Santeko

A dodzsó csendes volt. Feletteseim mind elmélyültek a meditálásban. Tanoncként természetesen elvárták tőlem, hogy csatlakozzák, bár ez nem látszott bennük. Mi tanoncok sajnos csak szellemként jártuk a helyet, nem volt semmi dolgunk, de mégis elvárták. Mondjuk megértettem a döntésüket, hiszen ha már tanoncként nem vagyunk kitartóak és elszántak, akkor menten ki is rúghatnak minket, hiszen miért is törődjenek azokkal, akik nem mélyülnek el a Wuju művészetében. Felkészültem tehát a meditációs gyakorlatra. Mereven megálltam és nyújtási gyakorlatokat végeztem. Főleg a lábaimat nyújtottam, hiszen már csak az kelljen, hogy a több órás ülés hatására teljesen elzsibbadjanak és majd az zavarjon meg. Bal, jobb, bal, jobb, mondogattam a fejemben, miközben rugóztam először a bal, majd a jobb lábamon. Persze ezt hangosan nem mondhattam, mert, ha megzavarom a többieket, akkor egy halott ember vagyok.

Letérdeltem, de a pozíció valahogy nem volt az igazi. Lehet, hogy mégiscsak a régi módszerekhez kellett folyamodnom és törökülésben csinálnom. A pozíció megvolt, a tenyereim ezúttal már a térdkalácsaimmal érintkeztek. A tekercs magam mellett állt, miközben lassan behunytam a szemeimet. Néztem magam elé a sötétségbe, vártam, hogy megjelenjen a nyugalom mezeje. A meditáció a türelemről és a lelki egyensúlyról szólt, tehát hosszú, méla lélegzeteket vettem, hogy az oxigén lassan járja át a testem. A feketeség lassan szürkeségbe váltott. Már majdnem ott vagyok! - gondoltam, erre visszaváltott feketeségbe. Számíthattam volna rá, hiszen az izgalom nem segített a meditációban, inkább csak hátráltatta. Kinyitottam a szemeimet. Ez így nem fog menni. Jobbra fordítottam a testemet és belekukkantottam a tekercsbe. "Ha túlságosan is a célod felé koncentrálsz, akkor útközben el fogsz esni az ágakban, mik a lábad alatt vannak."

Vakartam a homlokomat. Vajon mit akart jelenteni? Bölcsebbnek kéne lennem, hiszen ezek valójában az én gondolataim. Vagy mégsem? Lehet, hogy az ősi legenda gondolatai? Körbenéztem. Lehet, hogy ezt jelentette az egész. Körülöttem azonban csak a többieket láttam, ahogy elmélyülnek a gondolataikban. Mind csendben voltak. Újra becsuktam a szemeimet, majd hirtelen ráeszméltem a megoldásra. Nem magamra kellett koncentrálnom és arra, hogy mit sikerült elérnem a meditáció alatt, hanem a környezetemre, a szél fúvására, az állatok és növények neszeire. Gyönyörű volt az összhang. Rájöttem, hogy tényleg így érhettem el a teljes nyugodtságot. Hamarosan már a többiek szuszogását is hallhattam, azt is, ahogy a távolban egy kisgyerek kerget egy másikat, majd jól orra esik. Egy réten találtam magamat.

A rét tele volt szebbnél szebb virágokkal, élénkzöld fűvel és nevetgélő gyerekekkel. A gyerekek kergették egymást és ugrándoztak a réten. A nap élénken sütött, egyenesen az irányomba, azonban ezúttal nem fájt a szememnek, az élénkség nem takarta a látásomat, egyszerűen átláttam a sugarakon. A gyermekek boldogsága megható volt, a virágok szépen elhajoltak a lépéseik elől. A gyerekek felém közeledtek. Egyre közelebb és közelebb jöttek, de nem egyenes úton. Nem úgy látszott, mintha én lettem volna a célállomás, sokkal inkább csak véletlen jöttek felém. Mikor már csak négy-öt méterre voltak, a hozzám legközelebb lévő elesett. A mellkasára esett majd felnézett. Egyenesen a szemembe. Farkasszemet nézett velem és tekintete komolyodni kezdett. A többi kisgyerek nem látta az arcát, próbálták felsegíteni, de a kisgyerek, mint a cölöp, leragadt. Egy könnycsepp csordult ki a szeméből, majd vándorolt végig az arcán. Mielőtt lecsöppent volna azonban elvörösödött és vérként csöppent le. Felnéztem. A kisgyermek szeméből csorogni kezdett a vér.
- Nézd meg mit tettél! Miattad estem el! Nehéz munka árán szereztem meg a barátaimat, te meg csak úgy berontottál az életünkbe és elrontottad! Összenyomtad a virágokat is! A lehetőséget!
Megijedtem. A kisgyerek mély hangon ordította ezeket felém. A virágok, amiket összenyomott vérezni kezdtek, majd a kisgyermek felállt. A szíve helyén egy fekete lyuk volt és folyt ki belőle lassan a vér.
- Már sosem javíthatjuk meg azt amit tettél! Ez a fekete jel örökké rajtam marad! Örökké vérezni fog a lelkem, pont úgy, mint neked, Santeko!

A képnek vége szakadt. Egy óriási pofon csattant az arcomon.
- Kelj már fel, gyakorolnánk!
Mondta a barátom, ki azóta Wuju gyakornok lett. A pofon hatására hátra estem, majd gyorsan felpattantam és magamhoz vettem a tekercsem. A többiek lenézően bólogattak, hogy mégis mit képzelek magamról. Az egyik mester odament hozzám és egy listát nyomott a kezeim közé.
- Hátráltattad a csapatot. Büntetésed az, hogy a mai nap te vásárolsz be, majd ezek után megcsinálsz kétszáz fekvőt és este te mosogatod el az edényeket.
Sóhajtottam. Nem elég a furcsa dolog, ami a meditáció alatt történt, most már ez is. Egy nehéz nap elébe néztem. A tekercset a hónom alá kaptam és nagy nehezen kivonultam a dodzsó területéből. Fantasztikus, mehettem le a hegyről.

Ott álltam tehát a lépcsőfokok tetején. Egyik kezemben a bevásárló listával, a másik meg a tekercs fogásával volt elfoglalva. A lépcsőfokok mellett végig korlátok húzódtak, hiszen kínosan meredeken állt a lépcső. Ugyebár a korlátok értelemszerűen azért voltak odatéve, hogy azok segítségével juthassunk fel a hegyen, anélkül, hogy orra esnénk. Felnéztem az ég felé és sötét felhők gyülekeztek. Reménykedtem magamban, hogy nem fog eleredni az eső. Ha tehettem volna, akkor könyörögnék az égieknek, hogy csak ne most büntessenek az esővel. Megszorítottam a tekercset, vele együtt a listát is, bár az utóbbit megbántam, mert csak egy szimpla papír volt és össze gyűrődött. Memorizáláshoz esélyem sem volt, nem voltam én annyira jártas abban és elkezdeni sem volt ideje, hiszen azok a felhők csak gyülekeztek és gyülekeztek.

Megtettem az első lépést lefelé. A másik lábammal nem akartam elengedni a szilárd talajt. A lépcsőfok különösen állt, nem vízszintesen, hanem körülbelül hatvan fokban felfelé, hogy könnyen fel lehessen jutni a hegyre. A zseniális tervezők arra nem is gondoltak, hogy lefelé hogyan fogunk menni. Legalábbis nekem ez volt a véleményem. A második lábam is végül követte az elsőt. Úgy éreztem, mintha egy vékony csövön álltam volna. Sosem volt jó az egyensúly érzékem. Az egyik pillanatban előre dőltem, a másikban hátra. Ez egyre inkább csak folytatódott, mire óriási távokat tettem meg az előre és a hátra között. Már amikor éreztem, hogy nekem végem, megfogtam a kezemet és a korláthoz nyúltam. A tekercsem kicsusszant a hónom alól és láttam, ahogy lepattog a lépcsőfokokon, majd egyszer csak hallottam, ahogy hangos puffanással földet ér. Nagyon nem lett volna jó, ha azt a puffanást inkább én produkáltam volna. Szerintem minimum egy törött csonttal vittek volna be akárhova is. Sőt, lehet, hogy Singedhez, vagy adjon isten Mundóhoz kerültem volna ellátásra. Na az lett volna az igazi rémálom. A korlátot fogva már könnyebb dolgom akadt. Szépen, lassan lépegettem lefelé. Volt néhány lépcsőfok, ami alapból törött volt, néhány, amelyik ide-oda inogott és néhány, ami egyszerűen ott sem volt a helyén. Mondanom sem kellett, hogy még csak félúton sem voltam.

Érdekelt, hogy a tekercs vajon még megvan-e. Kár lett volna érte, ha valaki úgy tartja, hogy ő ellophatja. Na, de gyorsan abba is hagytam az ördög falra való festését és folytattam az útom lefelé. Valami a vállamhoz ért. A kép körülöttem fekete-fehérré változott és hirtelen minden megállt. A madarak, amik repkedtek lefagytak repülés közben. A fák levelei megálltak, az átkozott mókus, ami éppen a korláton mászott megállt. A szemem és a pupillám kitágult, az egyetlen dolog, ami mozgott az a szám volt, ahogyan lassított felvételben egyre nagyobbra nyitotta magát. Egy izzadságcsepp csurgott le lassan a homlokomon. Hajam az égnek meredt, izmaim megfeszültek, ahogyan a hideg esőcsepp a vállamhoz ért.
- Lehet a vulkán óriási, erős és megmozdíthatatlan, néhány esőcsepp mégis lyukat áshat belé.
Ez volt a legbölcsebb, mi az eszembe jutott a szituációra. A legerősebb harcosoknak sincs esélyük a természet pusztító ereje ellen. Az idő mozgott tovább és éreztem, hogy halott vagyok. Eleredt az eső, de nem szépen, lassan, ahogyan szokott, hanem, mintha egy vödörnyi vizet öntöttek volna a nyakamba. A tekercs! - jutott hirtelen az eszemben, majd szaporán kezdtem... volna... lemenni a lépcsőfokokon. Az első lépés után megcsúsztam és egy óriásit taknyoltam. A hátsómra érkeztem és az is megcsúszott, persze csak azután, miután egy óriásit ütközött a kemény lépcsőfokkal. Örültem azonban, hogy túljártam a természet eszén és az egyik kezem a korláton volt. Elmosolyodtam és felnéztem győzelmemben, hogy megmutassam az égnek, hogy a vulkán továbbra is aktív.

Egy esőcsepp. Egyetlen átkozott esőcsepp. Keresztülment a szempillámon, a szemhéjam már csukódott, de ő bizony... ő keresztülmanőverezett gyorsaságával és egyenesen a szemgolyómnak ütközött. Az ütközés erőssége valójában szinte semmi sem lett volna, ha nem a szemgolyómba csapódott volna és egy átlagos esőcsepp lett volna, nem egy a sok szemét fajta közül. Azok a nagy, erős esőcseppek, amik még nem jégesők, de elég nagyok ahhoz, hogy azok legyenek. A szemem menten becsukódott az ütközet után, bent hagyva a vizet, ami végigvándorolt a szemgolyómon. Sikítottam volna a kellemetlen érzéstől, mi a fájdalom és az örök szenvedés között bújt valahol. A korlátot elengedtem és a szememhez nyúltam. A fejemet lehajtottam és kinyitottam a szemem. A fejem előrehajtása azonban tökéletes lendületet adott annak, hogy megcsússzon a fenekem és lecsússzon a következő fokra. Majd a következőre... majd a következőre. Nem éreztem a hátsó felem. Próbáltam enyhíteni a fájdalmat azzal, hogy gyorsan a korlátba kapok, de az semennyire sem segített. Vizes volt, pont, mint a talaj. A kezem is csúszott lefelé. Nem akartam feladni a reményt, de lassan a hátamra csúsztam. A gerincem is végigpattogott a lépcsőfokokon, majd egy keveset a tarkóm, az arcom is, a karjaimmal próbáltam blokkolni az ütközést, de azok is csúszkáltak. Úgy néztem ki, mint egy hal, ami ficánkolva próbál visszajutni a tengerbe. Végigcsúsztam.

Megtört ember voltam. Saras volt az arcom, sőt, minden létező testrészemen volt valami undorító koszos valami. Rám ragadt néhány növény, összenyomott bogár, szerencse, hogy trágyán nem mentem keresztül. Csúsztam egy keveset a földön, arccal lefelé, de arcom nem érintette a földet. Még időben megemeltem, hogy az ne horzsolódjon szét. Miután vége volt a csúszásomnak a föld felé néztem. Homályosan láttam valamit, hiszen a víz és a sár eltakarta kilátásomat. Teljesen fehér volt. Ez lenne a vég? A fehér fény az alagút végén? - kérdeztem magamtól. A kezeimmel letöröltem a sarat a szemeim környékéről, hogy láthassam mi volt előttem. A tekercs volt, üresen, kitekerve. Feljebb néztem és láthattam, ahogy gurul a tekercs a dombon lefelé. A fejem előtt azonban nem volt üres a tekercs. Volt rajta valami, amit el is olvastam: "Egy igazi mester akkor válik bajnokká, ha nem csak magát, hanem a környezetét is irányítani tudja."

Kösz, tekercs. - mondtam magamban, majd megfogtam a szélét és a tekercs összerándult. Csodálkoztam, hogy semmi baja sem lett. Lehet, hogy tényleg jó ötlet volt megtartani. Csúszkálva, lassan két lábra álltam. Gyötrelmes volt, mintha egy részeg ember próbált volna eljárni egy táncot. A cetlit azóta is a markomban szorítottam. A tekercset visszavettem a hónom alá. A barátom már lent várt engem.
- Te meg mi a fenét csinálsz? Azt a lépcsőt csak felfelé használják. A hegy másik oldalán van egy kényelmes lejáró. Ne is akard megtudni, hogy meddig kerestelek.
Egy könnycsepp folyt végig az arcomon. Eldöntöttem, hogy soha többet nem fogok lemenni azon az átkozott lépcsőn.

Elállt az eső.
- Na persze! - mondtam hangosan, majd az ég felé néztem.

Gondoltam, hogy az előbb történtek után csak jobbá fordulhat a helyzet. Szerencsére igazam volt, azonban nem teljesen. A teljesen tragikus helyzetből csak közepesen siralmassá változott, hiszen a lista, amit a kezemben tartottam teljesen összegyűrődött, elázott, saras lett és a fele még le is szakadt és eltűnt. Elhatároztam, hogy vissza az biztos, hogy nem megyek új listát kérni, mert nem elég, hogy egy gigantikus maflást kapok, szerintem a másik útvonallal is meggyűlne a bajom. A barátomhoz szólok:
- A megbízatását a végsőkig próbálta teljesíteni a harcos, de hamarosan döntenie kellett élete és a számára fontos tárgy között. Értelemszerűen az életét választotta, mi a tárgy elvesztése miatt már sosem lesz a régi. Elindult hát útjára, hogy megkeresse a kovácsot, annak netalántán van még egy olyanja.
A barátom egyszerűen válaszolt, miközben enyhén oldalra billentette a fejét.
- Mi?
Úgy döntöttem, hogy szimplán megkérdezem tőle:
- Van még egy listád?
A barátom nemet bólogatott.
- Nem, de írhatok neked egy újat, ha van nálad valami papír.
A tekercsemre néztem. A tekercs mintha ijedten nézett volna vissza. Lassan kinyitottam majd lélekben bocsánatot kértem tőle, hogy végtelen mondák és bölcsességek helyett ezúttal egy bevásárlólista lesz rajta. Mindaddig amíg úgy nem kívánom, hogy eltűnjön onnan. A barátom fogott egy kis tintát. Igazán az alkotó típus volt, mindig volt nála egy madártoll és egy kis tinta, hogy gondolatait papírra vesse. A gondolatai ezúttal bevásárolandó tárgyak voltak.

Ott is virított a tekercsemen a rövid felsorolás. Csomó leves hozzávaló, bár nem voltam szakértő, tehát nem is próbálkoztam tovább. El is indultam a lenti városban, hiszen ott találhattam meg a kellő dolgokat. Esélye sem volt annak, hogy Tae-Tanon megtalálom ezeket a hozzávalókat, hiszen ott egy normális bolt sem található. Ez a város csupa emléket hozott vissza a gyermekkoromból, lehet, hogy meglátogatom a szülőket, hiszen régen láttam őket. Sokat gondolkoztam a tényen, hogy megtegyem-e, hiszen mi van akkor, ha azt hitték, hogy meghaltam? Nagy nehezen túltették magukat a történteken és már boldogan élnek. Nagy probléma lenne, ha ez történt volna és beállítanék. Elromlana az egész beletörődés, látnák, hogy élnék majd közölhetném velük, hogy örökre távozom és ismét túltehetik rajta maguk. Szörnyű elképzelés volt, de még szörnyűbb lenne, ha visszatérésemkor nem is fogadnának, hanem egyszerűen kitaszítanának, mintha nem is ismernének. Ott van annak is a reménye, hogy túlságosan is várnak rám, ezért amikor visszatérek ellepnek szeretettel. Azután meg én nem tudom elhagyni őket és cserben hagyom a Wuju harcosokat. Vajon olyanok lennének-e, mint amilyennek elképzeltem volna? Lehet, hogy gyermeki fejem teljesen másnak látta őket. Mi van, ha csalódnék? Mi van, ha ők csalódnának? - Gondolkoztam, miközben elindultam az első boltba, mégpedig a fűszerkereskedőhöz.

Vajon tényleg baj lenne elhagyni a Wuju harcosokat? A legszorosabb kötelék végül is a családi kötelék. Nem tudok mást elképzelni. Milyen lehetne az életem a Wujun kívül? Mi lenne, ha sosem találhatnék lelki békét meditáció használatával? Mi van, ha az egész egy átverés? Talán a családom átverne? Lehet, hogy végig átvertek és nem is az ő gyermekük vagyok? Áh, tömérdek kérdés és oly kevés a válasz. A legegyszerűbb az lenne, ha megkérdezném a szüleimet, felvállalva annak a lehetőségét, hogy sosem térek vissza a Wuju harcosokhoz.
- Kapor, bors, cserje. - mondtam az eladó hölgynek.
Ha sosem térnék vissza, akkor örökké egy nagy csalódás lennék a szemükben. Nem elég, hogy úgymond elloptam a tekercs erejét, hanem még nem is kezdenék vele semmit. Szerintem attól lennének a legmérgesebbek. Kíváncsi vagyok, hogy a baleset tényleg jelent-e valamit, vagy csak véletlen egybeesés. Talán mégis fel tudnám nyitni a tekercs rejtelmeit? Talán örökre ilyen kis tinta szinten ragadok? Sokszor kering ez a gondolat a fejemben és sosem tudom megválaszolni. Talán a szüleim megtudnák... nem, biztos nem, ők átlagos emberek, fogalmuk sincs az ilyen dolgokról, nem is foglalkoznak vele. Nem is foglalkoznak vele... hmm... vajon biztos lehetek-e ebben? Biztosan azok a szüleim, mint akiket én láttam bennük? Lehet, hogy igenis konyítanak az ilyesféle dolgokhoz és csak eltakarták tőlem, mint kisgyerektől? Kíváncsiságomat kielégíthetném és akármelyik pillanatban kideríthetném. - Álltam meg a szüleim háza előtt. A két ablak mögött be volt húzva a függöny.

Csak egy lépés és egy kézmozdulat majd megszólalna a kis csengettyű. A szüleim megszólalnának és kiáltanák, hogy ki az, majd sebesen szaladnának az ajtóhoz, egy ismerősüket várva. Erre meg csak én állnék ott. Én... furcsa egy szó, mivel sosincs egyedül. Az én mindig is két betűből fog állni, mindig is két része lesz. Lehet, hogy a szüleim kettős életet éltek? Lehet, hogy kétféleképpen viselkedtek másokkal és felem? Lehet, hogy nekik is egy tárgyban vagy valahol máshol volt a szívük egy kis darabja? Miért pont ebbe a tekercsbe ragadt az enyém? Vagyis miért érzem így? Hiszen az fizikailag lehetetlen, hogy a szívem egy darabja a tekercsben legyen. Lehet, hogy az ő szíveik darabjai egymásban bújnak meg, kiegészítve egymás szívét? Lehet, hogy ezért ennyire boldogak és ezért nem kellek nekik? Lehet, hogy csak nem találtak helyet az én darabkámnak...

Megfordultam, majd vissza. Megemeltem a lábam, majd visszatettem. A Wuju vagy a család. Úgy döntöttem, hogy a Wuju az új családom, de vajon lehet-e? Hogyan és miért döntöttem így? Biológiailag biztos, hogy nem lehet a családom, de én úgy érzem, hogy a darabkám nem a tekercsbe zárkózott, sokkal inkább a dodzsóba.
- Krumpli... borsó...répa... - mondogattam, miközben hemzsegtek a gondolatok.
A dodzsó vajon melyik részében lehet? A belső kis szobácskában, ahol történt az incidens? Vagy talán a kis helyen, ahol kicsiként meditáltam? Bár nem is volt az olyan rég, hiszen az incidens után visszatértem... A kinti része a dodzsónak? Nem, ott túlságosan is sok darabka gurulhat, hogy az enyém elférjen. Lehet, hogy igazából nem találom a helyét. Lehet, hogy az én darabkám még bennem van és azt várja, hogy kieshessen.

Vállamra kaptam a zsákot, tele fűszerekkel, zöldségekkel és miegymás jóval, majd a hegy alja felé vettem az irányt.

Lehet, hogy örökké bennem is ragad. A tinta a szívembe vési, majd beborítja.

A lépcső jóval egyszerűbb volt felfelé. Ki gondolta volna, hogy a felfelé álló lépcsőket nem arra tervezték, hogy lemenjenek rajta. Örömmel töltött el a tudat, hogy ilyen egyszerűen megmászhatom azokat a lépcsőfokokat, ahol eddig annyira szenvedtem. Lehet, hogy a problémáimon is csak túl kell szenvednem magam a szebb jövőért. Elmosolyodtam. Ritkán fordult elő. Sosem gondoltam volna, hogy egy lépcsőn való közlekedés ekkora örömöt nyújthat, kár, hogy ha nem szenvedtem volna lefelé menet, akkor észre sem vettem volna, hogy itt van. Lehet, hogy akkor a zsák és a szívem nehézségére koncentrálnék és nem erre. Boldog voltam, életemben talán először. Emlékszem ahogy kisgyerekként felkísértek. Meg sem említettem, sőt, észre sem vettem, pedig itt voltam. Eddig eszembe sem jutott, pedig már egyszer megtettem. Úgy látszik, hogy tényleg csak akkor ragadnak meg bennünk a dolgok, ha szenvedünk velük.

Sikeresen megmásztam a lépcsőt. Gyors és kellemes volt, majd a falucskán átvágva vettem az irányomat a dodzsó felé. Lehet, hogy majd egyszer ehhez is kötni fog valami, de az a majd szerintem még jó távol van. Visszaértem a területre, majd győzedelmesen átnyújtottam a bevásároltakat az egyik felettesemnek. Átnézte őket, nem a szó szoros értelmében, de átnyálazta a zöldségeket és a fűszereket, majd egy hirtelen mozdulattal két tenyerét használva összecsukta a zsák száját.
- Jó! - szólalt meg elégedetten és vitte is el a zsákot.
Örültem, hogy semmit sem szúrtam el és miután a dodzsó kinti részére léptem örültem, hogy a Wuju harcosokat választottam. Sok-sok harcos meg tanonc ott meditált a békés bal oldalon, miközben a jobb oldalon szinkron harci gyakorlatok zajlottak az egyik mester hangos utasításaira. Csodáltam, hogy mennyire tudunk meditálni. El sem tudtam képzelni, hogy én is azok között vagyok, akik akár hangzavarban is tudnak meditálni. Vettem az irányt, a célom egyenesen előttem volt. Le akartam ülni a többiek közé, visszatérni a furcsa látomáshoz és befejezni a meditációmat. Útközben azonban egy súlyos problémába ütköztem. Bár elsőre nem tűnhetett súlyosnak, de végül az lett belőle. Megállítottak, méghozzá aki feladta nekem a száz fekvőtámaszos feladványt. A feladvány egymagában nem lenne súlyos megerőltetés, hiszen testemet éveken át edzettem és száz fekvőt szerintem könnyedén meg tudnék csinálni. Felkészültem, majd gyorsan neki is vágtam a fekvőnek. Olyan mélyre mentem le, mint amennyire csak tudtam, azt akartam, hogy a feladó büszke legyen rám. Közel tíz fekvő után azonban valami súlyos került a testemre. Ráfeküdt.

Nem volt ám elég, hogy háttal rám feküdt, miközben a fekvőtámaszokat csináltam volna, hanem még egy nagyobb kődarab is pihent az ölében, majd azt a kődarabot használta támasznak, hogy olvasson egy könyvet. Ezt persze akkor nem tudtam, csak utólag derült ki, miután vége volt a megerőltetésnek. A módja azonban még titok. Elbuktam? Sikerült? Ki tudja, nem volt úgysem akkora dolog, mint amekkorának elképzeltem, csak az ugratásomra ment. Én pedig tűrtem, sőt, közrejátszottam, hogy a többi Wuju harcos közé fogadjanak. Tizenegy. Nyomtam le nagy nehezen és már megéreztem a fekvőtámasz súlyát. Ez gyors volt. Sosem gondoltam volna, hogy ennyire nehéz lesz. Amúgy sem voltam olyan sziklaszilárd, mint Malphite. Malphiteról mindenki hallott... tizenhat... hiszen ő is tagja a legendák ligájának, pont, mint két mesterünk, Yi és Wukong. Nekem is az az álmom, hogy oda tartozzak, de az sajnos még túlságosan is soká van. Hogyan lenne mégis egy magamfajta felkészülve, ha száz fekvőt sem tudok lenyomni, miközben rajtam fekszenek? Huszonegy. Fárasztó volt, a karjaim már nagyban érezték a súlyt, már elkezdtem erőlködni. Ez már nem ment olyan simán, így általában a kétszázadik fekvő után éreztem. Tudtam, hogy akár most feladhattam volna, de nem tettem. Huszonhat.

Egyre gyorsabban és gyorsabban nyomtam a fekvőket, annak ellenére, hogy egyre nehezebbek és nehezebbek voltak. Hajtott engem a győzelem, a liga és az elfogadás, na meg a tény, hogy kezdtem észrevenni azt, hogy egyre többen kezdtek gyűlni körülöttem. Innen-onnan megjelent néhány unatkozó tanonc és nézte szenvedésemet. Negyven után már a harci kiképzős csapat is csatlakozott, miközben csöpögött homlokomról az izzadság és feszültek a karizmaim. A tanoncok ámulattal bámulták, de a harcosok azok tudták, hogy ennél már csak nehezebb lesz. Sajnos én is tudtam. Ez hajtott. Tudtam, hogy ha ezen nem megyek túl, akkor semmi máson sem fogok. A lépcsőn is túljutottam, hát ez mennyire lehet rosszabb annál? Ugyanúgy nehéz, bár egy teljesen különálló értelmezésben. Ez fájt, ez megerőltető volt. Az inkább az önbecsülésemnek fájt, mintsem, hogy a hátsó felemnek. Itt volt az esélye, hogy bizonyítsak. Azt vettem észre, hogy folyamatosan lassítottam... ötven... felemeltem magam... ötvenegy... ez méla volt, mintha aludni készülnék. Miből vagyok mégis? Vajból? Egy kicsit olvadtam az biztos. Izzadtam, mint a dög és éreztem is, hogy a rajtam fekvő kicsit csúszkálni kezdett az izzadt hátamon. Ennek ellenére tökéletesen megtartotta az egyensúlyát. Tudott az alak. Ötvenhárom. Lassú. Eljött az idő, hogy visszanyerjem az önbecsülésemet. Egy óriásit kiáltottam. Sokan álltak körülöttem, de én nem törődtem, itt volt az ideje megmutatni, hogy miből vagyok. Az adrenalin felpezsdült véremben, újra gyors tempóba váltottam, miközben időközönként kiáltásokkal toldottam meg a fekvőtámaszokat.

Hetven. Én vagyok a hegynek a csúcsa, én vagyok a mondat végén a pont, én vagyok az arany az éremben, én vagyok a tudat az agyban, a személyiség a lélekben, a pont az i tetején, a hal, amelyik elsőként úszik fel a vízesésen, a medve, aki a legtöbb halat fogja, az ember, aki a legtöbb medvét vadássza le, a bajnokok bajnoka, a csúcs!

Kilencven. A karjaim nem bírják. Alig érzem őket. Eddig tartott az erőm. Már szinte az egész dodzsó körbegyűlt, hogy engem nézzen. Ki...lenc...ven... Nyújtottam ki a karjaimat... egy. A karjaim remegni kezdtek. Remegtek, mint a kocsonya és nagyjából olyannak is éreztem volna őket. Kár, hogy nem éreztem már semmit belőlük. Az arcomat felfújtam, néztem a kis minipocsolyát, amit az izzadságom alkotott. Ki...lenc...ven...ket...tő... erőlködtem végig rajta, majd mikor feltoltam magam hevesen lihegni kezdtem. Pihenni akartam. Te jóságos ég, mennyire vágytam a végét... na meg a vizet. Mindent odaadtam volna egy fröcskölésért, vagy egy kortyért. Ki...lenc...ven...há...rom... ráztam a fejem a végén és a karjaim eszeveszettül remegtek. Ki...lenc...ven...négy... kerekedett ki a szemem az óriási erőlködésben. Ki...lenc... ven...öt... süppesztettem be a hátamat, hátha leesik, aki rajta fekszik. Próbáltam lerázni, de ő ott maradt. Már csak öt maradt! Gondoltam magamban, próbáltam inspirációt adni, de teljesen kifogytam. Ez nem így működött. Már nem segített a bizalom. Ez volt az a pont, ameddig mentális erővel már nem érek el. Elég hatalmas volt viszont a hatása. Felnéztem és az izzadtság végigfolyt az arcomon. A háttérben izgatottan sugdolóztak, az első sorokban a kevésbe nyugodtak szurkoltak. A fejem vörös volt, mint a cékla. Ki...lenc...ven...hat... nyomtam ki és hevesen fújtam ki a már így is felfújt számon. Az orrlyukamat is kitágítottam, onnan is vettem a levegőt. Ki...lenc...ven.. hét... Kezdtem igazán rosszul érezni magamat. Már a lábaim felett is kezdtem elveszíteni az uralmat. Ki...lenc...ven...nyolc... Nem éreztem semmimet. Remegett az egész testem, ráztam a fejemet, próbáltam valamit csinálni. Még kettő! Még kettő! Üvöltöttem lelkileg, mert a számat már nem bírtam kinyitni. Az ajkam egybeszáradt és túl nagy megerőltetés lenne szétnyitni, majd kiereszteni valami hangot. Lehet, hogy az az erő kelleni fog a századikhoz. Ki...lenc...ven...ki...lenc...

Erőfeszítéseid nem voltak hiábavalóak:D örülök, hogy ilyen szorgalmas vagy, a kalandjaid egyenlőre békésnek tűnnek, de biztos vagyok benne hogy tartogatsz még egy két izgalmas csatát is a tarsolyodban!

TEHÁT
Júniusra kapsz 200 TP-t, a júliusi első kalandodra 100 TP, a másodikra a szint lépés miatt pedig 150 TP jár!
így 450 TP összesen