// A történetet későn írtam és kissé lankadt a figyelmem, így, ha valami probléma akad, kérem, hogy szóljanak PÜ-ben. Köszönöm! //
Név: Santeko
Nem: Férfi
Kor: 20
Jellem: A saját világában él. Végtelenül türelmes és kitartó. Kerüli a beszédet, de ha beszélnie kell, akkor vagy valami bölcsességet próbál mondani, vagy a tekercsből idéz.
Kinézet: A komoly tekintete és a szokatlan tetoválása a védjegyévé vált. Emellett jelei lehetnek a fehér haja, vagy az óriási tekercs, amit magával hordoz.
Frakció: Wuju harcosok
Felszerelés: Tekercs (Nem találtam hozzá hasonlót, így nyugodtan vonjanak le érte akármennyi aranyat, az ez alatt található tárgyak fontossági sorrendben vannak, tehát, ha kifogynék a kezdő tőkéből, akkor alulról vegyék el a tárgyakat. A tekercs kétkezes fegyvernek számít, ha elfogadja a Staff egyik tagja.)
Hosszú szárú nadrág (10 arany)
Bakancs (20 arany)
Bőr öv (10 arany)
Képesség: Képesség neve: A tekercs útja
Típus: Offenzív -> Távolsági -> Fizikai -> Céllövés
Passzív: Leláncolás
Leírás: Santeko egy pillanatra megáll, fordul egyet maga körül, miközben kibontja tekercsét. A fordulat végén a kezeiben tartott tekercsének elég lendületet ad, hogy azt elhajítva az ellenfélnek dobja és körbetekerje azt. A körbetekerés egy leláncolás effektet ad az ellenfélnek, ez azonban nem tart sokáig. A körbetekerést követően Santeko azonnal az ellenfélnek ugrik, a tekercsét fogva, ami gyorsan összehúzza magát. Amint Santeko megérkezik, a tekercs lekerül áldozatáról, így a leláncolásnak is vége szakad. Az egész időtartama nagyjából két-három másodperc.
Előtörténet: Ionia közepébe születtem. Valójában egy jelentéktelen család egyetlen, jelentéktelen sarjaként. A család teljesen átlagos volt, a szüleim nem követték annyira szorosan a filozófiai irányzatokat és nem is voltak nagyon oda a kereskedelemért. A házunk átlagos volt, több hasonló ház masszájának közepén voltunk valahol. Igazán boldog kisgyerekként születtem, az átlagos kis életünk egy valóságos Paradicsomnak tűnt a szememben. Mindent megkaptam, amit csak akartam, kár, hogy nem láttam messzebb két utcánál, így nem is volt nagy választékom. A szüleim ügyesen manipuláltak, tudták, hogy ha nem mutatnak jobbat, akkor a jelenlegit gondolom a legjobbnak és ez így is volt. Négy éves koromig nagyjából ez jellemezte az egész életemet. Az új tapasztalatok, a világ kisebb csodás történései, az új tárgyak, ételek megtapasztalása, majd mikor túljutottam ezen a szakaszon, minden maradt ugyanaz. Nem kaptam új játékokat, nem láttam új helyeket, nem kaptam új ételeket, csak ültem a szobám közepén, nézve a két játékszert, mi akkor éppen a kezeim közé kerültek... úgy éreztem, mintha minden boldogság hamar elszállt volna, pedig minden ugyanaz maradt. Ugyanaz a szoba, ugyanazok a játékok, miket mindaddig olyannyira élveztem és nagyra becsültem, ugyanazok a szülők, ugyanúgy boldogak. Nekem sajnos nem volt elég.
Minél tovább unatkoztam, annál inkább kezdtem durcás lenni. Enyhe hiperaktivitást is produkáltam játékok széttörése és szundikálás közben. A szüleim egyre kevesebbet törődtek velem. Azt hitték, hogy egy félresikerült gyermek lettem, egy rossz befektetés. Amint meglátták, ahogy személyiségem kialakul, mogorva és türelmetlen lesz, azonnal abbahagyták a törődést. Már csak étkezésnél láthattam őket. Egy dolognak azonban mindig is nagyon örültem legbelül, méghozzá annak, hogy legalább egymást szeretik, már ha meg is feledkeznek családjuk legkisebb tagjáról.
Több éven keresztül bírtam ezt az állapotot, valójában az örökkévalóságig is elhúzódhatott volna, azonban egy nap, mikor kilenc éves voltam, a szüleim nyitva hagyták a bejárati ajtót. Körülnéztem a házban és sehol sem voltak, tehát lehet, hogy kimentek vásárolni, vagy valami hasonló. Eszem ágában sem állt, hogy kövessem őket, inkább külön útra akartam térni, hogy magam fedezhessem fel a világot, hogy elláthassak messzire, ahol még magamfajta nem járt. Később örömömre szolgált, hogy a szüleimnek semmi baja sem lett, tehát visszatértek a házhoz és örültek, hogy nem voltam ott. Na, de a történetre visszatérve újra a boldog pillanataimat élhettem. Rengetek új dolgot láttam, ismét felcsillant a szememben a szikra, a kalandvágy, hogy mindent felfedezzek, ami ebben a rejtélyes világban megtalálható. Majd, hogy egy évig jártam Ionia csodás földjét, miközben idegenek szolgáltak ki étellel és itallal. Ioniában kedvesek voltak az emberek, lehet, hogy csakis emiatt vagyok még életben.
Megálltam. Egy évnyi kalandozásom után belebotlottam egy kedves emberbe. Az ember, mint ahogy később kiderült egy Wuju tanonc volt és éppen bevásárolni ment a többieknek. Miután belebotlottam persze morcosan nekitámadtam és próbáltam hasba ütni. Még mindig ugyanaz a bajkeverő voltam. Az alak megállt, rám vitte tekintetét és megsimogatta a fejemet. Ezután a következőképpen szólalt meg:
- Kár lenne az összes energiádat egy magamfajta megütésébe pazarolnod. Tudod mit? Próbálj szerencsét Yi mester dodzsójában, talán az majd fegyelemre tanít.
Valójában már a simogatásnál meggyőzött. Mondania sem kellett volna, akkor is követtem volna, hiszen végre lett valaki, akihez tartozhattam. Elmosolyodtam és a következőt mondtam:
- Bocsánat.
Követtem a bevásárlás idejéig, majd tovább is, mindaddig amíg a dodzsó bejáratánál meg nem állítottak. A barátomnak tekintett alak valamit súgott nekik. A két alak közül az egyik a dodzsóba vonult, majd tíz-tizenöt perc múlva kivonult egy kecskeszakállas alakkal és a következőt mondta neki:
- Yi mester, ha jól értelmezem, akkor ez a gyermek a dodzsó része szeretne lenni.
A Yi mesternek szólított alak lehajolt egy kicsit, majd föntről a szemembe nézett, miközben én felnéztem. A nap belesütött a szemembe és hunyorítottam. Yi mester megszólalt:
- Kinek nincs mersze a nap szemébe nézni, az ne is kívánja, hogy megközelíthesse annak helyét.
Nem értettem a mondanivalóját, de a barátom felém nézett és nemet bólogatott, majd bevonult nélkülem. Az őrök nem engedtek be. A nagy terület körül bóklásztam és próbáltam bejutni, de mindig kihessegettek, hiszen az a bizonyos Yi mester nem látta bennem azt, amit látnia kellett volna.
Egy idő után feladtam a próbálkozást és leültem egy tiszta, üres , füves területre. Szabad betekintést nyertem a több épületből álló dodzsó udvarára, ahol kiképzések mentek. A hegy tetején szerencsére jó volt az akusztika, így többnyire hallottam a tanításokat. Mivel úgysem volt mit csinálnom, ezért csak ücsörögtem és néztem magamba. Ez folytatódott közel egy hónapig, mindaddig amíg meg nem hallottam, hogy a meditációról beszélnek és arról, hogy azzal elérhető a lelki megnyugvás, így tehát követtem a meditáció órákat. A távolban, a területen követtem tehát én is a meditációs órákat. Éhezéssel és szomjazással sem találkoztam ottlétem során, hiszen a barátom nem adta fel a bennem való hitét és mindig hozott ki nekem néhány majszolni valót, hogy azért mégsem haljak meg. Hamarosan elértem a békés és nyugodt állapotot. Több, mint három évembe telt, hogy másolással megtanuljam a meditáció alapjait, és még közel sem voltam ahhoz, hogy mit tudnak a Wuju harcosok... ó, még meg sem láttam az elejét annak, még meg sem karmoltam az alsó lépcsőfokot....
A személyem teljesen megváltozott tizennégy éves koromra. Az addig morcos és türelmetlen alakból, most türelmes és nyugodt személy lett. Nagyon bevált a meditáció és én többre vágytam. Próbáltam ismét bekerülni, de újonnan elutasítottak, egyszerűen nem láttak bennem valamit. Az egyik nap úgy döntöttem, hogy én bizony bejutok és többet is megtudok a Wujuról, hiszen életemben már csak az volt, ami hajtott. Valójában nem volt más, aminek élhettem. A nagyobb jó érdekében tehát rossz cselekedetre szántam magam. Az éj leple alatt be akartam törni a dodzsóba. Ez persze lehetetlennek tűnt egy magamfajta kölyöknek, ezért tervezgetni kezdtem a bejutásomat. Közel két hónapig tartott elkészíteni egy számomra tökéletes tervet, ami igazából akárki másnak átlagos lenne. Ezután már csak várnom kellett, hogy a dodzsó néhány csoportja egy kirándulásra menjen. A kirándulás valójában egy speciális tréning volt, amiről a mai napig fogalmam sincs. Fogtam tehát magamat és az üres helyen közelítettem meg a területet. Volt egy-két elhagyatott épület, ott volt esélyem bejutni. Az üres dodzsók elkápráztatóak voltak, leesett az állam a nagy területtől és a sok kis teremtől körülöttük. Körbe-körbe nézegettem a termekben, mindaddig, míg valamire rá nem léptem. Az egyik kis teremben az egyik fa sáv úgy látszott, hogy libikóka módjára nyomódott le és lökött ki egy nagyobb faldarabot. Eleinte azt hittem, hogy véletlenül tönkretettem a berendezést, de ekkor valami furcsa gurult ki a mélyedésből, minek fala már a lábaim mellett hevert...
Egy tekercs volt, méghozzá nagyobb, mint én. Néztem egy ideig, körbejártam, szagolgattam, nem mertem megérinteni. Féltem, hogy valami gonoszság, hiszen annyira őrzik. Őszintén szólva a fordulópont ott volt, hogy elgondolkoztam. Gondolkodásom során rájöttem, hogy ez lehet az egyetlen módja a tanulásnak, már, ha van valami is a tekercsen. A tekercset megfogtam és kivettem a tokjából. Felállítottam, majd letettem úgy, hogy stabilan megálljon. Magasabb volt nálam. Megfogtam a szélét és elkezdtem kicsúsztatni. A tekercs üres volt belül. Hajtott a kíváncsiság, csak tekertem és tekertem, de mindvégig üres volt. Egyszer csak végig kitekertem. Üres volt...
Fáradalmamban mellkassal előre ráfeküdtem. Lépéseket hallottam a távolban, szapora lépéseket, de nem törődtem velük. Csalódottan feküdtem a tekercsen és néztem a föld felé, remény vesztve. Egy Wuju harcos nyitott be. Mereven megállt és arca falfehérré változott, ahogyan a tekercs hirtelen összezárt engem. Pánikba kezdtem, de ezzel nem voltam egyedül, a harcos máris a mesterét hívta. Rohant, mint a szélvész és öt perc múlva visszatért a mesterével. Én még mindig pánik közepette gurulgattam a fából készült padlón, egyszer-kétszer a padlóba ütve a fejemet. A mester gyorsan megállított, a mellkasomhoz ért, ott tartotta egy ideig ujjait, majd a tekercs leesett rólam. A mellkasomra néztem és egy kis fekete pont jelent meg rajta. A harcos a szája elé tette a kezét, a mester meg a homlokához, majd megszólalt:
- Most nézd meg mit tettél. Tudod mennyi idő volt megszerezni ezt a tekercset? Egy ősi legendának az erejét zártuk el benne. Tartogattuk Yi mesternek, ő talán elég erős lett volna, hogy megkaparinthassa az erőt.
Az alak a mellkasomra bökött, majd folytatta:
- Látod ezt a kis foltot?
Kérdezte, mire válaszoltam:
- Igen, látom.
Mélán bámultam mellkasomat, teljesen lehajtva és leerőltetve fejemet. A mester folytatta.
- Ez egy nagy semmi. Csak akkor lehetne megszerezni az ősi erőt, ha ez nem egy pont lenne.
Itt hirtelen abbahagyta, majd rákérdeztem.
- Hanem?
Lenézően válaszolt.
- Hanem az egész testedet fekete festék borítaná. Ez a kis pont mutatja a te erődet az ősi legendához képest. Már sosem fogjuk megtudni, hogy mi volt a tekercsen. Elpazaroltad.
Szégyelltem magam. Magamba néztem, majd felemeltem a tekercset és a mellkasomhoz nyomtam. Sajnos a festék nem ment vissza, örökre a bőrömre égett. Eldobtam a tekercset, azonban azonnal rám szóltak.
- A tekercs már haszontalan, ne hagyd itt, vidd magaddal a szemeted.
Szégyenkezve vonultam át a dodzsón, mi lassan megtelt emberekkel. Az udvaron, ahol szintén ez történt. Vittem magammal a bélyeget, miközben a földet rúgtam és vonszoltam az óriási tekercset.
Több, mint öt év telt el. Valójában már nem is számoltam. A tekercs incidens után felvettek az újoncok közé, de sosem szerettek. Titokban mindig lenéztek, mert egy óriási alkalmat rontottam el nekik. Én azonban kitartóan harcoltam. Bár fa bottal gyakoroltam a Wuju stílust, (újoncként magamnak kellett szereznem, kiképzést nem kaptam, a szabadidőben tettem) végül így is a tekercs maradt nálam. A testem részévé vált, pont, mint a festék, ami azóta nőtt egy keveset. Sajnálatos módon ez is édeskevés ahhoz, hogy teljesen beborítson a festék. Nem mertem elengedni a tekercset, nehogy ezt is elveszítsem, nehogy tovább rontsam a helyzetet. Tanultam a forgatását, úgy használtam, mint egy botot, csupán két kézben fogtam. Egy technikát is megtanultam vele, mi alapján közel juthatok az ellenfelemhez. Valójában véletlen sikerült megtanulnom, a tekercs úgymond magától cselekedett, mikor egy vadállatnak dobtam ijedtemben. Úgy látszik, hogy a tekercs mégiscsak többre képes, mint amire számítottam volna...
Álmom, hogy Wuju mester legyek és egyszer elérjem azt a szintet, hogy megmutassam az egész dodzsónak, hogy elég jó vagyok a tekercs jegyének viseléséhez... sőt, az egész világnak meg akarom mutatni. Yi mester szavai azóta is a fejemben hangoztak, ezek a szavak éltették bennem a tanulás, a meditáció és a harc vágyát: Kinek nincs mersze a nap szemébe nézni, az ne is kívánja, hogy megközelíthesse annak helyét.
Én majd egyszer megközelítem a helyét... ott akarok lenni Yi mellett... a Legendák Ligájában!
Pént. Okt. 18, 2013 2:34 am by 
:6858695645
