, ahogy éltében, úgy holtában se szeret egy helyben ülni. Mindig mindent alaposan megvizsgál és kielemez, minden nappal tovább építi magában a világról kialakított új képét, és becsületkódexét. A halál számára már nem egy titokzatos, sötét dolog, hanem eszköz. Habozás nélkül öl, ha a helyzet úgy kívánja, a könyörület csak akkor lehetséges, ha az nem veszélyezteti a feladatát. Már pedig a halottak is éreznek félelmet, és ő a megbízójától egyenesen retteg, és nem okozhat neki csalódást. Mindeközben gondolatai és érzelmei új táptalajt keresve kapaszkodnak fel egykori énjéből, és ő maga is kíváncsi, hogy hova fog fejlődni.
Kinézet: Raziel már nem az az erős harcos, aki fiatalként volt, és nem az a bölcs vénember, akiként meghalt. Hús-vér teste már elporladt, evilági valója hamu, rúnakő és túlvilági kék-lángokban égő anyag egyvellege, melyet páncélja fed el. Fejéből és alkarjából áramlik a legtöbb kék láng, melyek szélcsendben is úgy áramlanak, mintha szellő simogatná őket. Ruházata többnyire a fehér-fekete és kék színekben játszik, maszkján három szempár látható, mindegyik kék fényben ragyog. Hangja bár emberi, mégis túlvilági visszhangot ver.
Kezdő felszerelés:-Szigony (70 arany)
-Hosszú kabát (30 arany)
-Hosszú nadrág (10 arany)
-Acél sisak (80 arany)
-Acél vállpáncél (100 arany)
-Acél páncélkesztyű (80 arany)
-Acél csizma (100 arany)
Összesen: 470 arany, maradt 5 aranyam
Kezdő képességem:Offenzív ->Tábolsági ->Mágikus ->Lövedék ->Céllövés (passzív: Megjelölés)
Leírás: Raziel képes megidézni egy fekete és lila füst-masszát, melyet elhajítva, vagy keresztüláramoltatva szigonyán és kilőve egy irányba nagy fájdalmakkal járó mágikus sebzést okoz. Az ellenfelen szétrobbanó füst rátelepszik az áldozatra, és csak nehezen lehet letisztítani. De amíg ott van, addig Raziel bárhol rátalál a megjelölt prédájára.
Előtörténet:
Sötétség. Fagyos hideg. Végtelen csend. A mélybe rejtett varázslatos szarkofág, mely megóvja és elrejti páncélba burkolt élőhalott mivoltamat, most először tűnik igazán üresnek és nehéznek. A börtön, melyen kívül szörnyeteg vagyok, egy halálból visszaemelt rettenet, eddig megnyugvást biztosított, adott időt emlékezni. Mert kezdetben arra sem voltam képes, hogy visszaidézzem egykori nevemet. De mióta újra Valorant járom, megváltoztak a dolgok. Ismét felsejlik előttem a rendetlen labor, a Liga meccsek, a tükörből visszaköszönő ráncos férfi, és a kis sárkány ivadék... ezidáig nem voltak többek képeknél, melyek néha megjelentek a fejemben, mintha csak álmodnék. Most viszont ahogy itt fekszek mozdulatlanul a szarkofágomban, várva, hogy az Árnyak új küldetést adjanak, az emlékek újult erővel rohamozzák az elmémet. Egy olyan ember emlékei, mely én már soha nem leszek újra, de talán soha nem is akarok többé. Ellenben... az emlékei sok dologra megtanítanak, ezért feledés helyett magamhoz ölelem őket. A sötétségben felidézem újra és újra őket, az elejétől egészen végéig...
Raziel Mystfire Demaciában született, egy Korona Védelmezői alatt szolgáló hű parancsnok második fiaként. Keidos Mystfire harcolt a Rúnaháborúkban, és Jarvan III mellett vezette csatába katonáit Noxus nagyurai ellen. A harcban elesett, és már csak szétroncsolt páncélját küldték vissza a családjának egy demaciai zászlóba csavarva. Az életét adta a hazájáért, és a Királyért, ahogy azt illik. Ez a kötelessége minden hű demaciainak. Így lett nevelve két fia, és egy lánya is, Godric és Raziel, valamint Yurael. Ahogy karjuk elbírt egy kardot, máris harcolni tanultak, megtanulták leküzdeni a félelmet, a fájdalmat, és a szánalmat. Yurael betegeskedett, ezért ő kimaradt a szigorú taníttatásból. A fiú azonban nem pihenhettek. A Rettenthetetlen Élgárda büszke újoncaiként kiváló eredményeket értek el, társaikhoz képest jóval gyorsabban szerezték meg az elismerést a Gárda tagjai között. Idő közben Yurael testét megtörte a betegsége, és a lány végül meghalt. A két testileg és lelkileg megedzett fiú azon a napon engedélyt kapott, hogy szabadon gyászoljanak. Raziel számára talán ez volt az utolsó alkalom, hogy átengedte magát a bánatnak és a fájdalomnak. Ezután viszont mindkét fiú tökéletesre vizsgázott, és hivatalosan is Demacia katonáivá váltak. Godric Ioniára került, hogy segítsen visszaverni a noxusi hódítókat. Raziel Demaciában maradt, és kivételes éleslátásának és furfangosságának köszönhetően tovább taníttatták. A harcosból csatamágust faragtak, aki a mágia hatalmával fogja elsöpörni az ellenséget a föld színéről. Raziel megannyi csatában vett részt, és fejlett arkán képességeivel nem volt méltó ellenfele. A Gárda főmágusává vállt, maga a Király is nagy tiszteletben részesítette. A dicső harcok aztán véget értek, mikor az Idéző Mesterek megteremtették a Ligát, és békére sarkallták a városállamokat.
Mikor Demaciába érkeztek a Főbírók, olyan embereket kértek, akik képviselhetik majd Demaciát a Háború Intézményében. Öt embert küldtek Idézőnek, és Raziel ott volt közöttük. Fogékonynak mutatkozott az idéző mágiákra, a varázslás többi szférájában pedig már nagyon sok tapasztalata volt, így a továbbképzése könnyebben zajlott le, mint azt bárki hitte volna. Egyike volt az első Küldötteknek, akik kipróbálhatták magukat a Liga meccsekben.
Raziel módszerei megosztották a közönséget. Mindig nagyon előre gondolkodott, nagyon kockázatos lépéseket tett, sokat feláldozott azért, hogy győzhessen. Ez igaz volt a Ligára, és az életére egyaránt. Nem volt ünnepelt Idéző Mester, de figyelemmel tartották pályafutását. Az évek során úgy ismerték meg, mint a Bátor, aki meri vállalni a kockázatokat, és képes a legkilátástalanabb szituációkból is kiutat találni. A Bajnokok akiket választott, mind tisztelték. Raziel pedig nem élt vissza a tiszteletükkel, nem élt vissza a róla kialakított képpel, és hatalommal. A Ligán kívül egészen más dolgok felé érdeklődött... baljóslatú dolgok iránt.
Razielt mindig is érdekelték az élőhalott erők, a sötét mágiák. Érdeklődése akkor teljesedett ki, mikor az Árny Szigeteket körbeburkoló köd elenyészett, és megnyitotta veszedelmes pofáját a világnak. Sokan voltak annyira ostobák, hogy belesétáltak. Raziel köztük akart lenni. Évekkel később a Háború Intézménye nagy létszámú expedíciót indított, hogy elfoglalják a nyugati partot, és biztosítsák azt. Raziel ott volt az expedíción, az első sorokból küzdött meg az élőholtak és démoni szörnyetegek hordáival. Három napos folyamatos csata után a partot megszerezték, és a közeli Téboly Rengeteget biztosították. Szörnyű áldozatokat hoztak azért, hogy ezt a maroknyi kis földet megszerezzék, de Raziel minden feláldozott emberi életet teljesen szükségesnek ítélt meg a győzelemért. Rajongása a sötét mágiák iránt maradásra késztette a Szigeten. Vizsgálatokat végzett, adatokat gyűjtött, és bejárta a Téboly Rengeteget. De kíváncsisága túl mélyre hajtotta őt.
Az erdőn át kialakított útról letérve ismeretlen ösvényeken járt, melyek egyenesen a sötétség bendőjébe vezettek. Felfedezett az ösvény végén egy építményt, mely nem hasonlított semmire, amit azelőtt valaha látott. Ismeretlen szimbólumok és vésetek díszítették, méretei pedig szédítőek voltak. Raziel nem tudta megállni, hogy ne érintse meg a furcsa építmény szimbólumait. Azok ekkor kéken felizzottak, majd az építmény több helyen felnyílt. Erős lökéshullám terítette le Razielt, aki a földön fekve nézte végig, amint a furcsa építmény száz és száz felnyílt réséből lelkek ezrei özönlenek ki. Előtte a fal jobban szétnyílt, és paták dobogását hallotta. Hirtelen valami átugrott felette, majd nagy robajjal érkezett a földre. Raziel követte a tekintetével a megjelent alakot, de a lélegzete is elakadt. Egy kentaur szerű figura volt, melynek egész testét groteszk mintázatokkal ékesített páncél fedte, a páncélok illesztései közül zöldes-kék fény pislákolt. Az alak kezében hosszú szálfegyver volt, végén bárd szerű hajlított pengével. A szörnyű teremtmény szarvas sisakja alatt kéken izzó koponya nézett le Razielre. A mágus megtanult nem félni, de most mégis rettegett. De erőt vett magán, felugrott és készen állt a harcra. Az élőhalott kentaur azonban csak harsányan felnevetett túlvilági hangján, majd elvágtatott. A kiszabadult lelkek is a fák közé repültek, majd eltűntek, és Raziel ismét egyedül maradt.
Csak nehezen tudott visszatalálni a táborhoz, ami addigra teljesen elpusztult. A véráztatta sárban kéken izzó patanyomok voltak, a táborban mindenki meghalt. Raziel nem tudta, hogy miatta nyílt e ki a különleges építmény, vagy az élőhalott ígyis-úgyis megjelent volna. Nem érzett bűntudatot, inkább mardosó dühöt. Egy szörnyűséges ellenfél jelent meg, akit el kell pusztítani. Kerüljön, amibe kerül.
Raziel jelentése az Intézményben mindenkit megrázott, de végül nem szerveztek ellencsapást. Több katonát küldtek, hogy biztosítsák a már megszerzett partszakaszt, de nem voltak hajlandóak többet tenni. A Főtanácsosok elmondása szerint ez egy olyan hatalom, melyről túl keveset tudunk, hogy hadakozzunk vele. Raziel őrjöngeni tudott volna a tehetetlenség okozta dühtől, de végül beletörődött a döntésbe. Pár év múlva az élőhalott lovag megjelent Valoran szigetein, az Idéző Mesterek pedig foglyul ejtették az idézők mágiájával. Mikor hívták, megjelent, és harcolt. Raziel nagyon sokszor választotta őt a meccseken, de a harcba küldésén kívül semmi hatalma nem lehetett felette. Nem tudott beszélni vele, nem volt képes mágikus trükkökkel a gondolataiba látni... Hecarim továbbra is titok maradt Raziel számára. A lovag és a többi élőhalott betörése Valoranra annyiról adott bizonyosságot számára, hogy itt valami sokkal nagyobb dolog készülődik a háttérben, és ő csak véletlenül keveredett a Szigeten egy helyre, ahol Hecarim tanyázott, de nincs köze ahhoz, hogy az élőhalottak seregei megindultak. A halál hírnökeinek inváziója borzalmas gondolat volt, de Raziel eltökélte, hogy megfejti a titkot, és leleplezi az élőhalottak céljait, és azt aki parancsol nekik.
Kutatásai elvezették ősi romvárosokba, Urtistan katakombáiba, a Shurima templomaiba, és csupa olyan helyre, ahova ember magától nem merészkedne be. A jelek szerint az élőhalottak minden korban jelen voltak, mindig egy ismeretlen erőnek engedelmeskedtek, melynek szándékai legalább annyira ismeretlenek és megfejthetetlenek voltak, mint maguké az isteneké. Sok halandót emelt az élőholtak soraiba, erejük központja pedig egyértelműen az Árny Szigeteken található. Oda viszont még senki sem jutott be úgy, hogy bármilyen információt elhozott volna. Raziel kutatásai itt akadtak el, és a továbblépéshez ismét kockázatot kellett vállalnia. Vissza kellett mennie a Szigetekre, hogy felkutassa azt az építményt. Látnia kellett újra, be kellett jutni a belsejébe. Indulása előtt azonban az Üvöltő Mocsárban valami megrémisztette. Egész útján érezte, hogy valaki figyeli, de a Mocsár sötétebb részein már szinte a tarkóján érezte a hideg leheletét. Raziel soha nem rettegett még ennyire. Léptek hangja mindenhonnan, itt-ott felpislákoló zöld fény, és láncok folyamatos csörgése. Raziel nem bírta tovább, és menekülőre fogta, de a láncok csörgése minduntalan egyre csak közeledtek. A terror úrrá lett a máguson, bebizonyítva, hogy a demaciai neveltetés sem segíthet leküzdenie a félelmét. Raziel zsákutcába került egy kőhalomnál, és megpillantotta üldözőjét. Az emberszabású alak vastag, szakadt kabátot viselt, melyről mindenütt acél-díszek és láncok lógtak. Egyik kezében láncra kötött kasza lógott, másikban egy zölden világító lámpás, melyből emberi sikolyok és ordítások hallatszottak. Az alaknak egész teste mintha anyagtalan zöld füst lett volna, mely a ruházata alól áramlik ki. Egyedül az arca volt más, mely mintha egy maszk lett volna csupán. Egy fekete, ördögi tekintetű maszk, mely tetején több láncos nyúlvány is libegett. Raziel csak bámulta az alakot, ahogy az odasétált hozzá. Nem ölte meg, nem is bántotta. Csak odahajolt hozzá, hogy érezze a körülötte terjengő fagyos hideget, majd túlvilági visszhangok törtek fel anyagtalan torkából:
-A miénk leszel!
Raziel nem emlékszik semmi másra, csak hogy teljesen kimerülve, sajgó lábakkal lassít a futásból, és már elérte a Mocsár végét. Szörnyű szégyen volt számára, hogy ennyire megrémült, de nem tudta leküzdeni az érzést. Hiába volt jól nevelt demaciai, a rettegés átvette az élete felett az uralmat. Immár bizonyos volt, hogy az élőhalottak kiszemelték őt maguknak, a sorsa akaratlanul is összefonódott a sötétség erejével, és csak idő kérdése volt, hogy mikor kerül a markukba. Raziel nem vágyott erre, így visszatért az Intézménybe, és ott is maradt. Pár napra rá a Ligába került egy új bajnok, akiben megismerte Raziel azt a láncos élőhalottat, aki a Mocsárban üldözte. A Thresh névre hallgató bajnok bár az Idézők parancsainak engedelmeskedve harcolt a Ligában, Raziel minden meccs alatt érezte a Láncok Őrzőjének tekintetét. Nem kellett, hogy egyenesen rá nézzen, elég volt, ha ő maga látta. Az a teremtmény érzi őt, belekúszik a gondolataiba, szinte széttépi belülről, és a lelkébe mar. Raziel úgy határozott, hogy kutatásait kizárólag a laborjából fogja végezni.
Idővel szükséges volt azonban, hogy Raziel üzeneteket és csomagokat küldjön, illetve megszerezzen bizonyos dolgokat. Egy kis apróért bármelyik tanonc elvégezte neki a dolgokat, de az ősi tekercsekben említett ereklyék megszerzését aligha bízhatta volna rá egy zöldfülűre. Így hát Raziel bajnokokat, és tapasztalt kincskeresőket küldött maga helyett. Rengeteg pénzébe került, de inkább kiadta a pénzt, semmint hogy el kelljen hagynia az Intézmény biztonságát. Szánta és gyűlölte magát gyávaságáért, de képtelen volt leküzdeni a mardosó félelmet. Amúgy is öreg volt már, így beletörődött a helyzetébe.
Raziel épp egy ilyen megbízást teljesítő kincskeresőt várt, miközben egy urtistani könyvet fordított. Irataiba mélyedését az ajtón való kopogás szakította meg, majd belépett a kincskereső. Fiatal nő volt, hosszú vörös hajjal, eltökélt, forrófejű tekintettel. A kincsvadászokra jellemző erős bőrpáncélzatot viselte egy szürke köpennyel, ezen kívül páncélja minden hajlata rejtett valamilyen fegyvert vagy eszközt, övén pedig táskák egész hada sorakozott.
-Ez bizony gyors volt! - mondta Raziel, és becsukta a könyveit, majd feltápászkodott a székéből. -Megtalálta, amiért küldtem?
-Nem találtam semmilyen varázseszközt, amit mondott - vetette oda a nő, majd az egyik táskájából rongyokba csavart tárgyat vett elő -Viszont ezt találtam a királynál... biztos fontos volt neki, mert nagyon szorongathatta, mielőtt meghalt! Úgy értem, mikor végleg meghalt!
Raziel átvette a tárgyat, és lefejtette róla a rongyokat. Egy kristályos felületű, fejméretű tárgy volt, ami leginkább egy csicsás kődarabra hasonlított.
-Mi ez? - kérdezte a nő, de Raziel nem válaszolt, csak letette az asztalára. A zsebébe nyúlt, kivett egy erszényt, majd a nőnek adta.
-Majd még kiderítem! Ez a megbeszélt összeg! Szólni fogok, ha szükségem lesz a további szolgálataira!
A nő lenézően grimaszolt, majd elvette az erszényt, és köszönés nélkül távozott.
Raziel lassan visszafordult a különös tárgyhoz. A mágus mérőeszközöket vett elő, és alaposan átvizsgálta a követ. Pár órányi vizsgálódás után csalódottan dőlt hátra a székében. Nem lehet belefúrni, a kristályos köveket legfeljebb lekoptatni lehetne, levágni nem, és semmi köze nincs a tárgynak a sötét mágiákhoz. A mágiának alig észrevehető foszlánya van benne csupán, de ez egy olyan tárgynál, mely ilyen sok ideig volt egy nexus közelében, egyáltalán nem meglepő. Kidobott pénz.
Mindenesetre Raziel megtartotta a követ, csinált neki egy csinos kis állványt, és az asztalára rakta. A gyertya és a mágikus erő-kövek fényét szemgyönyörködtető fényáradatként verte vissza, amit bámulva Raziel nyugodtan tudott gondolkodni. Egy nap az öreg mágus egy meccset ment megnézni, majd mikor visszaért, lehuppant a székébe. Folytatnia kéne a rúnaírást. Nem egy szórakoztató feladat, de legalább leköti a gondolatait. A rúnavésőért nyúlt, majd egy rúnakőhöz. Felrakta fejére a nagyítólencsék seregével ellátott nevetségesen kinéző műhelyi fejfedőt, és előregörnyedve munkához látott. A rúnavéső azonban nem működött. Hiába nyomta az oldalán lévő pöcköt, nem jelent meg a mágikus vágó-sugár. Raziel értetlenül meredt a szerszámra, melyet alig két napja szerzett. Lehetetlen, hogy a benne lévő mágia-kristály kifogyott volna. Morcosan, zsörtölődve Raziel elment a labor másik végébe, hogy keressen egy másik vésőt.
Ehhez hasonló eset történt pár nap múlva, mikor egy tanítvány felavatásához készített ajándékot, egy mágikus kesztyűt. A lila szövet kesztyű csukló pántjába öt kristályt kellett még behelyeznie, melyek mindegyike mágikus erővel bírt. Raziel szétbontotta a csuklópántot, majd egy selyem erszényből az asztalra szórta a halvány, piros színnel világító köveket. Felvette az egyiket, és a foglalatba helyezte, majd egy műszerrel szorosan a pántba rögzítette. Szeme sarkából azonban felfigyelt valamire. A többi kő fénye egyre halványult. Kikerekedett szemekkel figyelte a köveket, amint szép lassan elhal bennük a fény. Az egyiket gyorsan felkapta, és megvizsgálta. Ebben még volt szufla, érezte a benne lévő mágikus erőt, de már így is megfogyatkozott. felvett egy másik követ is, az teljesen üres volt. Épp úgy, mint a többi. Raziel a még pislákoló követ lassan odatartotta, ahol a többi kő feküdt. Látta, ahogy a fény halványul. Visszakapta a kezét, és a mágikus erőből már szinte csak cseppek maradtak a tárgyban. Ismét odahelyezte, és a kő kiürült. Az öreg mágus kínosan felnevetett, majd körbenézett az asztalon. Megpillantotta a kövek mellett lévő kristályos követ. Egy pillanatra vad gondolat ötlött a fejébe, de gyorsan elhessegette... aztán visszatért a gondolat, és Raziel a kőért nyúlt. Ahogy a kezébe vette, érzett benne egy kevés mágikus erőt. Elővett gyorsan egy mérőműszert, és megmérte a kőben lévő mágikus erő szintjét. Bár kevéske volt, mégis jelentősen több, mint eddig bármikor. És a kósza gondolat megszilárdult. Ez a kő elszívta a mágikus erőt a kristályokból. A rúna-vésőt is mellé rakta, ezért ürült ki egyik pillanatról a másikra.
Raziel több mágikus követ is vásárolt, és mindegyiket a kő mellé helyezve vizsgálta, hogy milyen gyorsan cserél helyet a mágikus energia. Minél nagyobb, minél bonyolultabb volt a mágikus erő, annál lassabban áramolt át a kristályos kőbe, de így vagy úgy, az eddig ártatlan dísztárgy bekebelezte a mágikus energiát, ami a közelébe került. Napokig Raziel több varázstárgyat feláldozott, hogy táplálja vele a követ. Kíváncsi volt, hogy mi történik, ha a kő elegendő mágikus erőt gyűjt össze. Nem tudta ugyan, hogy mennyi az az elegendő, de kitartóan folytatta a kísérletet.
Az egyik kísérlettel töltött napon a kincsvadász nő érkezett az Intézménybe, hogy felkeresse Razielt, aki épp egy varázslatos ládába helyezte a követ, hogy megvizsgálja, képes e egy tárgyat belülről kiszipojozni. A nő kopogás nélkül nyitott be, de megtorpant, látva a buzgó mágus tevékenységét. Raziel észrevette a nőt, és derűs arckifejezéssel köszöntötte.
-Áh, jó hogy itt van! A szerzeménye úgy szívja magába az erőt, mint a szivacs! Ha a számításaim helyesek, akkor hamarosan...
-Nyugalom, vén róka! Vissza akarom vásárolni a követ!
Raziel megtorpant, a mérőeszköz kifordult a kezéből.
-Micsoda? De hát miért?
-Magának úgy se kell, legalábbis az előző levelében még azt mondta, hogy "csak egy csinos kis kő"!
-Az régen volt! Most új felfedezést tettem, és...
-Visszavásárolhatom, vagy sem? Döntse el, ne húzza az időmet!
Raziel összehúzta a szemöldökét, de nem tette szóvá a leteremtő hangnemet. A kőre nézett, ami mellett a mérőszerkezet már jelzett, hogy minden erőt elszívott a ládából.
-Még egy kicsit szeretnék kísérletezni vele... ha végeztem, elviheti!
-Mégis mennyi ideig akar játszani vele?
-Ez nem játék, maga... ez kísérlet!
-Nevezze aminek akarja, mit számít?
Hirtelen hangos reccsenés töltötte meg a labort. Raziel és a nő is odakapták a fejüket. A kő mozgott. Ide-oda rezgett, és hangosan recsegett. Raziel közelebb hajolt, de gyorsan vissza is hőkölt, mert kristály szilánkok áradata zúdult rá, ahogy a kő teteje szabályszerűen lerobbant.
-Mi a pokol ez?! - a nő kiabálására Raziel felkapta a fejét, és a kőre nézett.
A kő ketté hasadt, és a két darab közt egy apró teremtmény kuporgott. Elsőre gyíknak tűnt, de aztán előtűntek kis szárnyai, a fején lévő apró szarvak, és a vastag végtagok végén elhelyezkedő karmok. Az apró újszülött nehezen nyitotta ki a szemét, melyből kék fény pislákolt Razielre.
-Ez egy... sárkány...
-Sárkány?!
Raziel óvatosan megérintette a kis lényt, aki először vadul odakapott tompa fogaival, aztán csak tűrte, hogy a mágus keze végigsimítsa a testét.
-Sárkánynak tűnik, de... mégis valahogy furcsa, több eltérés is látszik!
Az apróság tüsszentett egyet vékony hangon, majd felmászott a mágus karján, és gyengéden az arcába harapott. A mágus vállán a hátsó lábain állt meg, mellső lábait a mellkasához húzta. A kincskereső idegesen nyúlt a tőre felé, és ugrásra készen várta, hogy a lény ráugorjon. Raziel észrevette a nő idegességét, de nem törődött vele.
-Barátságosnak tűnik! Nem láttam még ilyen fajt, ez egészen rendkívüli! Nézze, milyen a tartása! Egyáltalán nem sárkány szerű, de küllemében mégis hasonlít!
-Sárkány vagy sem, veszélyes! Jobb lenne elpusztítani!
-Elpusztítani? Ne legyen nevetséges!
-Ne aggódjon, ha nincs gyomra hozzá, megcsinálom én!
Raziel tekintete elkomorodott, és lesújtó pillantást vetett a nőre.
-A pénzt tegye az asztalra, aztán fogja a követ! A magáé!
A nő felháborodva meresztette szemét a mágusra, majd vissza az újszülöttre. Dühödten összeszorította az ajkait, majd kiviharzott a szobából. Raziel egyáltalán nem foglalkozott vele, hanem a különleges kis teremtményt vizsgálgatta. Játékos volt, hosszú nyaka jobb oldalán csiklandós, torkából furcsa sárga fény pislákolt. Raziel megpróbált neki gyümölccsel, vagy épp hússal kedveskedni, de egyiket se fogadta el. Persze rögtön eszébe jutott a mágusnak a tojás, így legközelebb egy mágikus követ hozott neki. Az apróság rögtön ráharapott, bár akkor se tudta volna megenni, ha lettek volna erősebb fogai. Ellenben a kő mágiáját teljesen kiszívta, és ezután életerősebb lett, mint valaha. Tehát mágiát eszik - gondolta Raziel, és elmosolyodott a lehetőségeken, amiket ez a kis teremtmény hordozott.
Rengeteg könyvet szerzett a sárkányokról, és végül levonta a következtetést: ez a lény nem sárkány, de közeli rokonságban áll velük. A könyvek drakekként hivatkozik rá, mágia orientált faj, mely kisebb mint bármely sárkány, de mágikus hatalmuk igazán erőssé teszi őket. Raziel titokban tartotta a többi Idéző előtt a drake létezését. Arra a pár hétre, amíg az újszülöttel foglalkozott, teljesen megfeledkezett a kutatásairól, és a félelmeiről. Mindig hozott neki mágikus tárgyakat, de ügyelt rá, hogy ne terhelje túl. Nem lehetett tudni, mit csinál vele a túlzott mágikus erő fogyasztás. Ez nem volt természetes élőhely számára, de úgy látszott, kényelmesen eléldegél itt. Raziel pedig hálás volt ezért. Sok-sok év után ismét jól érezte magát.
Yuraelnek nevezte el elhunyt húga után. Nem elég, hogy fennséges, félelmet nem ismerő demaciaiból gyáva, szórakozott öreg ember lett, de most még szentimentálisnak is érezte magát. De a név bevált, a csöppség egy-két hét alatt már felkapta a fejét, ha Raziel ezen a néven szólította. A varázstárgyak igen sűrűn estek áldozatul Yurael éhségének, azt azonban nem tudta Raziel, hogy miképp ürít ez a lény, vagy egyáltalán kell e neki. A választ megkapta, mikor egy este szörnyű csuklással verte fel álmából a drake, majd falrepesztő böfögéssel egy mágikus energiagömböt eresztett szabadjára a szobában. Raziel jót nevetett utólag, mikor rájött, hogy nem is akkora kár azokért a bútorokért, amik áldozatul estek a gömb pusztításának. Már amúgy is útban voltak. Viszont az elhasznált energia kieresztését meg kellett oldania. Nem igazán talált megfelelő megoldást egészen addig a napig, míg Yurael el nem kezdte próbálgatni a szárnyait. Raziel mindig elcsodálkozott, hogy mennyire apró szárnyai vannak a testméretéhez képest, de értetlenségére választ kapott, mikor a szárnyak mágikusan megnövekedtek, és fényes derengéssel a magasba emelték a kis drake-et. Ekkor persze még nem ment a repülés, többször sikertelen volt a felszállás, vagy épp a landolás került az Intézménynek komoly károkba. Már nem lehetett titokban tartani a lény létezését az Idézők előtt, de legnagyobb meglepetésre egyikük sem emelt szót a teremtmény jelenlétét illetően. Természetesen az életterét lekorlátozták Raziel laborjára és az Intézmény parkjára, de például a tanoncok kifejezetten szerették nézni Yuraelt, amikor Raziel kivitte reptetni. Minden nap valamivel több ideig bírta a levegőben, és egy-két hónap alatt már szemet gyönyörködtető trükkökkel szórakoztatta a bámészkodókat.
Raziel figyelmes lett egy aranyszínű kinövésre Yurael mellkasán, mely minden nappal nagyobb lett. Mintha a pikkelyei alól nőtt volna ki, és minden repülésnél halványan világított. Külső ránézésre hasonlított arra a kristály szerkezetre, ami a tojáson is volt, így Raziel nem igen foglalkozott vele. Yurael egyre ügyesebben mozgott és repült, megértett bizonyos parancsszavakat, és a tekintetében Raziel az értelem szikráját vélte felfedezni. Nem úgy nézett körbe a lény, mint egy ösztönök által hajtott állat. Igenis tudta Yurael, hogy mi micsoda a környezetében, mindent megvizsgált, kíváncsi volt, márpedig a kíváncsiság az intelligencia alappillére.
Raziel jól tudta, hogy egy nap olyan intelligenciára tesz majd szert Yurael, mint egy igazi sárkány, az ereje lélegzetelállítóan nagy lesz, és mámorító volt belegondolni, mennyi haszna lehet még ebből. Talán megoldást talál minden gondjára, vagy Yurael által végre igazi nyugalomra lel.
Évek teltek el. Raziel visszatért a kutatásaihoz, immár Yurael segítségével, aki már sokkal nagyobb volt, és beváltotta Raziel reményeit az intelligenciájával kapcsolatban. Különleges telepatikus kommunikációra is képes volt, és nagyon gyorsan megtanulta a közös nyelvet. Még kisebb-nagyobb megbízásokat is teljesített, amikért Raziel nagyon hálás volt, hisz előszöris nem kellett fizetnie a szolgálatokért, másodszor pedig egy igen megbízható munkaerő volt Yurael. Raziel már nem úgy tekintett rá, mint háziállatra, vagy munkaállatra. A családja volt, abban a kis laborban, mely most valahogy túl kicsinek és üresnek hatott.
Raziel a könyvei fölé görnyedve jegyzetelt, miközben Yurael a labor másik végében berendezett kuckójában egy szélvész bakancsot rágcsált (drága holmi, de Raziel nem sajnálta a pénzt kiadni rá), kiszipojozva belőle az utolsó csepp mágiát is. A könyvek, melyek az asztalon hevertek szinte beszippantották a vén mágust. Ősi iratok, idegen nyelvű dokumentumok, rajzok és térképek... mind egyetlen egy dologról szóltak, egyetlen dologra mutattak: az Árny Szigetekre, és a szolgáira. Raziel már kiderítette, hogy az Árny Szigetek felett uralkodó erő milyen időkből származhat, hogy milyen csatlósokat használt, azokkal mi történt, és hogy mindegyikük tevékenysége egyetlen nagy terv részét képezték. A régi félelmek újra előjöttek, de a nyugalomban töltött évek reálisabbá tették a mágus szemléletét. Az utolsó kirakós darab csak arra várt, hogy ő megszerezze, és végre kirakja a teljes képet, és felfedje a sötétség titkát. Ezzel nem csak saját magának tesz jót, de az egész világ számára megoldást nyújthat az élőhalott fenyegetés ellen. Ám ez az utolsó válasz az Árny Szigeteken volt, a sötétség bölcsőjében, mélyen a gonoszság és halál bendőjében. Raziel nagyot sóhajtott, és mérlegelte a lehetőségeit. Az Intézmény nem fog segíteni, egy expedíciót szervezni legalább annyira körülményes lenne, mint életben tartani a szigeten. Maradhat itt, elégetheti az anyagokat, és leélheti életének utolsó éveit nyugalomban, Yuraellel az oldalán. Vagy ő maga megy oda, vissza arra a helyre, ami a rettegésbe üldözte. Nagy eséllyel a halál torkába sétálna, de ha egyszer túlélte a találkozást, miért ne tehetné meg újra? Ha a sors úgy akarja, ismét élve kikeveredik onnan, de ezúttal a válaszokkal a markában. Már pedig Raziel mindig is olyan ember volt, aki szeretett kockáztatni. Aki hajlandó volt áldozatokat hozni a győzelem érdekében. Nagy áldozatokat.
- Valami gond van Mester? - kérdezte Yurael, hangját Raziel csak a fejében hallotta.
Az öreg mágus felsóhajtott, és még egyszer végigpörgette a fejében a lehetőségeit. Nem várhat tovább. Minek várni? Felesleges. Megfordult, és a drakere nézett, miközben eleresztett egy erőtlen mosolyt.
- Egy időre el kell mennem. De hogy addig se unatkozz, lenne egy újabb feladatom számodra.
– És mi lenne az?
Yurael soha nem esett olyan sötét gondolatok gödrébe, mint Raziel. Mindig kíváncsi volt, érdeklődő, és lehetőség szerint derűs. Naív, ártatlan... de pont ez volt az, amit csodált benne.
Raziel már előre elkészített egy táskányi dokumentumot és ereklyét, hogy távozása után megfelelő embernek adhassa megőrzésre. Egy ilyen embert ismert, nála jó kezekben lesznek az adatok, akkor is, ha baj történne. Raziel felvette a táskát az asztala mellől, és a drakehez vitte. Az megbökdöste az orrával.
-Ezt a csomagot kell elvinned Piltoverbe. Csak és kizárólag egy embernek adhatod oda, a neve Tyrus Foesmith, az akadémia egyik professzora. Tudni fog róla, hogy mész, már írtam neki egy levelet.
És valóban, a levél már napokkal ezelőtt elment, bár azt nem említette benne, hogy már el is megy. Nem baj, Tyrusnak nem kell tudnia róla. Úgyis csak lebeszélné.
- Mester elmegy itthonról? Nagyon, nagyon szokatlan!
Yurael aggódóan nyüszögött egyet, mondandója és reakciója egyaránt meglepte Razielt. Mindig aggodalmaskodott, ha rossz hangulatban volt, de most valódi veszély miatt aggódott, amit ő is nagyon jól érzett. Mi is lenne velem nélküle... - gondolta Raziel, majd elmosolyodott, és végigsimított Yurael pikkelyein.
- Ez most fontos, már előbb el kellett volna mennem. Most megteszem, és talán amit találok megoldja minden problémámat.
Legalábbis remélem - ezt már csak gondolatban tette hozzá Raziel, majd az asztalához ment, hogy összepakolja a holmiját az utazáshoz.
- Értem
A nap további részében nem beszéltek, Raziel próbált pihenni, de nem jött álom a szemére. Folyamatosan a lehetőségek mérlegelése járt a fejében, és bár már elhatározta magát, még mindig kereste az új utakat, és igyekezett a zsákutcákat is számításba venni. Végül az agya tiltakozása ellenére a teste takarékra tette magát, és elaludt.
Másnap reggel két hatalmas kéken fénylő szempárra ébredt, ami igen csak meglepte. Yurael átugrott az asztalra, és kipihenten ugrándozott. Raziel kidörgölte az álmot a szeméből, és amolyan reggeli rutin keretében megvakargatta Yurael nyakát. Aztán eszébe jutott az út, és mindaz, amire készül. Elfogta a félelem, de nem engedte, hogy ezúttal a hatalmába kerítse. A mágus összepakolt, majd Yuraellel az oldalán elindultak a parkok felé. Az Intézményben még a legtöbben pihentek, vagy reggeli meditációjukat végezték, de Raziel amúgy sem akart találkozni senkivel. Saját magát sem akarta emlékeztetni arra, hova is tart, hát még egy kotnyeles kérdezősködőt...
A felkelő nap pont átsütött a félbevágott hegyet tartó kőoszlopok között, aranyárban úsztatva a parkokat. Raziel gondolatai már rég messze jártak, a teste csak automatikusan mozgott a teleport kövek felé. Mélázásából Yurael zökkentette ki, mikor megrángatta a köpenyét. Odaadta neki a kézbesítendő csomagot, majd eszébe jutott még valami.
- Ezt majdnem elfelejtettem - mondta, majd a zsebébe nyúlva előhúzott egy aranyozott medált, vastag bőrszíjra erősítve.
Yurael kíváncsian nézte a tárgyat, először azt hitte, hogy jutalom falat.
- Ezzel akkor is tudunk beszélni, és megtudod mutatni amit látsz, ha nem vagyok a laborban.
Yurael hagyta, hogy a mágus felcsatolja a medált, majd aggodalmas arckifejezéssel nézett mesterére. Raziel torka elszorult, a félelem tompának és messzinek tűnt a távozás okozta szomorúság miatt. Gyenge volt már és szentimentális, de most kellemetlenül érezte magát, hogy az érzelmei hatalmat szereznek felette. Ennyi becsületet még meg akart tartani magának, így hát csak annyit mondott:
- Vigyázz magadra! - majd sarkon fordult, és elindult a teleport kövek felé.
- Térjen vissza Mester! - válaszolta Yurael, és egy halk, vékony rikoltást hallatott, ami visszaverődött a kövekről, és Raziel még akkor is hallotta, mikor belépve a kristályok fényébe a teste már egy másik helyre transzportált. Az öreg mágus teljes szívből megbánta, hogy sarkon fordulva csak úgy ott hagyta egyetlen barátját, segítőjét, családját. Átkozott legyen a neved, Raziel! - gondolta a mágus, és negédesnek találta a félelmet, amit ismét érezni kezdett.
A teleportkő Demacia keleti negyedébe vitte az Intézmény kirendeltségére. Már várta két fiatal tengerész, akik elkísérték a Mélységi Tűz hajóhoz. A sokat megélt teknő kapitányát még az Árny Szigetekre küldött expedíció során ismerte meg Raziel, és meg mert volna esküdni rá, hogy Landus Bubblessynél nem ismer jobb hajóskapitányt. Sem őrültebbet, aki vállalná, hogy csak úgy elviszi az Árny Szigetek partjaira, katonai kíséret nélkül. Ingyen.
Így hát Raziel a Mélységi Tűz egy kényelmes kabinjában olvasgatva unatkozta végig azt a három napot, amíg elérték a partokat. Eseménytelen, nyugodt út volt, ami jobban idegesítette Razielt, mint az elkövetkezendők gondolata. A Szigetek egyetlen ismert kikötője, amit az Intézmény tartott fent már várta a hajót. Raziel gyorsan búcsút intett a kapitánynak és legénységének, akik már el is tűntek, mire Raziel elérte a kikötő végét. Nem akart tovább várakozni, hiába érezte magát piszkosul fáradtnak. Az emlék tisztán élt benne a helyről. Ahogy futnak a hideg homokon, élőhalottak dühödt ordításai visszhangoznak az erdőből, és ők térdig gázolnak az elesett bajtársak hulláinak tengerébe. Milyen fiatal is volt akkor... milyen tökkelütött... de büszke! És erős! Nagyon erős! Raziel azonnal a Téboly Rengeteg felé vette az irányt. Elérte a két oltárt, ahol a Liga meccseket is szokták játszani, de nem követte tovább az utat, hanem lefordult az ösvényen, amit sok-sok évvel ezelőtt szintén megjárt. Most valahogy nem tűnt olyan sötétnek és gonosznak. Minden lépéssel egyre kevésbé érezte a félelmet, és minden gondolattal egyre jobban vonzotta a jövendő. Mire elérte a furcsa építményt, már szinte kocogott, és mérgesen motyogott, hogy mikor ér már oda. Az építmény nagyobb volt, mint amire emlékezett. A rések még mindig nyitva voltak, de a közepén lévő kapu, ahonnan Hecarim vágtatott ki, most zárva volt. Raziel közelebb lépett, pontosan oda, ahol régen állt. Ugyanúgy emelte fel a kezét, és ugyanúgy érintette meg a szimbólumokat a falon. De most nem történt semmi, nem nyílt fel az épület, nem volt robbanás, és nem jelent meg egy élőhalott sem. Raziel csalódottan lépett hátra. Meg kellett volna nyugodnia, de mégis rosszul érezte magát, hogy bátorságot vett magán, eljött idáig, és most csalódnia kellett.
Már épp fordult volna meg, mikor hirtelen láncok tekeredtek a testére. Teljesen körülfogták a láncok, a rajtuk lévő tüskék felszaggatták a köpenyét. Raziel meglepetten követte a lánc útját, egészen Thresh kezéig. A Láncok Őrzője gonosz kacajjal húzta magához közelebb Razielt. A mágus azonban nem hagyta magát. Elkiáltott egy varázsigét, mire a levegő szétrobbant körülötte, letaszítva magáról a láncokat, és hátrébb lökve az élőholtat. Majd újabb varázsigébe kezdett, és előrenyújtotta a kezét. Zöld villámok cikáztak végig a levegőn, telibe találva Thresht, aki megtántorodott, de nem lassított le. Újra eldobta a kaszáját, de ezúttal célt tévesztett. Raziel vörös tüskéket idézett a föld alól, melyek felnyársalták volna Thresht, ha nem húzza vissza a kaszáját, és nem tarolja le vele a felé tartó tüskéket. Ám addigra Raziel már készen állt a következő támadásra, méghozzá egy más dimenziókból idézett lángoló obszidián lándzsával. a fegyver felhasította Thresh vállát, majd a következő csapás kiütötte az egyik lábát. Az élőhalott alábecsülte áldozatát, dühödt kiáltása arról árulkodott, hogy ezt a hibáját most kijavítja. Lecsapott kaszájával, ami megakadt Raziel lándzsájában. De a következő pillanatban zöld fényárban úszó ketrec jelent meg körülöttük, amiről Raziel jól tudta, mi célt szolgált. Próbált kijutni az összeakaszkodott fegyverek béklyójából, de Thresh nagyot rántott rajta, majd hasba rúgta a mágust.
Raziel tehetetlenül zuhant hátra, egyenesen a halál ketrecének falába, ami becsapódásakor szétrobbant. Raziel iszonyatos fájdalmat érzett, és teste mintha megállt volna a levegőben, úgy lelassult. Miközben olyan lassan zuhant a föld felé, mint egy tollpihe, paták dobogását hallotta maga mögül. Hecarim lefékezett még a mágus előtt, és a hajlított bárdban végződő szálfegyvert egyenesen a mágus testébe szúrta. Raziel a száraz földre szögelte a fegyver. Nem érzett fájdalmat, pusztán egy ütést a hasában, majd borzasztó hideget. Fázni kezdett, de a hasából ömlő vér melegsége jó érzés volt. Hecarim koponyája vigyorgott rá fentről, Thresh pedig közelebb húzódott. Hirtelen Raziel egyre tompuló elméjében Yurael távoli hangja hallatszott:
-Mester, leszállítottam a csomagot, igyekszem haza!
Raziel nem tudott válaszolni, már nem volt rá képes. Az élet lassan elhagyta a testét, de lelkének útját állta egy mindennél gonoszabb erő.
-Megmondtam, hogy a miénk leszel!
Raziel fel akart kiáltani, de végül nem tette. Tudta, hogy ez lesz, azt is tudta, hogy mi vár rá most. Fel volt rá készülve, és ezt bátorságnak vélte, ami elégtétel volt a sok évnyi gyáva bújkálás után. Csak azt sajnálta, hogy egyszerűen sarkon fordult, mikor Yuraeltől el kellett búcsúznia. Átkozott légy, Raziel Mystfire... légy átkozott, te ostoba vén fajankó!
Thresh megemelte zölden világító lámpását, és Raziel elméjét a zöld ragyogás töltötte meg, mielőtt végleg lehunyta szemeit.
Akkor születtem én. Nem kérdőjeleztem meg soha a mibenlétemet. Tudom, hogy mi vagyok, hogy mi a célom. Ismerem a gyengeségeimet, és tisztában vagyok a hatalmammal. Ez bizonyos, mint a halál, már pedig semmi nem olyan bizonyos e világon, mint a halál... de visszaemlékezve ennek az embernek az életére, mégis kérdések gyötörnek. Születésemkor nem voltak kérdések...
Emlékszem, hogy olyan gyorsan ért az ébredés, hogy fel sem fogtam. Sötétség vett körül, testem teljesen súlytalan volt. Nem éreztem meleget vagy hideget, pedig emlékeztem az érzésükre... bár igazából eme test még soha nem érezte egyiket sem azelőtt. Ismerős hang csengett a fejemben, egy idegen hang, mely azóta is mindig megszólít, ha feladatot ró ki rám. Nem tudnám felidézni a hangját, vagy a szavait, egyszerűen csak tudom, hogy mi mondandója van nekem, és én engedelmeskedem. Hisz ezért teremtett. Ott lebegtem a világokon kívül, majd éreztem, hogy lassan visszaáramlok az anyagi világba, ahol egyszerre záporoztak meg az érzések... a fájdalom, a hideg, a meleg, a lágy szellő, az égető napsütés, vagy a fagyos hófúvás... minden egyszerre. Miközben parancsolóm felvázolta előttem, hogy mi vár rám, teljesen szétroncsolt és elpusztított testemet kék és lila szallagok vonták körbe, mintha maguktól mozogtak volna. Majd hófehér páncéldarabok röppentek a lábamra, a csípőmre, a vállamra, a karomra és a fejemre. Ismét érezni kezdtem a súlyomat, és a magasban tartó marok elengedett. A földre zuhanva alig tudtam felállni, emlékeztem a járásra, a mozgásra, de úgy tűnt, mintha ezekkel a végtagokat soha egyszer nem tettem volna azelőtt. Ahogy sikerült végre feltápászkodnom, körbenéztem. Végtelen sivatag vett körbe, sehol egy élőlény. De hallottam a fejemben az itt kóborló lelkek hangját, vagy a több mérföldre lévő településeken élők szívverését. Az egész világ leheletét éreztem magamon. Egy energia, mely mintha velem együtt született volna végigáramlott a testemen, felébresztve valamit, egy szinte ösztönös reakciót, melyet olyan könnyen aktiváltam, mintha csak az ujjamat hajlítanám be. Egy egyszerű parancsomra a halál tiszta ereje tört fel elpusztított testem mélyéről, végigáramlott parancsolómtól kapott páncélomon, és oda repült, ahová irányítottam. Fekete és lilás füst-massza volt ez, mely becsapódáskor úgy pukkant szét, mintha csak egy sűrű gázzal teli vékony üvegű fiolát vágnának a falhoz. Ám az élőkön a hatás sokkal érdekesebb. A halotti energia beletép az emberek húsába, kiharap egy darabot a lelkükből, és ha egyszer megízlelte őket a halál maga, akkor többé nem bújhatnak el előle. Ez is csak egy eszköz volt ahhoz, hogy elvégezhessem a feladatomat. A parancsolóm utasítása egyértelmű volt, a cél világos, igazsága megkérdőjelezhetetlen. Az, hogy még mindig létezem, csak az ő akarata miatt volt lehetséges, és nekem engedelmeskednem kell neki.
Itt a szarkofágban csak ezek a gondolatok léteznek. Amikor ismét megjelenek a világ hátán, el fogom végezni a küldetésemet... de mi lesz azután? Hol van parancsolóm, mikor nem bíz meg új feladattal? Kinyílhat e a szarkofág, ha én úgy akarom? Járhatom e a világot saját akaratom szerint, hogy megtapasztaljam mindazt, amivé vállt? Még soha nem próbáltam meg... kockázatos lenne szembeszállni a parancsolóm akaratával... de emlékeim szerint olyan ember voltam, aki szeretett kockáztatni...
Pént. Okt. 18, 2013 2:34 am by 
:6858695645
