Raziel Mystfire

A noxusi zsákutcába került. A két elhagyatott épület közti átjáró közepén felhalmozott szemét, elkorhadt bútordarabok képeztek áthatolhatatlan akadályt a menekülő férfi előtt. A rémülettől remegő hangon felnyögött, és a háta mögé nézett. Nem látott engem, de ott voltam. A férfi megpróbált felmászni a szeméthalomra, hátha még időben eléri a csúcsot, és a túloldalt leugorva már egy népesebb utcára kerülhet. Nem tudtam, ki ez az ember, nem tudtam, mit tett. Csak azt tudtam, hogy a feladatom egyértelműen kimondja: meg kell halnia. A parancsolóm akarata ez, én pedig eszköze vagyok az ő terveinek. Mint a legtöbb esetben, most is fegyver voltam az ő láthatatlan és erős kezében, amivel megjelölt áldozatait könnyűszerrel meggyilkolhatta. Egy fegyver, ami nem kérdőjelezi meg a viselője szándékait, ami nem fogja megváltoztatni a csapás útját, ami nem fog visszafele csapni gazdájára. Egy teljesen tudatlan, akarat nélküli fegyver... ami csak ahhoz ért, hogy hogyan ontsa ki a vérét az ellenségnek.
Elhajítottam a szigonyomat, és az nyíl egyenesen a szemétkupacon mászó férfi hátába fúródott. Kijött a mellkasán, és egy kidobott tölgy szekrényben állt meg. A férfi hangosan felsikoltott, az erő elhagyta a karjait, melyekkel kapaszkodott, így már csak a szigony tartotta fent a levegőben. Még nem halt meg, de már csak másodpercei voltak hátra. Egy gyilkos, egy élő gyilkos bizonyára hagyta volna, hogy a férfi kiszenvedjen a szigonyon, élvezettel nézte volna végig a haláltusáját áldozatának. Nekem azonban nem voltak ilyen igényeim, nem érdekelt sem az áldozat fájdalma, sem a félelme. Feladatom volt, és annak még nem volt vége. Így hát összegyűjtöttem a Halott Anyagot a kezembe, és a férfi felé lőttem vele. Az becsapódott a szigony markolatának végébe, végigszaladt az acélon, és a férfit belülről érte a hatása. Azonnal belehalt, élettelenül csüngött a szigonyon, vére patakokban csordogált le a lábán, majd folyt végig a szemét halmon. Felkapaszkodtam én is, és kirántottam a szigonyomat a barikádból. A férfi teste rongybabaként zuhant alá, végiggurult a szemeten, majd elterült a földön.
A küldetésem véget ért, a célpont halott volt, és bár noxus szegény negyedében voltam, óvatosnak kellett lennem. Így hát rögtön előhívtam a szarkofágomat, melynek felnyílt a fedele, feltárva a benne lévő sötét fekhelyet. Belefeküdtem, majd a fedél rám csukódott, és a szarkofág eltűnt a sikátorból.

A sötétségben már megtanultam, hogyan kössem le magam. Raziel Mystfire emlékeit tanulmányoztam, újra és újra felidéztem az emlékeit, és kielemeztem őket. Ezeket az alkalmakat mindig parancsolóm hangja szakította félbe, ahogy most is. Már azelőtt megéreztem a jelenlétét, hogy megszólalt volna hideg, távoli, mégis nagy hatalmat sugárzó hangján.
-Új feladat vár rád! Elmész Piltoverbe, és felkutatsz egy öreg embert! Van nála valami, amit megkeresel, elveszel tőle, majd őt megölöd! Ne hibázz!
Ne hibázz! Ez volt a parancsolóm mondandójának legerősebb része, és tudtam, hogy ez az elsődleges szempontom. Fontos dologról lehetett szó, a fejembe már záporoztak is a víziók Piltoverről, az Akadémiára vezető utakról, és az öregemberről. Ismerős volt az alak, bizonyára Raziel ismerte őt.
Nem késlekedtem, a szarkofágom Piltover külvárosában, egy erdős domboldal rejtekében jelent meg. A szarkofág fedele nagy csattanással, nagy port kavarva zuhant a földre, én pedig lassan kisétáltam belőle. Mögöttem a nyughelyem lassan köddé vállt, én pedig kiléptem a fák árnyékából a napfényre, és a távolban megláttam Piltovert. Bár nem sok érzelemre voltam képes, de a csodálatot tisztán éreztem akkor. A hófehér tornyok a felhők felé nyújtóztak, alattuk széles korongon nyugodott a város maga, amit tornyok és oszlopszerű építmények tartottak a magasban, a sötétebb alsóváros felett. Piltover körül végtelen pontossággal kialakított, kör alakban elhelyezett farmok, energia telepek és feldolgozók sorakoztak. Pár emlék előjött Razieltől, mikor még fiatalabb volt, és Piltoverbe ment tovább gyarapítani a tudását. Járt már itt, és bár valaha én ő voltam, most mégis minden más. Hogy enyhítsek a szokatlan megjelenésemen, páncéldarabjaimon meghúztam pár szíjat, így a réseken, ahol a halott energia kékes füstje áramlott ki, egyszeriben elzáródtak. Így már csak egy tetőtől talpig páncélozott embert láthattak bennem első ránézésre. Másodikra már problémák merülhetnek fel. De Raziel emlékeiből megtanultam, hogyan kommunikáljak az élőkkel, ha szükséges.
Vízvezetékek, és felszíni szervizutak mellett sétáltam el, egyre közeledve Piltover városához, ami bár messziről is óriásinak tűnt, de minden lépéssel csak egyre nagyobb és nagyobb lett. Hamarosan üzemi dolgozók pillantottak meg, és gyanakodva méregettek. Páran oda is jöttek hozzám, pisztolytáskájukon tartva a kezüket.
-Nem tudja, hogy ez a PT-Nano Kt. területe? Mit keres itt?
-A Liga ügynöke vagyok, üzenetet hoztam az Akadémiára, amihez magának semmi köze! Mindazonáltal eltévedtem a városba vezető úton, de ha méltóztatik elengedni, úgy azonnal tovább állok!
A hangom akadozó volt, a túlvilági visszhang nem érződött rajta, de a szavak nehézkesen jöttek elő. A férfi résnyire szűkült szemekkel méregetett, nem igazán hatotta meg a mondandóm.
-Maga talán piltoveri felügyelő, vagy katona, hogy igazoltasson? Biztosíthatom, hogy a feltartóztatásom nem csak a munkájába fog kerülni, ha majd szóvá teszem!
A munkás erre már visszább lépett, és a földre köpve távozott. Egy másik munkás mutatta meg a kijáratot a telepről, amit elhagyva el is értem a városba vezető főutat.
Furcsa érzés volt ilyen szavakat használni, és furcsa volt ennyire üres fenyegetőzéshez folyamodni. A halál eszköze vagyok, aki nem kérdez, csak öl, ha a parancsolója arra utasítja. De muszáj volt elismernem, hogy még ez a nagyon rövid szóváltás is valamiféle jó érzést keltett bennem. A férfi megölése csak hátráltatott volna, kockáztatta volna a küldetést, így hát szükséges volt a beszéd, de a kommunikáció, és annak sikere kellemes érzés volt. Később rájöttem, hogy ez Raziel Mystfire emlékei miatt vannak, aki jól bánt a szavak erejével, és egy időben igen sűrűn gyakorolta is ezt a készségét.
Az alsóvárosból felvezető utakat őrizték, és el akartam kerülni, hogy igazoltassanak, vagy egyáltalán megkérdezzék, merre tartok. Parancsolóm azonban mutatott egy biztonságosabb járatot az egyik oszlop-épületben. A vaskos építmény lakásoknak és szórakozóhelyeknek volt fenntartva, a bejáratot nem őrizte senki. Az utcán mindenki alaposan megnézett magának, de senki nem állított meg. Az épületben a lépcsők végtelen sora vezetett egyre feljebb és feljebb, sok-sok emelet magasságba. Majd elérkezett a felső városba vezető átkelő, de még előtte egy emelettel lefordultam egy folyosóra. Senki nem tartózkodott ott rajtam kívül, így nyugodtan tehettem a dolgomat. Láttam magam előtt a víziókból a szerviz folyosó, és az azt rejtő fém-panelt. Meg is találtam az egyik lakás ajtaja mellett. Szigonyommal felfeszítettem a panelt, ami mögött ott volt a csövekkel teli szűk folyosó. Itt-ott pislákolt egy-két hex-lámpás, de vajmi keveset számított. Óvatosan kellett haladnom, a szigonnyal nehéz volt a sűrűn elhelyezkedő csövek akadálypályáján végighaladni.
Majd megtaláltam a felfelé vezető létrát, amit követve egy pillanat alatt a felső város egyik csatornájában kötöttem ki. Körül se kellett néznem, tudtam, hogy merre kell mennem. Az Akadémia alatt húzódó csatorna szárnyat egy óra múlva elértem, és már éreztem, hogy közel a cél. De mostantól vált a legnehezebbé a feladat. Az Akadémia igen nagy elmék gyűjtőhelye, trükkös csapdák, megfigyelő rendszerek, ügyes és furfangos harcosok. Nem tudnék se elvegyülni, se megküzdeni velük. Tudtam, hogy hol van az öreg ember laborja, és az oda vezető utat is ismertem. De hogy mivel futhatok össze az úton, azt nem tudhattam, és azt se tudtam, hogy készüljek fel rá. Így hát mielőtt kiléptem volna a szellőző járatból az Akadémia egyik raktárjába, megálltam, és felidéztem Raziel Mystfire emlékeit.
Láttam Piltover utcáit, egy ünnepséget, nevető embereket, pár idéző mestert, egy hatalmas kalapácsot tartó férfit. Aztán yordlek, az akadémia előcsarnoka, folyosók, tanítványok, bemutatók. Egyes folyosókon gólemek, diákok találmányai, diákok. Furcsa módon Raziel ugyanazt az utat járta be az emlékben, amerre majd az én utam vezet. Így hát hagytam, hogy az emlék kibontakozzon, és megmutassa teljes valóját. És mire észbe kaptam, az emlék annyira nagy erővel hasított az elmémbe, hogy ha akartam se tudtam volna kizökkenni belőle.
Újra Raziel Mystfire voltam, középkorú, és díszes köpenyt viseltem. Végighaladtam a folyosókon, és az egyik ajtó előtt ott várt az öreg ember, akit majd meg kell ölnöm. Kevésbé volt őszes a haja, mint amilyen a parancsolóm adta vízióban volt.
-Raziel, gratulálok a kinevezésedhez!
-Köszönöm, Tyrus! Én pedig gratulálok a könyvedhez! Magam se írhattam volna le különben azokat a gondolatokat!
-Túlzol, barátom! Ha annyira jó könyv lenne, vennék is az emberek!
-Hehe... van egy perced? Beszélni akarok veled valamiről!
-Persze, gyere, menjünk a laboromba!
Követtem az öreget, bár mást nem tehettem volna, hisz az emlékkel együtt haladtam én is. De annyira beleéltem magam, hogy már minden szó és minden mozdulat az én saját akaratomból történt. Eljutottunk a labor ajtajáig, amit egy bonyolult hex-zárral láttak el, az öreg professzor azonban ismerte a felnyitás módját, és az ajtó egy pillanat múlva fel is tárult. Beléptünk, a professzor pedig bezárta mögöttünk az ajtót.
A labor ugyanúgy nézett ki, mint a víziómban, habár ezúttal kicsit rumlisabb volt. A szemközti falat teljesen lefedte egy óriási írótábla, rajta száz és száz képlet, ábra és jegyzet alkotott egyetlen összefüggő festményt. Két hosszú asztal volt a teremben, mindegyiken halomban álltak a könyvek, tekercsek, és szerszámok. Az egyetlen hely, amit nem borított el a munka mocska, egy kis teás asztal volt, mellette két székkel. Ott foglaltunk helyet, Tyrus pedig már hozott is két bögre forró teát. Először érdektelen dolgokról folyt a szó, majd éreztem, hogy valami nagyon fontos dolog következik.
-Hallottál, az Árny Szigetek elfoglalásáról, Tyrus?
-Hogyne hallottam volna... a diákok másról se beszélnek egész nap! Pár bolond még az expedíciós hadtesthez is jelentkezni akar, de megeskettük őket, hogy maradjanak... vagy különben elégtelennel zárjuk az évüket!
-Bizonyára ez itt tartja majd őket!
-Nagyon remélem... ellenben úgy hiszem, téged ez sem tartana itt, ha diák lennél!
-Jól mondod! Én már elhatároztam, hogy odamegyek! A Liga Főtanács egy hete hagyta jóvá a kérvényemet!
-Mond meg nekem, barátom, miért lesz az neked jó, hogy oda mész? Nem volt még elég a háborúkból? Mi lesz, ha egy másik civilizációra bukkantok ott, és háború robban ki? Te lennél olyan jó diplomata, hogy elsimítsd a dolgokat?
-Tán nem hiszel bennem?
-Ismerlek, és tudom, hogy nem politikusként mész oda, hanem mint harcos!
-Csata-mágus, hogy pontosak legyünk! Az információink pontosak a Sziget déli partjaival kapcsolatban, ott pedig nincs semmiféle értelmes élet, csak élőholtak... azokkal pedig nem hiszem, hogy túl jól menne egy tárgyalás... még akkor is, ha történetesen én vezetném azt a tárgyalást!
-Tehát mindenképp harcba meneteltek? Tudom, hogy mennyire közel áll hozzád a nekromancia és az Ős Mágia tanulmányozása, de te már nem vagy se tanonc, se szabadúszó renegát... Idéző Mester vagy, kötelességekkel, és felelősséggel!
-Nem azért jöttem, hogy kioktass, vagy hogy lebeszélj... sőt, a véleményedre se vagyok kíváncsi, mert nem változtat semmin! Ellenben neked is szánok egy szerepet ebben az akcióban!
-Hogy nekem? Felejtsd el! Barátok vagyunk, de nem fogok belefolyni ebbe a dologba!
-Ne aggódj, nem kell kimozdulnod se ebből a laborból!
-Akkor mit akarsz tőlem?
Köpenyem alól egy vastag könyvet húztam elő, melynek bőr kötése már eléggé kopott volt, a könyvet lezáró csat rozsdás.
-Ez itt a naplóm az eddigi felfedezéseimről! Azzal a titkosírással vetettem papírra a kutatásaimat, amit még a háborúban használtunk, te meg én! Azt akarom, hogy ha van időd, olvasd el, és ha bármi történik velem, fordítsd le, és az anyagot küldd el Dahtrien Saigiusnak!
-Miért pont neki? Neki annyi köze van ehhez a témához, mint nekem!
-Őt is annyira fogja érdekelni a felfedezésem, mint téged, miután elolvastad!
Az öreg vonakodva vette át a naplót, és felnyitotta, hogy bele-bele olvasson.
-Ha a harc a Szigeteken jól alakul, ott maradok egy ideig, hogy közvetlen forrásból dolgozhassak! Az újabb felfedezéseimről újabb feljegyzések születnek majd, de mivel ez a kutatás veszélyes, nem tudhatom, mi történhet velem! Bízom magamban, de a biztonság kedvéért... bízhatok benned? Elküldeném minden jegyzetemet, amiket idővel készítek!
-Nincs nekem ennyi időm...
-Mindenre annyi idő áll rendelkezésre, amennyit szánunk rá!
-Ne akarj bölcsebb lenni, mint amennyit megengedhetsz magadnak... egye fene, majd itt elrejtem őket, és ha... úgy alakulnak a dolgok, lefordítom, és összegyűjtöm!
-És elküldöd a...
-Igen, elküldöm neki! Bár nem értem az okát...

Az emlék itt ért véget. Úgy szakadt félbe, mintha nem is létezett volna tovább. Újra Raziel Mytfire voltam, és az élmény az emlék vége után se enyhült. Feltörtek azok az érzések, amiket akkor éreztem, mint élő ember, mint sikeres Idéző Mester, mint büszke harcos, és felfedező... megzavarodtam, és újabb érzelem lett rajtam úrrá: a düh. Dühös lettem, hogy ilyen szánalmas gondolatokkal mérgezem magam, hogy engedek a gyenge életbeni énemnek újra az elmémbe férkőznie. Raziel Mystfire meghalt, én nem vagyok más, csak egy fegyver. És a parancsolóm határozottan megparancsolta, hogy ne hibázzak. Nem tehetem meg. Már pedig ha engedek az emlékeknek, még a végén felesleges gondolatok akadályoznak majd a küldetésemben, és ezek a fel-feltörő érzések harcképtelenné tesznek majd. Mert a parancsolómnak nincs szüksége egy fegyverre, ami érez, és gondolkodik. A haszontalan fegyvert gondolkodás nélkül bezúzzák, beolvasztják... tovább hergelt, hogy újabb érzelem tört fel bennem ennek gondolatára: a félelem.
De elhatároztam, hogy így kell történnie. Dühöt érezhetek, hogy a megvetés az egykori énem iránt megtartsa hűségemet. Félelmet kell éreznem, hogy tiszteljem és kövessen parancsolómat. Nem ismertem a többi érzelmet, csak Raziel Mystfire emlékeiből, de elhatároztam, hogy nem lesz helyük az én elmémben. Feleslegesek, veszélyesek... egy halálból felemelkedett eszköz vagyok, semmi más... és ez maradjon csak így!
Az emléknek pedig nincs jelentősége, nem érdekes, hogy kicsoda az az öreg, és nem érdekes, én ki voltam akkor. Egy haszna volt az emléknek: megtudtam, hogy ha a keresett csomag nincs a férfinél, akkor kinél kell keresni. Dahtrien Saigius. Talán a düh miatt, de nem sejlett fel egyetlen emlék se a névről. Nem is volt rá szükség. Egyenlőre. Minden bizonnyal Tyrus elküldte neki a csomagokat, hisz Raziel Mystfire már meghalt. Mindenesetre a parancs második fele így hangzott: öld meg őt. Tehát ha a csomag nincs is itt, az öreget meg kell ölnöm. Nem hibázhatok!

Örvendek az ilyen szép fogalmazásoknak! Bár volt egy, max  két elgépelés, semmi kifogásolni valót nem találtam, azt a részt is ügyesen megoldottad, mikor Karaktered párhuzamosan halad az emlékében és a valóságban!

Jutalmad 100 TP !

Az Akadémia egy kevésbé népesebb épület-részébe érkeztem a műszerfolyosó falát leszerelve. A folyosón jelenleg senki nem tartózkodott, pusztán egy kicsi takarító-gólem pöfögött végig előttem. A szerkezet rázkódva, kattogva gurult tovább, előtte egy rozoga, seprűfejben végződő kar folyamatosan söprögetett. Talán egy diák munkája.
Kiléptem a folyosóra, és visszahelyeztem a leszerelt fel-lemezt a helyére. Bár Raziel már járt itt, számomra nem volt ismerős a hely, így meg kellett kockáztatnom az egyik irányt. Jobbra indultam, amerről a takarító-gólem jött.
Ajtók mindenütt, a falon az ajtók mellett irodák, termek és laborok megnevezései, alattuk a hely tulajával vagy használójával. A falakon nem voltak ablakok, ellenben mindenütt tablók és tudósok festményei lógtak. Jó nagy részük yordle volt, mások pedig idősebb emberek. Bizonyára a legtöbben már halottak. Lehet, hogy amíg éltek, nem is voltak elismertek, nem lehettek sikeresek… aztán mikor már meghaltak, ha más nem egy festményt a falra dobtak róluk… így élhettek tovább.
Az első kanyarnál megtorpantam. A következő folyosó egy csarnokba vezetett, ahol már sokan mozgolódtak. Viszont innen már látszott a széles lépcsősor, ami arra az emeletre vezetett, ahol a célpontomat találhatom. Raziel emlékeiből előástam, merre is kellene menni a lépcsőtől. A folyosó, ahonnan Tyrus professzor laborja nyílt egyenesen felettem volt. A szerviz járat ahonnan jöttem nem ment a felső emeletre, így mást kellett kitalálnom. Megpróbálkoztam egy ajtóval, aminek oldalán ez állt: „Hex-tech arkánológiai technikum, Felelős laboráns: Flick Troull”. Zárva volt, de a csarnok felől lépteket hallottam, és beszélgetés hangja közeledett. Nem kezdhettem futni, mert észrevesznek, ha nem vagyok elég gyors, ráadásul az ellenkező irányból is jöhetnek. A vállammal kétszer nekiveselkedtem az ajtónak, mire a zár kiugrott a helyéből, és az ajtó kinyílt. Szerencsére csak egy kulcsfordulatra zárták, nem volt semmi komoly technikai zár, vagy hasonló. Azonnal behajtottam magam mögött az ajtót, és becsuktam. Odabent magas terem fogadott, melyben két asztal volt, és három nagy, letakart gépezet. A csöveik és állító karjaik kilógtak a terítékek alól. Az asztalokon apróbb készülékek, könyvek és tekercsek sorakoztak, a falakon pedig írótáblák lógtak, telerajzolva képletekkel és elvi ábrákkal. A terem szemközti falán már volt három magas ablak, ebből kettő nyitva volt. Biztos csak egy kis időre mentek ki innen, amíg szellőztettek.
A teremben semmi használhatót nem találtam, így hát az egyik nyitott ablakhoz mentem. Kitekintve Piltover alsó részének messzire nyúló utcáit és toronyházait pillantottam meg, a levegőben léghajók lebegtek, a távolban pedig a tenger nyúlványa csillámlott, gyönyörűséges látvány a mögötte terülő zauni fertőzött mezők előtt. Kihajolva azt akartam felmérni, hogy az Akadémia mellett milyen utcák és épületek találhatóak, mekkora feltűnést keltene, ha kimásznék… de megdermedve tapasztaltam, hogy a Piltover felső-város korongjának pereme egyben az Akadémia fala is, úgyhogy lefele pillantva pár száz méteres mélység húzta lefele tekintetem, léghajók foltozott szövettartályainak teteje, és az alant alig látható tömegek hadserege.
Mint említettem már, a félelem csak egy pislákoló szikra az elmémben, egy olyan betegség, mely még a hús-vér Razielből maradt vissza. És nem mondanám, hogy akkor félelem fogott el, de mindenképp aggodalmas gondolatok gyötörtek a kimászás ötletével kapcsolatban. A falon megannyi mélyedés, dombormű és cső volt látható, amiken talán át tudnék mászni, de elég egyetlen rossz mozdulat, és elkezdek zuhanni. Eszembe jutott azonban, hogy ha le is zuhanok, megidézhetem a szarkofágomat, amibe bemászva még azelőtt eltűnhetek az élők világából, mielőtt becsapódnék a földbe, vagy egy épület tetejébe. Ez az ötlet már sokkal könnyebbé tette a helyzetet, és negyed annyi aggodalommal láttam hozzá. Ha lezuhanok, „csak” annyi problémám lesz, hogy újra vissza kell másznom az Akadémiába. Időpazarlás, és a parancsolóm haragját kockáztatom meg… de még mindig lesz esélyem. Ha pedig sikerül, akkor célnál vagyok.
Így hát felcsatoltam a hátamra a szigonyomat, és kiléptem az ablak párkányára. Igyekeztem nem lenézni, inkább a mellettem lévő domborművekre koncentráltam. Pár méterre voltak, mindenképp ugranom kellett. A szél erősen fújt, annyira ugyan nem, hogy letaszítson a párkányról, de az ugrásomat képes lehetett befolyásolni. Neki rugaszkodtam, és ugrottam, karmaimmal a dombormű felé kapva. A karmom megcsúszott a faragott kövön, és elindultam lefelé. Újabb és újabb csapásokkal kerestem fogást, majd alig öt métert zuhantam, mire sikerült megkapaszkodnom. Ha lett volna szívem, az most majd kiugrott volna a helyéből… így csak az izgalom maradt meg. De mivel idegen érzés volt, nem törődhettem vele, csak örültem, hogy nem zuhantam le a mélybe. És még csak nem is zuhantam annyit, hogy túl sokat kelljen mászni.
Óvatosan haladtam felfelé, minden fogást alaposan megterveztem, addig nem rugaszkodtam fel, míg meg nem bizonyosodtam arról, hogy stabilan kapaszkodom. A dombormű után fűtő és hűtő csövek vezettek ki a falból, és haladtak felfelé. Erős és tartós szerkezetek voltak, stabilan voltak a falnak rögzítve. Nyikorogtak és recsegtek, ahogy felhúztam magam rajtuk, de legalább egy se ugrott ki a helyéből.
Felfele kapaszkodva megpillantottam egy ablakot, mely bár csukva volt, de arra a folyosóra vezetett, ahova én is tartok. Miközben felkapaszkodtam, felmértem a lehetőségeimet, hogy mekkora zajt csapnék ha betörném az ablakot, de akár mászhatok tovább is… gondolat menetemet az ablak felnyitása szakította meg, és egy fiatal fiú hajolt ki rajta. Összeszorított szemekkel prüszkölt, és néha kiköpte a nyálat is a szájából.
-Köh… köh… phü… pfúj… ez tényleg rettenetes… ha ezt…köh köh… megtudja a professzor…
Pont elértem az ablakot, úgyhogy felnyúltam, megragadtam a fiú nyakát, aki megdöbbenve meresztette rám könnybe lábadt szemeit.
-Ne aggódj, nem tudja meg!
Egy rántással kint volt a fiú a folyosóról, és már zuhant is lefelé vékony, hangos sikollyal. Nem vártam meg, míg leesik, nem azért öltem meg, hogy szórakozzak rajta. Útban volt.
A folyosóra lépve megláttam a fiú reakciójának okát. A földön egy tálca hevert, alatta és körülötte széttört üvegcsék, és szétfolyt színes folyadékok. Bár nem volt rám hatással bűz, illat, vagy bármi hasonló, de érezni éreztem őket. Ahogy a levegőben áradó rettenetes szagot is, amit a kiömlött folyadékok eregettek. Talán mérgezőek is voltak, azt nem vártam meg, míg kiderül rám mekkora hatással lehetnek. Elindultam a folyosón Tyrus laborja felé, de máris megtorpantam. A labor ajtaja éppen most tárult ki, és egy ember méretű, vastag karú vas-gólem lépett ki rajta. Felém indult, mire én azonnal lekaptam a hátamról a szigonyomat, és védekező állást vettem fel. A gólem azonban elment mellettem, és a szétszóródott szilánkokat kezdte begyűjteni a kezéből előbukkanó szívócső segítségével.
-Tudtam, hogy el fogja ejteni… Suvick, szedd össze a szilánkokat, majd mosd fel a… - Tyrus jelent meg az ajtóban, de a hogy megpillantott, elállt a szava. – Maga meg kicsoda?
Nem válaszoltam, csak elindultam felé. A szigonyom a kezemben volt, így ha akartam se tudtam volna leplezni támadó szándékomat. A professzor először megrémült, majd összeszűkült szemekkel lépett hátra.
-Suvick! Csapd le!
Meg se fordulhattam, egy vas-ököl máris hátba vágott. Az ütés ereje nagy volt, előre tántorodtam, de máris megpördültem, hogy visszavágjak. Előre szúrtam a szigonyommal, ám a gólem a méretéhez képest sokkal gyorsabban mozgott, félreütötte a támadásomat, és egyenesen az arcomba csapott. Háttal csúsztam végig a folyosó padlóján, neki a labor ajtajának, ami ki is szakadt a tokjából. A professzor hátraugrott a zuhanásom útjából, végül egy asztal állított meg. Hálás voltam a gólemnek, mert bár nem esett jól az ütés, elég közel kerültem a professzorhoz. Ezt ő is megértette, és azonnal egy szekrény felé futott, bizonyára valamilyen fegyverért.
Nem vártam meg, míg odaér, rögtön feltápászkodtam, és amíg a gólem közeledett, XY felé ugrottam. A szigonyomat meglendítve próbáltam megsebezni, de ő lehajolt, és csak egy polc tetejét vágtam szét, amiről a földre potyogtak a könyvek és tárgyak. A gólem is megérkezett, aki aggodalmas dörmögéssel próbált újra lecsapni. Az asztalok közt nehezebben mozgott, de sajnos én is, így a professzor hamar távolabb került tőlem. Kénytelen voltam a gólemmel foglalkozni, különben örökké itt kergetőzhetnénk, míg a célpont el nem surran.
Megálltam, és hirtelen a gólem felé ugrottam. Nem érte váratlanul, de ahhoz lassú volt, hogy azonnal ütni tudjon. Egy lábammal a mellkasára érkeztem, kirúgtam magam, és a magasban meglendítettem a szigonyomat. Egyenesen a vas koponyára sújtottam, majd a vállára érkezve újabb szúrással a nyakát vettem célba. A találat felhasította a nyakát borító redőket, mire a gólem dühödten felbúgott. Egyik karjával felnyúlt, elkapta a lábamat, és mint egy rongybabát elhajított. Egy polcnak vágódtam neki, ami a tartalmával együtt szétrobbant mögöttem. Éreztem, hogy a páncél alatt a halott test tovább sérült, megannyi csontom eltört, a páncélomon pedig repedés és két horpadás jelent meg.
Mire felálltam volna, a gólem ott termett, és a bal vállamnál kapott el. Felemelt, hogy összeroppantson, de én gyorsan a nyakán levő sérülés felé támadtam. Felszakítottam valamilyen fontos berendezését, mert szikra csapott ki a nyakából, a gólem pedig keserves nyikorgó hangot adott ki, és a szorítása is enyhült. Ezt kihasználva újabb csapást mértem a gólemre, az engem tartó keze hajlatánál. Két szúrás felhasította a görgők kapcsolatát, és az engem tartó kéz hasznavehetetlen állapotban vált le a gólemtől. Letaszítottam magamról a gólem kart, és a mindent eldöntő csapásra készültem.
Ám ekkor zizegő hangot hallottam, majd olyan nagy erejű ütést éreztem az oldalamban, hogy szinte minden erő elhagyta a testem egy pillanatra, és hátratántorodtam.
Tyrus professzor volt az, egy puskaszerű, széles csövű fegyverrel, melynek torka zölden izzott, és füstölgött az előző lövéstől. Újabb lövést adott le, ami zizegve töltődött fel, majd nagy torkolattűzzel robbant ki a csőből. Zöld sugár repült felé, és ismét eltalált, ezúttal a jobb vállamnál. A vállpáncélom ripityára tört, a darabok szétszóródtak a teremben. Az ütés ereje ismét meglepett, és éreztem, hogy baj lesz.
-Így merészelj még egyszer az Akadémiára törni, te szörnyeteg! – sziszegte a fogai közt a professzor, majd még egyszer meghúzta a ravaszt. A lövedék a bal karomba robbant, leszakítva a páncél kesztyűt, és kitépve belőle a szigonyt. A páncél alatt felbukkant a szürkés-zöldes bőrű halott alkarom, amit most a lövedék lángjai feketére perzseltek.
-Ezt kapod, ha újat húzol egy piltoveri professzorral!
Újabb lövés, a mellkasomon a páncél kétfelé szakadt, egyes darabok beleálltak a mellkasomba, melyből fekete vér, és kékes füst szivárgott.
-És ezt kapod, ha velem rúgod össze a port!
Még egy lövés, ismét a mellkasomon. A nyakamat fedő páncél is leszakadt a bal vállpáncélommal együtt. Feltámasztott testem már majdnem felfedte magát, a szürkés-zöld, itt-ott kéken lángoló testből fehér páncélszilánkok meredtek ki, és égésnyomok terítették be mindenütt.
-Pusztulj, démon!
Egyenesen a fegyver csövébe bámultam, láttam ahogy a cső torkában felizzik a hex-tech mikro-fúziós mag, felzizegnek az energia átvezető gyűrűk, kialakul a zöldes energia gömb, és kirobban a cső száján.
Hatalmas fényrobbanás, borzasztó érzés, nem hallok, nem látok semmit. Lassan, nagyon lassan visszanyerem a látásomat, de minden homályos. Csak zúgást hallok, semmi mást. A fájdalmat csak ritkán érzem, de most minden porcikámban tombol. Előttem a földön ott hever a sisakom, melynek egyik oldala feketére sült, de nem szakadt át. Erősebb anyag lehet, mint a páncélom többi része. Lerepült rólam, de az arcomból nem lett megfeketedett kocsonya… milyen szerencse…
Két csizma jelent meg a látóteremben, amint közelebb lép a professzor. Egyik lábával belém rúg, talán hogy leellenőrizze, élek e még… ez azért vicces, mert eddig sem éltem… A fegyver csöve megérintette az államat, és Tyrus felemelte vele a fejemet, hogy az arcomba nézzen. Az elégedettség és győzelem ragyogott öreg arcán, ahogy félig nyitott szememmel megláttam. Ám a következő pillanatban a teljes elképedés és döbbenet ült ki az arcára.
-R…Raziel?!
Kihasználva a pillanatot elkaptam a fegyver csövét, és félrerántottam. Felugrottam ültő helyemből, másik kezemmel elkaptam a professzor torkát. Hallottam, hogy a puskában felzúg a mag, és amikor elsült, a professzort a magasba emeltem. A lövés messze repült tőlünk, és mikor becsapódott a falba, Tyrust teljes erőből a mögötte lévő asztalra csaptam. Tüdejéből minden levegő kirobbant, de nem engedte el a fegyverét. Elengedtem a csövet, és teljes erőből a karjára ütöttem. Csont reccsent, Tyrus felordított, és a fegyver kiesett a kezéből. A még páncélos kezemmel az arcára is lesújtottam, amitől kissé megkábult, de ekkor sem álltam le. Újra megragadtam a nyakánál, immár mindkét kezemmel. Próbált rúgni, ép kezével lefejteni az ujjaimat, de nem tudott mit tenni.
-R…Ra…Razie…Raziel! H…H…Ha te vagy…hagyd…hagyd abba!
A szorításom akaratom ellenére meglazult, így kapott egy kevés levegőt. Meg kell ölnöm, meg fogom ölni… de valamiért még vártam.
-Raziel… mit tettek…veled?!
Nem válaszoltam, viszont eszembe jutott a csomag, amiért jöttem. Parancsolóm egy széfet mutatott egy szekrény alsó polcán. Azt a polcot a gólem felborította a kergetőzésünk közben, de oldalra tekintve megpillantottam a fekete széfet.
Tyrus észrevette, hogy mit nézek.
-Ha azért jöttél… már nincs itt! Elküldtem, ahogy… ahogy te kérted…
Visszanéztem a professzorra, és kérdezni akartam tőle, hogy kinek, de nem jött ki hang a torkomon. Nem tudtam beszélni, csak a páncél és a halott mágikus erőm volt képes hangot adni nekem. Aztán eszembe jutott Raziel emléke, és a név, Dahtrien Saigius. Tudom, amit tudnom kell…
-Raziel… tudunk rajtad segíteni! Ő tud… csak Ő tud… Raziel…
A szorításom ismét erős lett a nyakán, immár nem akartam többet hallani. Razielhez beszél, de én nem vagyok Raziel. Raziel meghalt, és legszívesebben ezt most az arcába is ordítottam volna, miközben megfojtom.
Ekkor azonban a kiszakadt ajtó mögül három diák jelent meg.
-Ott… ott van!
Odakaptam a fejem, ahogy a professzor is. A diákok egyszerre emelték fel pisztolyaikat, és óvatosan céloztak, hogy ne sebesítsék meg a professzort. Pár lövést adtak le, de pontosan céloztak, és félő volt, hogy fejbe lőnek. Elengedtem Tyrust, aki azonnal legurult az asztal túloldalára, távolabb tőlem.
-Engedjetek ide!
Női hang volt, és az ajtó mögül egy lila-fekete csíkos szoknyás, kalapos nő jelent meg egy hosszú csövű, rengeteg célzó berendezéssel kiegészített mesterlövész puskával. Ahogy megpillantott, egyáltalán nem adta jelét meglepődésnek, vagy bárminek. Csak fél térdre ereszkedett, felemelte a puskáját, és lőtt. Golyó helyett két nagy görbített pengével ellátott lövedéket küldött felém, ami elsodort magával, és a pengék a falhoz szögeztek. Próbáltam lefeszíteni magamról, de nem sikerült. Kevés erőm maradt, és a pengék elég mélyen álltak a falban. Pont a lábamnál feküdt a szigonyom, ami az utolsó esélyem volt, hogy befejezzem a küldetésemet. A professzor pont ekkor emelkedett fel, fájó karját markolászva. A lábammal felküzdöttem a szigonyt, és a kezemmel próbáltam elérni, hogy utána elhajíthassam.
Ezt észrevették a tanítványok is, és a nő is. A puskáján az összes nagyító összeállt, a puska megemelkedett, és egy lézer irányzék villant fel. A lézer pont a szétroncsolt mellkasomon állapodott meg. Már majdnem elértem a szigonyt. Már az ujjam is hozzáért, már rámarkoltam a nyelére, és megemeltem.
A puska nagyot dörrent, és egy páncéltörő lövedék a másodperc töredék része alatt csapódott belém.
Mögöttem a betonfal kirobbant, füst és törmelék fröccsent a levegőbe Piltover alsó városa fölé. A törmelék közt tehetetlenül zuhantam én is, teljesen elveszítve minden erőmet. A felső-város korongjának oldala egyre távolodott, és csak zuhantam.
Még utolsó erőmből magamhoz hívtam a szarkofágomat, ami szinte kínos lassúsággal materializálódott a levegőben. Alig mozdultam meg, hogy beleküzdjem magam a nyughelybe, az szinte magától lebegett körém, bezárta ajtaját. Odabent még hallottam, hogy rémült sikolyok közelednek, majd hirtelen csönd lett.
Ismét ott voltam a sötétségben, a csöndben, a nagy semmiben. Nem tudtam elaludni, vagy egyáltalán pihenni, hogy feledjem a fájdalmakat, melyeket feltámadásom óta nem éreztem, most viszont minden porcikám felett uralkodtak. Napok, talán hetek teltek el, és lassan a szarkofág, és az azt tápláló halott erő regenerálta a testemet, és a páncélom is visszanőtt testem köré. Újra egy voltam, meggyötört halott testem ismét elrejtőzött a fehéren-csillogó páncél alatt, a résekből és sisakomból pedig ismét teljes fényükkel áramlottak ki a lángok.
De rosszul hittem, hogy ezzel vége lett. A parancsolóm ekkor jelent meg az elmémben. Már mikor megéreztem a jelenlétét, szörnyű félelem tört rám. Az egyetlen érzelem, amit teljes erejével éreztem, mióta feltámadtam. Az egyetlen érzelem, ami most annyira erős volt, hogy még talán Raziel maga sem félt még ennyire…
-Csalódtam benned! – mondta parancsolóm hideg, kifejezéstelen hangon. Ugyanebben a pillanatban egész testemen iszonyatos fájdalom hasított végig. Bár tudom, hogy ordítottam, de nem volt hang, nem volt semmi… csak a kín. Próbáltam felidézni emlékeimben a pillanatot, mikor majdnem megöltem a professzort, hogy parancsolóm lássa, én próbáltam…
-Nem a kudarcért teremtettelek… hálátlan vagy!
A szavak jobban fájtak, mint a büntetésem kínja. Eszköz vagyok, és csalódást okoztam…
-Nem pusztítalak el! Még nem! Egy utolsó esélyt kapsz, vagy örökre itt maradsz, kínok között… míg csak meg nem szűnik a világ létezni!
Még meg se tudok halni? Nem pusztulhatok el? Parancsolóm teremtett engem, hogy szolgáljam… szolgálom őt, ahogy ő akarja, vagy ez vár rám… még a pusztulás sem menekíthet meg? Nincs semmi más lehetőségem… semmi más esélyem nincs… Ostoba voltam, hogy mást mertem hinni.
Mintha csak gondolataimra bólintott volna, parancsolóm abbahagyta kínzásomat, és lassan elhagyta az elmémet.
-Hamarosan új feladatot kapsz! Állj készen!
Újra csönd, és sötétség.
Hibáztam. Nem akkor, amikor nem tudtam megölni Tyrust. Nem akkor, amikor az a nő lelőtt engem. Akkor hibáztam, mikor hagytam, hogy azt higgyem, én voltam valaha valaki. Eszköz vagyok. Megértettem. Nem vagyok más. Csak egy eszköz.

Üresség

A napok teltek és múltak. Ezidáig a sötétségben arra próbáltam koncentrálni, hogy letűnt élő énem emlékeit tanulmányozzam, és újra megtanuljak belőle mindent a világról, mindent amit felélesztett énem még nem tudhatott. A Tyrus professzor elleni akció kudarca óta azonban megváltoztak a dolgot. Parancsolóm sűrűn megjelent a tudatomban, és ha csak egy töredékét megpillantotta Raziel Mystfire emlékeinek, kínokkal árasztott el. Egyértelmű volt, hogy a tudatom veszélyesen közel került egykori énemhez, és ezt parancsolóm nem akarta engedni. Hisz mit ér az az élőholt harcos, aki érzelmeket és önálló gondolatokat produkál? Keservesen, de megértettem ennek a lényegét, és így a csönd és sötétség végtelen mélységének fenekén arra használtam fel az erőmet, hogy emlékezés helyett inkább feledjek. Raziel halott, én nem lehet ő, csak a testem volt az övé, de már azt is csak az azt körül ölelő túlvilági páncél tartja mozgásban, semmi más… az öreg Idéző Mester meghalt, parancsolóim azért keltették fel a sírból, hogy legyen mibe rakniuk az általuk formált szolga lelket, aki így az élők világában mozogva teljesítheti kívánságaikat. Ennyiről volt szó, és semmi másról…
Egy újabb napon parancsolóm hangja ismét felhangzott az elmémben. Már nem ért annyira váratlanul, és nem rémisztett meg annyira, mint korábban.
-Feladatot kapsz! Harcosok százai gyülekeznek Valoran nyugati partjainál, napnyugtakor lerohanjuk az élők városait és falvait! Nem vagy egyszerű gyalogos, hanem csata-mágus, a halál mágusa, így neked más szereped lesz! Raggul Halál Úr lesz a mestered a harcban, úgy fogod követni az utasításait, ahogy az enyémeket! Azt teszed amit mond, méghozzá hiba nélkül!
Az elmém egy nagyon apró szikrájával jeleztem, hogy megértettem. Az óriási erő elhagyta a lelkemet, és éreztem, hogy kezd hideg lenni. A szarkofágom alakot öltött az élők világában, és hamarosan felnyílt az ajtaja. Váratlanul víz zúdult be, teljesen elárasztotta a szarkofágot egy pillanat alatt. Bár evidens volt, hogy mint halott, nem lélegzek, de akkor is váratlanul ért, hogy a víz alatt semmi bajom nem volt. Éreztem a víz mélyi nyomást, de semmi kárt nem szenvedtem.
A tenger mélyén voltam, a lemenő nap sugarainak halvány fényei még látszottak a víz alól is, de a mélység sötétje mindent körbeölelt. Aztán egy súlyos, páncélkesztyűs kéz állapodott meg a vállpáncélomon. Egy erő jelent meg az elmémben, hasonló mint parancsolómé, de jelentősen gyengébb.
-Hát te is megérkeztél! A Háború utolsó megbízottja!
Megfordulva egy nagyon magas, tetőtől talpig páncélos alakot pillantottam meg. Vastag páncélzatán megannyi koponya motívum díszelgett, szétszabdalt köpenyét tüskés láncok tartották a hátán. Hosszú, előrenyúló szarvakkal ellátott fekete sisakot viselt, csak az arca látszott ki, melyen szinte már alig volt bőr és hús. Halványzölden világító koponya vigyorgott rám, melyben zöld lángszerű szempárok bámultak le rám. Az alak hátán hatalmas pallos díszelgett.
Sejtve, hogy kivel állok szemben, meghajoltam. Az alak levette róla a kezét, és félreállt, hogy lássam, mi van mögötte.
A tengerfenék amíg csak elláttam a sötétségben tele volt halott harcosokkal, törött páncélt viselő rothadó gyalogosokkal, melyek zölden izzó szemei még legalább száz méterig apró szentjánosbogarak ezreiként vibráltak a sötétségben. Egy seregre való halott katona, akik elvakultan, agyatlanul követik a parancsolóik utasításait, nem éreznek fájdalmat és szánalmat, egyszerűen csak mennek, és ölnek. Ez volt az, amit ott láttam.
-Azt hallottam, hogy te voltál valaha Raziel Mystfire!
Felkaptam a fejemet, és a Halál Úrra bámultam. Bár nem volt az arcán bőr, vagy izom, de lemertem volna fogadni, hogy mosolyogni láttam.
-Mikor még éltünk, melletted harcoltam Swain Légiója ellen a Nagy Elválasztónál, a Taurusz Szorosban! Én, és azok akiket itt látsz!
Bár kellően sokat gyakoroltam, hogy ne kelljen emlékeznem, mégis felsejlett a fejemben pár kép a hatalmas, fal szerű hegységről, a szűk szorosról, és a több száz noxiai és demaciai katonáról, amint a szűk ösvényen, a szorost átívelő hídon, de még a kőfalon is egymást kaszabolják. És hogy ott voltam én is…
Mérgesen felizzottak a szemeim, és kihúztam magam a Halál Úr előtt, bár még így is elég aprónak tűntem mellette.
-Raziel Mystfire meghalt, mint ezek a katonák is itt! Csak az számít, ami most következik!
A Halál Úr ordítva felnevetett, de tartásában volt valami fenyegető.
-Életedben is csak szolgáltál, ahogy most is, Raziel! De igazad van, olyan harc lesz ez, amilyet éltünkben se tapasztaltunk még! Megtapasztalod majd, milyen az, ha korlátok nélkül sújthatsz le a Halál örök igazságának erejével!
Nem értettem, mit akart ezzel mondani, dühöt éreztem, melybe szikrányi kétségbeesés is költözött. Parancsolóm azt követelte, hogy Raziel Mystfire ne létezzen többé az elmémben, hogy felejtsek el róla mindent. Erre itt van ez a Halál Úr, aki felidézi a múltat, és kételyeket akar belém ültetni.
Ekkor elhatároztam, hogy csak parancsolóm szavait fogom magam előtt tartani. Megparancsolta, hogy kövessem ennek a Halál Úrnak az utasításait, de parancsolóm akarata előbbre való. Ha ez az alak keresztbe tesz annak, amire parancsolóm akar tanítani, akkor elintézem, hogy Raggul végleg elpusztuljon.
Ez a fajta harag és gyűlölet olyan erőt adott abban a pillanatban, hogy szinte lebegni éreztem magam. Eltökélt voltam, az elmúlt sötét napok minden haragja ott tombolt bennem, ráirányulva a Halál Úrra, Raziel Mystfirere, a maradék eltartalékolt düh pedig csak arra várt, hogy a parton található ellenségeimre zúdulhassanak. Vártam ezt a harcot.
Pár óra múlva a felszínen is tökéletes sötétség köszöntött be, így a mélységben már csak a zölden világító szemek mindenfelé, és a páncélomból áramló kék lángok adta enyhe fény által megvilágított katonák sziluettjei látszottak. Aztán a menet megindult. Meredek emelkedőn baktatott végig a több száz élőhalott, én valahol a sereg közepén lehettem a Halál Úrral. A víz mélyén nem volt hangja a sereg lépteinek, de a száraz földön bizonyára fülsüketítő dörömböléssel járt volna ennyi gyalogos menetelése.
Már látszott a víz felszíne, már pár katona ki is lépett a partra. Már hallatszott pár hang, de csak nagyon tompán. Pislákoló fény játszadozott a hullámzó tenger felszínén, ami a partokon felgyúlt lángoktól származott. Tompán, messziről kiáltások hangja hallatszott. Fém csapódott fémnek. Mágikus lövedékek sisteregtek a levegőben. Egy dinamit robbant a homokba, a törmelék a vízbe zúdulva fodrozta meg a víz felszínét. Aztán mi is kiértünk a vízből.
A nagy csendből hírtelen szörnyű hangzavar kerekedett, kiáltások, acél csilingelése, csontok reccsenése, halálsikolyok, élőhalottak dühödt hörgése, mágikus lövedékek és dinamitok robbanásának robaja. A partra kiérő élőhalottak már futásnak eredtek, a kezükben tartott berozsdált, de még nagyon is éles fegyverek hamarosan megízlelik az ellenfél vérét. A távolban magas hegycsúcsok látszottak, a közelben pedig a kőfallal körbeölelt városka fényei látszottak. Az előtte elterülő, a partig érő puszta tele volt élő és halott harcosokkal, amint egymással hadakoznak. A vízből megállás nélkül áramlottak elő az élőhalott harcosok, pár élőholt trollt is felfedeztem, amint hínárokkal körbefont kőbunkókat lóbáltak.
-Harcolj, Raziel! Nincsenek foglyok!
A Halál Úr továbbra is az elmémben szólított meg, és minden szava dühöt ébresztett bennem. De ez a düh táplálta az erőmet, ami felpörgető érzés volt. Szó nélkül előretörtem, magam mögött hagyva Raggult, és már a halott harcosokkal futottam együtt. Megannyi lekaszabolt helyit hagytam el futás közben, majd elértem azt a sort, ahol élő és halott megállás nélkül vívta harcát. Az élőhalottak nem éreztek fájdalmat, megölésük körülményes volt, erejük nagy, energiájuk végtelen. A védők falusi emberek és páncélos rohamkatonák voltak, erős és kemény harcosok, de mégis csak hús-vér emberek. Elfáradhattak, megsebesülhettek, és az egyoldalú harc láttán képesek voltak elveszíteni a reményt. Az élőholtak erre nem voltak képesek. Ők nem ismerték azt, hogy remény. Nem ismertek semmit.
Én igen. De számomra a remény már rég elveszett. És erre csak akkor, abban a pillanatban, ahogy a magasba ugrottam, hogy egy barbár mellébe döfjem a szigonyom, akkor jöttem rá. Nincs remény, nincs számomra semmi, amiben hinni tudnék. Csak a parancsolóm szava létezik, és a harag az igazság súlya alatt.
Egyik csapás a másik után következett, ahogy egy baltát szorongató paraszt férfivel harcoltam. Gyors volt, magas és széles vállú, de nem tarthatta sokáig a védelmét. Nem engedtem, hogy ő támadjon, folyamatosan csapásokkal és szúrásokkal soroztam, melyeket mind félresöpört baltájával, de végül kifáradt, és egy pillanatra rés nyílt a védelmén. Szúrtam, és a szigonyom a férfi gyomrát szúrta keresztül. Azonnal kirántottam, és jobbra csaptam egy újabb ellenfélre. Az első férfi még össze sem esett, mikor a másodikra mértem halálos csapást. Egy husángot szorongató katona rohant felém, vérfagyasztó csataordítást hallatva. Ahogy lesújtott, tudtam, hogy nem háríthatom az ütését. Oldalra gurultam, a husáng becsapódásánál törmelék robbant a levegőbe, és lökéshullám tántorított már pár közelben álló élőholtat. A feldühödött katonának nem nyújtott nehézséget a súlyos husáng folyamatos mozgatása, így újra és újra lecsapott, minden alkalommal kisebb kráterek alakultak ki a földön. Az egyik csapást nem kerültem ki, hanem a magasba ugrottam, éppen hogy a lábaim között süvített el a nehézfegyver. A levegőben Halott Anyagot gyűjtöttem a kezembe, és a férfire hajítottam. A lövedék becsapódott, a katona rémülten kapott a mellkasára, ahol a fekete tűz lobogott. Nem értette, hogy mi történt vele, a fájdalom kevésbé érdekelte, ellenben a túlvilági átok teljesen megzavarta. Ezt kihasználva ahogy földre értem, máris előre ugrottam, egy csapással eltörtem a jobb combját, mire az óriás fél térdre ereszkedett, majd egy újabb ütés a fejét érte. A férfi elterült a földön, de még élt. Ott álltam felette, körülöttem az élőholtak visszaverték a védelmet, akik a falak felé rohantak.
A Halál Úr érkezett mellém, élettelen tekintetét a földön heverő barbárra szegezte.
-A part a miénk, a fal ostroma megkezdődött! Öld meg a fickót, és indulás!
Nem tudom, miért haboztam. Már megöltem nem egy embert, de a tehetetlenül fekvő katonára csak bámulni tudtam. Elillant belőlem a düh, amit a támadás előtt éreztem, és valami más kezdett kialakulni bennem.
-Raziel!
Felemeltem a szigonyomat, és a férfi hátába szúrtam. Annak minden villája belefúródott, de még nyomtam rajta egyet, hogy biztosra menjek. Kihúztam a fegyvert az élettelen testből, és elsétáltam a Halál Úr mellett.
-Ha még egyszer késlekedsz engedelmeskedni, kettétéplek a puszta kezemmel!
A hideg, félelmetesen nyugodt mondat még sokáig csengett az elmémben, amíg elértük a falakat.
A legalább 40 méter magas kőfal állta a sarat. Az élőhalottak megpróbáltam felmászni rajta, de a védők köveket dobtak le, nyilakkal tisztították a fal tövét, forró szurkot öntöttek le, a kapukat pedig eltorlaszolták. A védők mágusai elvétve lövöldöztek pár átkot, de jól látszott, hogy kezdenek kifutni a hatásos varázslatokból.
Megérkeztek az élőhalott trollok is, akiknek csak a felkarja olyan vastag volt, mint én magam. Hatalmas ütéseket mértek a falra, akár a kőbunkóikkal, akár puszta kézzel. A fal minden csapásnál megremegett, por hullott le róla, a védők pedig kiáltozva próbálták meggátolni a trollok tevékenységét. A nyilak beleálltak a trollok halott húsába, de azok nem törődtek vele.
Ám a fal makacsnak bizonyult. A trollok nagyokat ütöttek, pár tégla kimozdult, de csak nem akart ledőlni.
Ekkor Raggul odasétált a falhoz, félretaszította a nála kétszer nagyobb trollt, majd levette a hátáról a pallost. A védők is észrevették a páncélos alakot, és rögtön odasereglettek a mágusok is. Én Halott Anyag lövedékeket zúdítottam rájuk, és utasítottam az élőholt íjászokat, hogy lőjék a falnak egy bizonyos pontját, ahonnan rálátnak a Halál Úrra.
Raggul felemelte a pallosát, és egyenesen a falba szúrta. Az úgy mélyedt a kőbe, mintha az vajból lett volna. A pallos pengéje zölden felizzott, nyomán a kő is vörös lett. Majd Raggul felordított, és óriási robbanás következett. Törmelék felhő csapott az ég felé, beborította a védőket és a támadókat egyaránt. Szinte semmit nem lehetett látni, míg a füst le nem ülepedett.
Aztán feltűnt a falon ásítozó hatalmas lyuk. Az élőholtak hörögve, ordítozva rohantak be rajta, bent a védők pedig rémült kiáltásokkal próbáltak valamilyen csatarendbe állni. Az élőhalottak alig ötösével tudtak bemászni, de folyamatosan áramlottak át a lyukon, véget nem érő láncot alkotva, míg fel nem töltötték a városka egészét. A védőket mind egy szálig lekaszabolták, majd betörtek a házakba is, odabent megölték a bujkáló civileket. Már nem volt párbajozás, nem volt kardot harca, csak a gyilkolás, mészárlás, esztelen és féktelen vérontás. Megálltak a város közepén, és körbetekintettem.
Lángoló, összeomló házak, az utcákon száz és száz legyilkolt ember. Katonák, fegyvert rántott helyiek, de gyerekek és nők is. Bár éjszaka volt, az eget beborító füstöt a lángok vörösre festették, így minden vörösbe borult körülöttem. Egy póznán megperzselődött, szétszaggatott demaciai zászló csüggött.
Földbe gyökerezett a lábam. Raziel Mystfire Demacia harcosa volt, aki azért küzdött, hogy megóvja az élőket, az ártatlanokat. Hogy legyőzze a szörnyek, holtak és korrupt hatalmak seregeit.
Raziel Mystfire most újra itt van, és pont annak a dolognak a legközepén áll, ami ellen mindig is küzdött: a pusztulás, vérontás és káosz közepén. Minden, ami ellen harcolt, most itt, pont Demacia egyik városában testesül meg.
És én most Raziel Mystfire rothadó testében állok itt, és tagja voltam mindannak, ami ellen ő harcolt.
Ürességet éreztem. Nem volt bennem semmiféle érzelem. Semmi gondolat, egyszerűen csak… üresség. Megértettem, mit vár el tőlem a parancsolóm, és most, hogy lelkem és elmém a lángok és törmelékek között teljesen kiürült, helyet adtak ennek az egyszerű igazságnak. A Halál az egyetlen hatalom, és én őt szolgálom. Mindegy, hogy miért… mindegy, hogy hogyan. Ezért létezem. Ezért kell léteznem…
-Kimaradtál a sűrűjéből, barátom!
Raggul érkezett meg, a pallosa ismét a hátán lógott, ám ezúttal teljesen beborította a vér. Nem néztem rá, csak tovább bámultam a pusztulást, ami előttem kibontakozott.
Aztán hirtelen Raggul felordított. Odakaptam a fejem, és azt láttam, hogy vakítóan fehér tűz mardossa a páncélját. Mögötte egy fiatal lány állt, mágus köpenyben. Kezéből folyamatosan szórta Raggulra a fehér lángokat, arcán könnyek csordultak le. A Halál Úr tehetetlenül ordítozott, nem tudott megmozdulni, a lángok pedig már a belsőjét marták.
-Raziel! Öld meg! Öld meg!
A lány megpillantott engem is, és készen állt, hogy velem is azt tegye, amit Raggullal. De én nem mozdultam meg. A lángok tovább áramlottak, Raggul tovább szenvedett, a lány pedig értetlenül nézett rám, de arca továbbra is dühödt grimaszba torzult. Aztán talán úgy gondolta, hogy engedem neki, hogy megölje Raggult, és így visszapillantott rá. Még több dühvel, még nagyobb lángokat szórt az élőhalott hadvezérre, Raggul Twerosra, a Rettenthetetlen Élgárda néhai ezredesére, az élőhalott seregek parancsokára, a lány otthonának feldúlójára.
-Raziel… te átkozott fattyú… öld meg a lányt… parancsolom… öld meg!
Raggulnak már leszakadtak a kezei, egyik lába is kifordult, arca jobb fele teljesen elfolyt, teste mindenütt lyukacsos lett. A fájdalmas ordítások kínkeserves hörgésbe fordultak át, de a lány nem lassított. Azt azonban nem vette észre, hogy eközben mögé léptem.
A szigonyom egy pillanat alatt átdöfte vékony testét, a kezeiből azonnal elapadtak a lángok. A lány elborzadt tekintettel nézett le a testéből kiálló véres szigony villákra, majd a feje lehanyatlott, és testét elhagyta az élet.
Gyengéden a földre helyeztem, és csak úgy húztam ki a fegyvert belőle. Raggul nyöszörögve próbált regenerálódni, a lángok bár már nem marták a testét, de még mindenütt izzott.
-Meglakolsz, te átkozott… szerencsétlen…
-Te lakolsz meg! Mindenért!
Szigonyom egyenesen Raggul koponya arcába mélyedt, és a tarkóján csapódott ki. A Halál Úr teste megmerevedett, megvonaglott, majd egyik pillanatról a másikra elhamvadt. Szigonyom körül is csak hamvak szálltak, de még sokáig álltam ott, a levegőben tartva a fegyveremet.

A város a földdel lett egyenlő. Minden védő meghalt, erősítés napkeltekor érkezett, de addigra minden élőhalott visszasétált a tengerbe. A támadás célja nem a város megszerzése volt, pusztán az elpusztítása. Nem képviselt nagy jelentőséget Demacia birodalmában, de ahhoz elég népes és fontos volt, hogy az emberek elborzadjanak, és álmaikat rettegés töltse meg.
Parancsolóm a szarkofágomban lépett az elmémbe. Élegedett volt.
-Azt tetted, amire utasítottalak, a csatából győztesen tértél vissza! Pontosan ezt vártam el! Raggul megbízhatatlan és ingatag volt, a pusztulása bekövetkezett volna akkor is, ha te nem vagy ott! De a pusztulása a te kezed által történt!
Nem szóltam, és nem gondoltam semmit. Ürességet éreztem.
-Mond csak, miért ölted meg a Halál Urat, akinek szolgálatára utasítottalak?
A lányra gondoltam. A fiatal lányra, aki zokogva zúdította hatalmát az otthonát, és az egész életét tönkretevő élőholt fajzatra…
-Mert… - formáltam meg a gondolatot az elmémben – Egy fiatal mágus növendék is képes volt elbánni vele! Nem volt méltó Halál Úrnak!
Csend. Semmi válasz, semmi kín, semmi gondolat. Csak üresség.
-Helyes! Mától te is Halál Úr vagy!
Aztán parancsolóm elhagyta az elmémet, szavai még visszhangoztak egy ideig, majd az is eltűnt. Nem maradt más, csak én, és a sötétség… és az üresség. Semmi más, csak végtelen, feneketlen, hideg üresség…

Izgalmas kalandnak lehettem tanúja, vigyázz azonban a szóismétlésekre! Kellő mennyiségű akció is van benne, aminek különösen örülök! szép munka!

Jutalmad 200 TP!

Két kaland ebben a hónapban, kipipálva!