Vanora Starsky

A kovács, a két lány, és egy zsák furcsaság

Piltover. Ez az, amit nagyvárosnak hívtak társaim, és joggal tették azt. Házak végelláthatatlan mennyiségben, emberek tömegei sétálnak ide-oda, valószínűsíthetően mindennapi teendőiket végezve. Kicsit rosszul éreztem magam, a rengeteg illattól, furcsa hangoktól, és az ismeretlen szavaktól. Nem tudtam, mihez kezdjek, elindultam hát előre, kerülgetve a szembejövőket, kacskaringózva az emberek, és furcsa, törpe lények között, de hamar egy ház fala mellett találtam magam. Nem győztem kapkodni a fejem, és lábam, nehogy átmenjen rajta valami fából készült szállító tákolmány, illetve nehogy elsodorjon egy- egy nagyobb darab ember. Mire észbe kaptam egy férfi állt mellettem.
- Á, szóval itt a külvárosban még mindig futtatnak titeket, nagyszerű. Mennyi lesz egy menet? – Néztem, mint hal a tóban, pislogtam, kicsit talán butácskán is, de egy szót sem értettem, amit ez a rosszarcú, vészjóslóan vigyorgó, vékony alak mondott. Kinyitottam a számat, majd becsuktam, és megpróbáltam valamit kipréselni magamból.
- Hát, izé, nem igazán értem, hogy, öhm, mire gondol. – Nem tudtam, hogyan szólítsam, inkább magáztam; remélem ki fog derülni, hogy hogyan szólíthatom. A férfi meglepődött egy pillanatra, majd közelebb hajolt, karjával átkarolta a vállamat. Szájának bűzétől felállt a szőr a hátamon, testszagáról nem is beszélve.
- Nem baj, nincsenek itt a rendőrzők. Gyere, elmegyünk egy csöndes sikátorba, letudjuk, nem kell félni. – Még mindig nem értettem, de nem akartam már egy légtérben maradni ezzel az ismeretlennel, így lefejtettem magamról a kezét, esetlenül hadonászva próbáltam tudatára adni, hogy köszönöm nem, közben elhátráltam, és futásnak eredtem. Néhány kanyar után álltam meg, nem önszántamból; beleütköztem egy másik férfiba, ami váratlanul ért, de nem csak engem és mindketten fenekünkre estünk. Felnéztem: a férfi sokkal izmosabb, élettel teltebb volt, mint a másik, férfias illatot éreztem áradni belőle, szemei morcosan néztek rám, de ez érthető volt, miattam borult ki a kezében lévő, mindenféle fém-faeszközöket tartalmazó ládika.
- Elnézést, bocsánat, nem akartam. – Mentegetőztem gyorsan, miközben négykézláb segítettem neki összeszedi a szétszórt tárgyakat, és visszatenni oda, ahonnan kiestek. A férfi sóhajtott egyet.
- Nem történt semmi, kislány, de legközelebb ne fuss ennyire vakmerően, nem mindenki olyan türelmes, mint én. – morogja, miközben felállt, és kinyújtott kezével segített nekem is a talpra állásban. – Új vagy itt? Nem láttalak még errefelé. – Nézett rám gyanakodva. Végigmért, majd felvont szemöldökkel kérdezte – Csak nem egy utcalány lennél? – Ezen elgondolkoztam egy kicsit, próbáltam értelmet adni a szóösszetételnek, mert az utca, meg a lány külön-külön megvolt, de a kettő találkozása idegen volt számomra.
- Nem tudom. – Válaszoltam őszintén – De igen, új vagyok. A Pörölykéz klánból kitagadtak, és így voltam kényszerítve, hogy megismerjem az új világot. És nem tudom, mi az az utcalány. – Vallottam be. A férfi bólogatott, de a gyanakvás nem tűnt el az arcáról.
- Ilyen göncökben engedtek el? Úgy nézel ki, mint, aki a testéből él meg. Mint egy utcalány. Pénzért lefekszik másokkal. – Szóval a büdös férfi is utcalánynak nézett? Mert most, hogy ezzel tisztában vagyok, értelmet nyernek szavai. – Barbár klán, ezek nem a hegyekben élnének, és vándorolnának? Hogyan bírtad ki azt a hideget, néhány ronggyal magadon? –
- Mi, barbárok hozzászoktunk a hideghez, bőrünk bírja a szél, és a jég harapását. Az enyém, ha lehet, még jobban, mint másoké. Egy lény van bennem, és ad erőt nekem, legalábbis a sámánom szerint ez van. – Válaszoltam, őszintén. – Azért jöttem ide, hogy új életet kezdjek, célt találjak magamnak, megismerjem a civilizációt. – A férfinak nem oldódott le a gyanakvás teljesen az arcáról, de látszólag elfogadta válaszaimat.
- Nem tudom, hogy én vagyok e a legjobb ember arra, hogy szociológiát, és társadalomtudományt tanítsak, de, ha velem tartasz, és segítesz nekem a munkámban, akkor talán tanulsz is egyet s mást az emberekről, és a yordle-ökről. A kicsiket hívjuk így, nekik ez a faji nevük. – mutat egy szőrös, mókusra emlékeztető kicsi gyermekméretű kreatúrára, aki cserébe rásziszegett. – Ragnar a nevem, Ragnar Helmhammer. – Nyújtja ki a kezét felém. Elmosolyodom egy kicsit.
- Vanora Starsky. – Kezet ráztunk. Erős marka volt, és egy másodpercre jól megropogtattuk egymás ujjait, majd Ragnar elvigyorodott.
- Erős fogásod van, Vanora. Nem nézném ki belőled; jó munkaerő leszel. –
- Erőd vetekszik klánom legerősebb harcosaival. – Bókoltam én is, ahogyan nálunk szokás.
Elindultunk. Ragnar átvezetett az utcákon, és miközben haladtunk, sorban ismertette meg velem az idegen dolgokat, bár nagy részét nem volt időm megjegyezni, olyan pergősen jöttek egymásután, csillogó szemmel néztem ezeket a csodálatosnak ígérkező, új dolgokat. Mindenféle különleges üzletben árult érdekes portékát láttam, egyik hihetetlenebb volt, mint a másik. Piacon is jártunk, ahol rengeteg új élelmi anyaggal ismerkedtem meg, és megtudtam, hogy a rengeteg furcsa puffanás, robbanás, és egyéb hangoknak mik a forrásai.
Egy üzletben ért véget utunk, ami hasonlított egy kohóra, és egy kovácsműhelyhez. Kiderült, hogy ez bizony kettő volt az egyben. Egy fiatal lány várt minket, aki furcsán nézett ránk.
- Ő lesz a legújabb nevelőanyám? – Kérdezte hangos, irritált hangon. Ragnar rosszallóan nézett rá.
- Vigyázz a szádra Roweina, vagy nyaklevest kapsz a kalapácsomtól. – Morogta – Vanora új a városban, nagyobb erő van benne, mint benned, lányom, úgyhogy segíteni fog nekem, miközben ismerkedik a várossal, és a kultúrával, így elvárom tőled, hogy segítsed, nehogy egy olyan degenerált nő váljék belőle, mint belőled. – Én ezt sértésnek találtam volna, de Roweina fel sem vette.
- Te neveltél engem, önmagad alakjára, ha engem szidsz, önmagad kritizálod. – Vonta meg a vállát. Furcsa család, én így nem mertem volna beszélni sem anyámmal, sem egyik klán társammal sem. És valamiért mégsem éreztem feszültséget, vagy haragot apa és lánya között. Roweina magához intett, és megragadta a kezem.
- Mint, ahogyan kitalálhattad, Roweina Helmhammer. Te meg Vanora vagy, apám szerint. Igaz? – Kedélyes lánynak tűnt.
- Igen, Vanora Starsky, örvendek. – mosolyogtam rá.
- Úgyszintén. Na, gyere, ha apám mellett akarod a nehézfémet megdolgozni, akkor öngyilkosság ilyen göncökben ott lenni. – Nem értettem, de ő biztosan jobban tudja, bevezetett szobájába, megszabadított pólómtól, nadrágomtól, kicsit bosszúsan meredt a melleimre, majd egy ujjatlan, fehér testhez simuló pólót adott rám, és egy hosszúszárú barna nadrágot. Mindezek alá érdekes fehérneműt kellett felvennem, mely segítségével nem fognak domborulataim feleslegesen ugrálni. Hajamat lófarokba kötötte, és egy fehér kendőt csavart rá, végül egy barna bőrkötényt, és egy csizmát kellett felvennem, és készen álltam, hogy segítsek segítőmnek. Nagyon furcsán éreztem magam. Eddig hozzá voltam szokva a testi szabadsághoz, de most rögzítve volt mindenem, konkrétan, és ezt nem volt rossz, ugyan, de idő kell még, hogy megszokhassam.
A munkát viszont, meglepő módon, élveztem. A hihetetlen hőséget bírtam, ez is, gondolom a behemót ajándéka, nyersfémet emelgetni meg egész könnyű volt, még úgy is, ha egyszerre többet kellett mozgásra bírnom. Egy fém csipesszel helyeztem át a kohóból az üllőre a megmunkálandó fegyvert, illetve páncélzatot, és ugyanezen a csipesz segítségével nyomtam bele a hideg vízbe a kész eszközt, hogy lehűtsem. Ezután elhordtam a raktárba, és mehettem vissza a következőért.
Az idő nagyon gyorsan eltelt, és arra eszméltem, hogy Roweina kitette a zárva táblácskát az ajtóra. Ennyi volt a mai nap. A végére mondjuk kezdett elegem lenni a ruházatomból, amit az izzadság, ha lehet még jobban rám ragasztott, és veszettül viszketett mindenem, félkezes munkává vált az egész így. Miközben mi, Ragnarral dolgoztunk, kedves lánya vacsorát készített, rendben tartotta az üzletet, apja szerint igazi háziasszony volt. Nálunk ilyen nem volt. Nálunk a vadászok gyűjtötték az élelmet, és készítették el, míg a nők vigyáztak a gyerekekre, csomagoltak, és vitték a terheket hátukon, és harcoltak is, csak kevésbé olyan jól, mint a harcosaink. Itt egy kicsit másképp volt a felállás: itt a férfi kereste a pénzt, amiből vettél az élelmet, amit a nő elkészített, hogy ehető legyen. Engem sosem érdekelt, hogy sült, vagy nyers húst eszem, és mindkettőt szerettem. A gyümölccsel, és zöldséggel sem volt ez másképp, bár Roweina a zöldséget megfőzte, tudják az ősök, miért.
Vacsora után jött a tradicionális tisztálkodás. Emlékszem még, hogy én nagyon ritkán fürödtem, azt is jeges tavakban, folyókban; egyszerűen nem láttam szükségét ennek, de egy ilyen kemény munkanap után nagyon éreztem magamon, hogy az izzadság megtette a kellemetlen hatását. Egy cső alá kellett állnom, melyből a meleg víz spriccelt ki, rá meztelen testemre. Elmondhatatlanul kellemes érzés volt, még sosem fürödtem meleg vízben, habár olyan sokat nem éreztem az egészből, hála ellenálló bőrömnek. De a minimális eredmény az volt, hogy nem remegtem tőle, jobb lett a közérzetem, és elálmosított. Voltak különféle üvegekben tisztítószerek, melyekből, Roweina állítása szerint, azt használtam, amit akartam, én mégsem vittem túlzásba, és csak egy ilyen szert kentem magamra, mely a víz hatására felhabosodott, és ellepte a testemet a bódító illat. Utasítás szerint egy törülközőbe csavarva tántorogtam ki a fürdőszobának hívott helységből, vissza Roweina szobájába, ahol ő már az ágyban várt. Bizonytalanul közbenéztem, hogy hol van az én helyem, de a lány hamar kiábrándított: egy ágyban fogunk aludni.
- De aztán nehogy rossz ötleteid támadjanak, és, mikor alszom, ízléstelen dolgokat csináljál. – Intett óva valamitől. Én ráhagytam, nem fogok, aludni fogok én is. Szavamhoz, természetesen hű voltam.

Másnap korán ébredtünk, amit nem értékeltem, túlságosan. Nem voltam hozzászokva az időre keléshez, akkor hagytam fel az alvással, amikor akartam. Kivételt képezett, amikor az életemre törő vadállatokat kellett jobb belátásra bírnom. Egy gyors reggeli, és felöltözés után ismét a műhelyben találtam magam, amint két nehéz ládát raktam fel egy négy kerékkel ellátott falapra. Az egésznek volt egy fogója, és a dolgom az volt, hogy azt húzzam. Kimentünk Ragnarral az üzletből, én húztam magam mögött az irgalmatlanul nehéz rakományt.
- Megrendelőhöz visszük a tegnap legyártott kardokat, és páncélokat. Jó, hogy tudod hozni a kettőt egyszerre, nekem Rowieval együtt kell szenvednem egyébként, hacsak nem akarok kétszer fordulni, amit az időnk nem enged. Nem kell sokat húzni, mindjárt ott vagyunk. – Számoltam, tizenkettő kanyar után értünk el egy csicsás, rengeted dísszel, szoborral, míves sövénnyel ellátott házkombinálthoz. Gazdag emberek laktak itt, amit abból is megállapítottam, hogy egy szolgáló nyitott kertkaput nekünk. Bevonszoltam a ládákat a fegyvertárba, mert náluk volt ilyen külön is, Ragnar közben beszélgetett egy férfival, aki talán a ház feje lehetett, nem tudtam. Mindenesetre, amikor nagy nehezen ajtó mögött tudtam a rakományt, a kovácsmester magához intett.
- Gangfal, ő az új segítőm, Vanora. Egyedül felhúzta idáig a rendelést, amit én sosem tudtam volna megcsinálni. Próbáljuk ki, nézzük meg, van e esélye Fekete Joe ellen. Az áru értékének a felét ráteszem, hogy ez a kislány simán kenterbe veri a nagyszájú Lángészt. – Nem tudom, miről volt szó, de ezek valamit terveznek velem.
- Tudod mit Ragnar, nézzük meg. Hozd holnap el a versenyre, kedvedért kivételt teszek, és határidő után felírom a lányt, de az aranyat már készítheted. Nincs élő ember a világon, aki Fekete Joenál erősebb. Még szerintem maga Demacia Büszkesége is megizzadna vele. Meglátjuk. Addig is… – Elbúcsúztak, és visszaindultunk a műhelybe.
- Mi lesz velem? – kérdeztem jogosan, kissé rosszallva; nem szerettem, ha eszköznek néznek. Éveken át annak néztek, egy életre elég volt.
- Benevezünk egy erőversenyre, ahol meg tudod mutatni, hogy mégis mekkora kraft lakozik benned. Ha elég sikeres vagy, akkor biztosítva lesz megélhetésed: mindenkinek szüksége van egypár erős kézre. – Magyarázta Ragnar. Valami nekem még hiányzott.
- És mit tettél, öhm, rám? Mert semmi sem nyomja a hátamat. –
- Ó, azzal nem kell foglalkoznod, kis szerencsejáték. Egy vénembernek is kell valami, amit szabadidejében művelhet. – Látszott rajta, hogy kicsit szégyelli ezt a „foglalkozását”, ugyan érteni még mindig nem értettem kristálytisztán, de ráhagytam. – Persze, ha nem akarsz részt venni a versenyen, nem muszáj, csak gondoltam, hogy, ha már egy új életet akarsz kezdeni, azt pénzzel sokkal egyszerűbb, mint anélkül. –[/color] Elmosolyodtam. Lehet, hogy az önmaga malmára is hajtja a vizet, de legalább gondol rám is. A mai nap folyamán nem a műhelyben dolgoztam, hanem Roweinával. Elmentem vele vásárolni, takarítottunk, és figyeltem az „üzletelés” menetét, az adás-vétel „tranzakcióját”. Megértettem, hogy a pénz az mi is, mire jó, és miért olyan fontos, hogy sok legyen belőle az embernek, és ezzel más kérdéseim is megválaszolódtak, mint például miért vannak egyeseknek szebb, nagyobb házai, és miért vannak mások jobban, szebben öltözve. A takarítás eléggé egyértelmű volt: kaptam egy seprű nevű faeszközt, és ezzel össze kellett „seperni” a keletkező koszt, port, és a vevők által behozott utcai szennyet, majd egy ládába kellett szórni, ahová az elhasznált, és tovább nem használható eszközök, tárgyak kerültek. Szemetesnek hívták. Így telt el a napom, és nem meglepő, most nem izzadtam le bokáig, viszont rengeteg vevő megkérdezte, hogy új munkatárs vagyok e? Mert akkor lehet, hogy gyakrabban látogatnak. Roweina ezeket általában epés megjegyzésekkel illette, mondván, hogy azért mégsem apjának a fenekét mutatgatná a vevőknek, sajátja meg túl szép, úgyhogy megtalálta az arany középutat. Ez valamiért megmosolyogtatta a vevőket, akik kedélyesen néztek rám, néha kacsintottak is; a hideg futkosott a hátamon, és nem értettem, mi történik körülöttem, Roweina meg nem fáradt magyarázkodni.
Másnap délelőtt került sor az eseményre. Roweina és Ragnar is velem jöttek, a lány, elmondása szerint csak azért, mert látni akarta, hogyan sírják magukat óvodássá agyatlan izomkolosszusok, amikor egy nő összehajtogatja őket. Én ezt eléggé furcsának találtam, de végül is mindenkinek megvannak a saját bogarai, ami szórakoztatja őket.
A külvárosban egy nagyobb park volt a célpontunk. Rengeteg állványféleséget emeltek, melyeken emberek ültek, és vadul beszélgettek, nevetgéltek. Egy yordle-nél sorban álltak, minden bizonnyal „Tétek” megtétele érdekében? Tenni, tenni, tétel… talán ez az a szerencsejáték valami, amiről tegnap Ragnar mesélt nekem. Látszólag nem csak ő találta ezt szórakoztató elfoglaltságnak. Feltűnt, továbbá az is, hogy rengeteg egyen ruhás alak állt talán meghatározott formációban, az esemény körül. Mindegyik egyen ruhában volt, és csak a más színű haj, kecsesebb, vagy törpébb alak tett köztük különbséget.
Egy sátorban találtam magam, ahová Ragnar tuszkolt be, miután tudatta velem, hogy ide kell a résztvevőknek bemenniük, és őneki, meg lányának a nézőtéren volt a helyük. A sátorban válaszfalak voltak vászonból csinálva, ahová réseken bekukucskálva látni lehetett, hogy vannak odabent. Többet nem volt alkalmam nézelődni, egy szépen kiöltözött, bajszos férfi lépett hozzám.
- Áh, ön az utolsó játékosunk, a bestiális erejű Vanora. – Valamiért csillogó szemekkel nézett rám, és dörzsölgette tenyereit – Nagyszerű, rég volt már ennyi nézőnk, ön jót tett ezzel az éves rendezvénnyel. – Csettintett egyet, mire egy lány jelent meg a semmiből mellette, vagy csak én nem láttam honnan jött, de mintha a föld alól bújt volna ki. – Joyce, alkoss valami elragadót. – A lány úgyszintén fénylő szemekkel, bevonszolt egy válaszfal mögé, ami addig üresen állt. Egy fém valami volt mellettem rajta töméntelen mennyiségű ruha. Joyce behúzta a válaszfalat, kettesben maradtunk.
- Vetkőzz le, teljesen. – Adta a ki az utasítást, én meg vonakodva, de nekiláttam, kicsit aggódtam, hogy mi fog ebből kisülni. Ez a rossz érzés mindig is ott lapult az agyam hátsó eldugott részében: sosem tudtam, mi fog történni velem, olyan kiszolgáltatottnak éreztem magam, de lehet, hogy ez csak annak a hatása, hogy ismeretlen a kultúra, melyben belekényszerítettem magam.
Egyetlen társaságom közben ruhákat húzott ki, elém tartotta, megrázta a fejét, gondolkozott, furcsán nézett, rosszallva méregette melleimet, ami már kezdett fárasztani, majd egy másik ruhát húzott elő. Miután ezt jó párszor elismételte, elégedetten bólogatott, és meg tanácstalanul álltam a tükör előtt. Melleimet valami sárga alapon fekete pöttyös felső takarta, alul egy ugyanilyen mintás, annyira rövidszárú nadrág, hogy azt csak nagyon nagy jóindulattal lehetett egyáltalán akármilyen szárúnak hívni. Viszont, különös módon, kényelmesek voltak, nem akadályozták mozgásomat, úgyhogy ebben jó eséllyel jól fog menni a verseny. Joyce egy pillanatra kiment, majd három yordle-al tért vissza, akik rengeteg hajamat egy nagy fonatba kötötték, így az nem lógott a szemembe. Kintről hangos beszédet hallottam, ami nem természetes úton történhetett, túl hangos, és nagyon visszhangos volt ahhoz.
- Hölgyeim és uraim. Nagy örömömre szolgál bejelenteni, a Titánok Mérkőzése pillanatokon belül megkezdődik. Kérem, üdvözöljék legelső harcosunkat, aki legendája szerint tíz évig megállás nélkül görgette a sziklákat Zorgblum-barlangjában, ő a nagy, ő a kőkemény, ő Gargameth. – A yordle-ek végeztek a hajammal, és velük együtt távoztam én is a „szobából”. Joyce intésére beálltam egy hatalmas férfi mögé, akin még annyi ruha sem lehetett, mint rajtam.
- Következő versenyzőnk a Rakkor törzs tagjának mondja magát, fizikuma ennek nem mondott eddig ellent, a harcművészet számára foglalkozás, nem hobbi, ő nem más, mint Ragabash. – Már csak ketten maradtunk, miután egy újabb férfi ment ki oda, ahová majd nekem is mennem kell. Az előttem álló hátrafordult, és mikor meglátott engem felvonta egyik szemöldökét, elvigyorodott, majd visszafordult.
- Harmadik játékosunk a messzi észak gyermeke, történetében fejszékkel, és szakállal született. Élete során minden egyes nap elteltével nőtt az ereje, és most itt van köztünk. Üdvözöljük őt hangosan, Thorgash. – A sátor vásznán egy jókor vágás kinyílt, mindkét oldalról, az előttem álló férfi tenyereivel megcsapkodta, hátulról nézve a mellkasát, sokszor egymásután, és kiment. A rés bezáródott előttem.
- A tavalyi év győztese, a címvédő bajnok, Demacia képviselője, ha szóbeszéd igaz, akkor Xin Zhao után ő a második ember, aki élve megúszta Noxus Halálarénáját, az ember, akit remegő hangon a Titánnak hívunk, emeljük fel kezeink, ő Asmodeus. – Hatalmas ováció fogadta a Titánt, viszont a sátorvágatok kinyíltak előttem, indulnom kellett. Kerítés nézett két oldalról rám, bár inkább nevezném elválasztónak, ugyanis, aki akart volna, az simán át tudott volna mászni, csak derékig ért. Tapsot, füttyöt hallottam mindkét oldalról, szavakat, melyek egymást fojtották meg, és így érthetetlenné téve önmagukat számomra.
- És végül, de nem utolsósorban, egy meglepetés résztvevő, az első női szereplő a hatalmas Desdemona óta. A természet faragta, jég erősítette, szél hasította, viszontagságot viszontagság után legyűrve vándorolta be a világot, hogy bestiális erejét nekünk megmutassa. Ne tévesszen meg bájos külseje, csillag szép mosolya, markában a követ is lisztté őrli. Legendás barbárok legendás utódja, Vanora. – Fülemet sértette a hirtelen kitörő tapsvihar, és éljenzés. Vetélytársaim is megnéztek, de biztosan merem állítani, ős furcsábban néztek ki mint én. A legelsőnek, akinek Gargameth lehetett a neve, egész teste fekete mintával volt tarkítva, ami eléggé nonfiguratív volt, talán csak az arca nézett butábban, mint az egész megjelenése. A „híres” rakkori férfi hasonlított törzsem harcosaira, bár nem volt rajta páncél, csak egy bőr ágyékvédő, és egy igencsak mulatságosan kinéző sisak, ami nem védte a fejének hátsó részét. Mintha egy fém maszk lett volna rajta. Az északi gyermek tele volt csontdíszekkel, szőrmével, és majdnem olyan hasznavehetetlen sisakkal, mint rakkori társa. A mellét csapkodó férfi volt a legnagyobb mind közül, majd másfél fejjel volt magasabb, és sok fejjel szélesebb, mint én. Rajta is voltak furcsa jelek, és vörös kéznyomok voltak láthatóak a mellkasán. Mindegyik kigyúrt volt, buta arcú, és érdekes illatú. Úgy néztek rám, mintha még sosem láttak volna életükben nőt.
Legelső feladatunk egyszerű volt: egy hatalmas fémtömböt kellett elvinni egyik helyről a másikra. Egyszerű volt, de nehéz is egyben, hisz megérteni könnyű volt, felemelni, és elvinni a tömeget már kevésbé. A helyzeten nem segített, hogy bőrszíj, amivel fognom kellett volna az egészet, félúton elszakadt, és alányúlva kellett vinnem. Egyszerre értem be a célba Asmodeussal.
A következő feladat még egyszerűbb volt: egy hatalmas sziklarögöt kellett egyik pontból a másikba görgetni. Lecsiszolt, kerek alakja ezt könnyűvé tette, súlya meg nehézzé. A behemót ereje jól jött most, mert ide lábaim is kellettek, egy olyan izom, melyet a kolosszusok látszólag elfelejtettek alaposabban kidolgozni, így megnyertem ezt a részt.
A harmadik játék eltérő volt. Párokba rendeződtek, és mivel én voltam az egyedüli nő, ezért gálánsan egyedül hagytak. A pároknak az volt a dolguk, hogy a másikat, két lécből álló „platformról” lelökjék, botok segítségével. Nekem öt perc alatt kellett lenyomnom kétszáz fekvőtámaszt. Biztos voltam benne, hogy kifutottam jócskán az időből, de ez nem érdekelte sem a férfit, aki folytonos beszédével írta le, mi történik a harcmezőn, sem a közönséget, ami valamiért nagyon élvezte a számomra monoton mellizom gyakorlatot. Mikor végeztem karjaim zsibbadtan csüngtek oldalaimon, melleimet feszültnek éreztem, és úsztam saját izzadságomban, vadul zihálva. Közben megszülettek a párbajok győztesei is: a nagydarab Asmodeus, és Gargameth nyertek.
Az utolsó mérkőzés hasonló volt az előbbihez, de itt mind az öten részt vettünk benne. Egy legfeljebb öt méter széles, és hosszú puha, de ruganyos anyagból készült csatateret alakítottak a fű közepére, és mindenki küzdött mindenkivel, párokban. A cél az volt, hogy a másikat kilökjem a térből. A meccsek gyorsan voltak, én négy küzdelmemet megnyertem, Asmodeus sajnos túl erősnek bizonyult, és egy heves tili-toli után kitaszított a fűre.
Az eredményhirdetés hamar követte a harcokat. Asmodeus nyerte meg, nem meglepő módon, én második lettem. Ezért nem járt semmi, csak egy tapsvihar, és fájó izmok. A sátorban, viszont, megkeresett az állandóan beszélő alak.
- Megleptél mindenkit, Vanora, nem hittük volna, hogy Asmodeust egy pont híján megvered. – Suttogta nekem. Miféle pontról hadovál? – Lenne egy ajánlatom számodra. Éjszakánként szoktunk tartani mérkőzéseket, melyek biztos pénzhez fognak juttatni téged, de most nem mondhatok sokat. Ragnar fel tud világosítani, kellenek az olyan birkózók, mint te. – Kacsintotta, majd eltűnt. Meglepetten néztem utána, de nem volt sok időm csodálkozni, kitessékeltek a sátorból, egyenesen Ragnar és Rowiena karjaiba. Mindketten megveregették hátamat, gratuláltak, hogy milyen jól teljesítettem, amik után közelebb húzódtam Ragnarhoz, és suttogva közöltem neki, hogy mit mondott a beszédes férfi. Ragnar elkomorodott, és látszott, hogy feszeng.
- Nos, nem tagadom, láttam már hasonló mérkőzéseket, de nem ajánlom, hogy részt vegyél ilyenen. Ezek a meccsek vérre mennek, halálra vernek, ha arról van szó, és kinézem belőlük azt is, hogy megerőszakolnának a porondon. A pénz az valóban nem rossz, de ez egy kétélű fegyver. Ez az alvilág utolsó fogása ezen a városon, amit a rendőrség még nem számolt fel. Trükkösen csinálják, mindig máshol tartják, és csak egy ember tudja, hol lesz a következő mérkőzés, de ő mindig talál bombabiztos alibit. Azt mondom, ne tedd, ki tudja, milyen következményekkel fog ez járni. – Nem tudtam, mit gondoljak. Értékelem Ragnar tanácsát, de, ha ez tényleg jó pénzzel jár, legalább egyszer ki kellene próbálnom.
- Ki ez az ember? – kérdeztem. Ragnar kicsit elsápadt, és sóhajtott egy mélyet.
- Nem foglak megakadályozni, te döntöd el, hogy rontod el az életed. Boregarnak hívják az alakot, általában a piacon találod, bort, sört, és más erős italokat szokott árulni. Gyakran figyelik a hatóságok, mert tudják, hogy ő a kulcs, de nem bírnak semmit sem rábizonyítani. Látogasd meg, és kérjed a speciális italt. Ezután egyértelmű lesz, mit kell csinálnod. – Értem, jó, ezt még ma ki kell próbálnom.
Miután visszaértünk a műhelyhez azonnal el is indultam a piac felé. Ragnar aggódó tekintete a hátamon rossz érzéssel indított útnak, de ki akartam próbálni. Valamiért megragadtak a fejemben a férfi szavai; hátha ez a sorsom, hogy harcoljak, és ezzel keressem kenyerem. Máshoz nem igazán értek, és ez ígéretesnek néz ki. Lehet, hogy az utam itt kezdődik el, és talán itt is ér véget. Tudtam, hogy nem voltam jó helyen. Valami hiányzott, de nem voltam benne biztos, hogy mi; hátha most ki fog majd derülni, vagy legalább nyomot fogok találni.
Boregard ott volt, ládák vették körül, és épp egy nőnek adott át valami üveget, megköszönte az üzletet, meghajol, mosolygósnak tűnt. Mikor odamentem hozzá vigyora, ha lehet, még szélesebb lett.
- Mit adhatok kisasszony? –
- A speciálisat kérném. – Csodálkozás ült ki az arcára, majd gyanakodva végigmért engem, és a kezembe nyomott egy üveget. Vidoran integetett, majd elkezdett csomagolni, ládákat egymásra stócolni, látszólag távozni készült. Füttyentett és két markos legény jelent meg a semmiből, felkapták a ládáit, majd a trió elment valamerre. Én nem tudtam, mit kezdjek az itallal, elindultam valamerre, kibontottam, és inni akartam belőle, de olyan rossz íze volt, hogy a legelső szemetesbe kivágtam. Égette a szám, a torkom, rosszullétet okozott, jó helyre raktam, a kukában senkinek sem ártott. Csalódottan elindultam vissza a műhelyhez, de nem jutottam messzire; a két izmost férfi váratlanul megjelent mellettem, egy sikátorba vezettek, be egy házba, egy szobába, az ajtó becsapódott mögöttem, és Boregard nézett szembe velem.
- Szóval gladiátor akarsz lenni kislány? Biztos vagy te ebben? Illetve már mindegy, innét mi nem engedünk ki, csak az aréna után. Tudod, hogy mire vállalkoztál? Itt nincsenek barátok. Itt csak olyanok lesznek, akik a legcifrább úton fognak megalázni, széjjelkúrni, és a földbe csavarni. Kis ízelítő. – Csettintett egyet, mire a két testőre azonnal támadtak. Gondolkozni nem volt időm, visszakézből találkozott az öklöm az egyik férfi arcával, de a másiknak sikerült elkapnia, és átölelnie hátulról. Erős fogásából kitörni nem volt könnyű, de szerencsére a lábfeje szabadon volt, ráléptem, majd karjaimat felrántva kiszabadultam, és hátrafordulva lekevertem neki egy istenes pofont. Barátja, közben, összeszedte magát, és egy széket tört szét a hátamon, minek hatására a földre kerültem, ő meg rám. Karja megtalált a torkomat, és elkezdte felfeszíteni a fejemet. Nyers erőből ellenálltam, és kifordultam hasra. Erre ő elölről kezdte összenyomni gigámat, de fellendülő lábammal hamar lerúgtam magamról, egyenesen társa karjaiba. Felpattantam, karom átalakult a bennem lakozó szörnyévé, lesújtottam a földre, minek hatására mindketten felbuktak, és a földön egy kisebb kráter keletkezett. Esélyemet kihasználva azonnal támadtam, és egyesével fejbe kólintottam mindkettőt, ily úton kiütve őket. Boregard tapsolt.
- Szép, nem rossz, nem rossz, persze ellenfeleid messze nem lesznek ilyen szerencsétlenek és gyengék, de nem rossz. Gyere, gyere. – Kinyitott egy ajtót, és betessékelt. Egy kamrában találtam magam, rengeteg polccal, dohos illattal, hűvös levegővel, és egy csapóajtóval, mely padlónak volt álcázva. Kinyitotta az ajtót vezetőm, és előreengedett. Egy kőlépcsőn le, hamar egy sötét folyosón találtam magam, ahol, ha lehet, még dohosabb volt az illat, és semmit nem láttam. Boregard ezt orvosolta, egy fáklyát gyújtott, és elindult előre; szorosan követtem. Utunk végtelennek tűnt, a folyosó néha elágazott, mi alkalomadtán lefordultunk jobbra, vagy balra, majd egyszer csak emelkedni kezdett az egész, végül egy lépcsőhöz értünk. Ismételten egy házban lehettünk, legalábbis egy újabb kamrában, vagy pincében. Hordók, zsákok, polcok voltak mindenhol, de a levegő tisztább volt; itt érezhetően jobban volt a környezet karbantartva. Boregard továbbvezetett, át egy ajtón, meg még egyen, le egy lépcsőn, míg végül egy hatalmas terem tetején találtam magam. Bent egy mélyedés volt, ahova levezetett egy hosszabb lépcső. A mélyedés ijesztően hasonlított az állványokra, amelyeken a nézők ültek a mai versenyen.
- Ez itt az aréna. A harctér. Feladatod az lesz, hogy kiüssed ellenfeled; ameddig tud harcolni, addig verheted. Legbiztosabb eszméletvesztésig csapkodni, mert akkor biztos, hogy nem fog meglepni egy hátbatámadással. Láttam én itt már beteg dolgokat, halált, erőszakolást, szadizmust, ilyesmit. Itt minden szabad, a közönség a látványért fizet. Téteket is tesznek meg itt, rengeteget, abból is kapsz egy bizonyos százalékot, szóval még, ha vesztesz is, akkor is jár valami jutalék. – Meg kellett emésztenem az információt, melynek egy részét nem is értettem. Lényeg a lényeg, akármit szabad, ki is téphetem a másik szemét, a nép örülni fog? Ez eléggé beteg. Rosszul éreztem magam, émelyegtem, szédültem, már a gondolattól is, hogy itt tényleg nem fogom tudni, mi fog rám várni.
- Mennyit kell majd harcolnom? – Kérdeztem kissé remegő hangon.
- Sokat. Kettőt-hármat minimum. Ez egy egész estés szórakozás. Utána szabad vagy, és ezt a helyet feltérképezhetetlenné tesszük, ha véletlenül a rendőrség ágense lennél. De buta arcocskádat elnézve, kétlem. – Vigyorogta. Ez rosszul esett, de nem volt erőm lekeverni neki egyet. Túlságosan is sajogtak izmaim a mai igénybevételtől. Boregard ezután egy szobához vezetett engem, majd közölte, hogy legközelebb este lesz szükség a szolgálataimra, addig élvezzem ki a szoba adta lehetőségeket, vacsorát majd felküldenek, és a csapóajtón betolják. Ezután távozott, és rám zárta az ajtót.
A szoba egész kellemesen nézett ki, mellékhelységgel, és zuhanyzóval is el volt látva. Volt egy könyvespolc azon érdekesnek tűnő kötetek figyeltek. Egy ruhásszekrénynek is otthont nyújtott időleges lakhelyem, mely csordultig volt tele ruhával. Legelőször a fürdést választottam, megviselt testemet leöntöttem a meleg zuhataggal. Isteni érzés volt, lenyugtatott, és energiát lehelt haldokló végtagjaimba, és mikor a törülközőbe tekeredve kipenderültem a fürdőből, örömmel láttam, hogy a vacsorám már várt rám. Vidáman elköltöttem, majd hagytam, hogy a fáradság magával ragadjon, csupaszon bebújtam az ágyba, és elraktam magam másnapra.

A reggel egy érdekes könyvet sodort a kezembe, mely emberekről szólt. Nehézkes volt a nyelvezete, nagyon keveset értettem meg belőle, de az emberi lelket, a jellemet részletezte. Megtudtam belőle, hogy az embernek, ha jó, ha nem vannak rossz szokásai, és félelmei, és ezek sosem tűnnek teljesen el, csak átalakulnak. Ezt magában nem értettem, de a példák segítségével már ment. Szóval, ha egy ember a körmeit rágta, de leszokik róla, akkor előbb utóbb rászokik az orrtúrásra, vagy valami hasonlóra. Ezen elgondolkoztam; mi az én rossz szokásom? Mi az én félelmem? Mert, ha az ember legyűri valami iránti félelmét, akkor az sem fog eltűnni csak átalakul, mástól fog félni. Igazából nem nagyon kedveltem a bogarakat, csúszómászókat, ízeltlábúakat, bár ezt nem hívnám félelemnek, mert nem féltem tőlük, inkább undorodtam ezektől. Hajamat állandóan csavargatom, birizgálom, szagolgatom, és mindig ügyelek arra, hogy ne legyen kellemetlen testszagom, vagy akármilyen egyéb rossz illatkibocsájtásom. Más most nem ugrik be hirtelen, de ezek talán mind tudatalattiak, és majd egyszer rádöbbenek, ha rajtakapom magam, miközben csinálom.
Délután egy hasonló témájú kötet került a kezembe, aminek a férfiról szóló részét olvastam el, legalábbis olvastam bele. Mikor le kellett raknom, mert mennem kellett, rájöttem, hogy egész végig idétlenséget olvastam. A könyv elmondja, hogy a férfi az egy összetett nem, szereti a fajfenntartást művelni, szeret enni, erőszakoskodni, kiabálni, hőzöngeni, DE, tud megértő, kedves, romantikus, odafigyelő, békeszerető is lenni. Minden a férfin múlik. Egy férfinak a büszkesége a legnagyobb előrevivő tulajdonsága, és legnagyobb gyengéje is. De van, amelyiknek nem; az ilyeneket inkább mások jóléte érdekli, és ezekből lesznek az igazán jó férjek, családapák, és szolgák. Huhh, ez gyorsan megváltozott. Inkább eldobtam a művet, mielőtt továbbmérgezte volna az ítélőképességemet, és elhatároztam, hogy csakis a saját szememet fogom használni, ha meg akarok ítélni valakit, mert mások szavai ködösítve lehetnek érzelmek, tapasztalatok, és előítéletek által.
Este eljött az idő. A zár kattant, majd kinyílt az ajtó, és egy lány nézett vissza rám. Tóga volt rajta, mely nem sokat takart alulfejlett testéből. Ő vezetett engem végig a folyosón, egy rejtett ajtón át, le ismeretlen lépcsőkön, végig egy folyosón, fel lépcsőkön végül egy kis terembe, melynek rendes ajtónyílása helyén egy rács volt. A lány nem követett már ide, bezáródott mögöttem a kőajtó, kinéztem, hát a rácson. Az arénában voltam, amit tegnap Boregard mutatott meg. Nem volt nagy, kényelmesen elfér itt egy harcoló pár. A nézőtér emelve volt, így a legelső sor a fejemnél kezdődött, ha így méri az ember. Hallottam a tömeg ismerős zaját, és egy hangosan beszélő embert, aki már ismerős volt, úgyszintén tegnapról. Megszokásból újból felvett kovácsegyenruhám volt rajtam, ami feszes volt, akadályozva valamennyire a mozgásomat. Nem gondolkoztam előre, és most ennek kárát fogom látni.
- A harcoló felek megérkeztek, kezdődjék a mérkőzés. A piros kapuból egyeseknek már ismerős lehet, ő volt az előző hónap bajnoka. Eddig tíz gladiátor vére tapad a kezéhez, köztük egy szűzé; legutolsó ellenfele fejét puszta kezével tépte le. Ő nem más, mint a Kivégző! – A közönség vadállatoknál is hevesebben ünnepelt.
- A kék kapuból a kihívó, az Amazon, aki eddig harminchárom férfinek tépte kis büszkeségét, és tetti ki trófeafalára, ő a kegyetlen, az apaszomorító, ő Vanora, a Fekete Özvegy! – Más hangon, de ugyanúgy egy emberként üvöltöttek a nézők. A rács felemelkedett előttem, kiléptem a körbe. Velem szemben egy izmos férfi állt, buta vigyorral az arcán, ujjait megnyálazva, és saját mellbimbóit nedvesítgetve vele. Ahány ház, annyi szokás, mint, ahogyan azt Ragnar mondaná, de ez egy eléggé taszító szokás. A Kivégző egyetlen bőrnadrágban feszített előttem, és ökleit ropogtatta.
- RAJTA! – Valami csengőt megütöttek, az éles hang alapján erre gondoltam, és ellenfelem támadásba lendült. Jól képzett harcos volt, célzott ütései sokszor eltaláltak, míg a sajátjaim nem igazán szerették volna őt rossz helyzetbe hozni. Hamar vérző szájjal, és orral, tántorogva kellett eltaszítanom magamtól, hogy levegőhöz jussak. Sikerült bevinnem egy-két ütést, de ez mind édeskevés volt. A tegnapi versenytől még mindig fájdogáltak végtagjaim, és most már a gyomrom, és az arcom nagy része is csatlakoztak hozzájuk. Gondolkoznom kellett, nem hagyhattam, hogy csak úgy legyőzzön. Nem volt erős, technikás volt, és ez aggasztott; analizálnom kellett mozdulatait, mire hogyan reagált, és visszaemlékezve az elmúlt pár percre rájöttem, hogy csak a kezét használta, lábait nem. Talán itt meg tudom fogni? Ki kellett próbálnom. Szerencsémre, miközben energiát gyűjtöttem, ő már elkönyvelte a győzelmét, és ünnepeltette magát. Eljutott oda már, hogy prezentálja a közönségnek, hogyan fog végezni velem, és megindult felém. Felnéztem, majd egy gyors ütést indítottam meg felé, mely elől könnyen kitért, de közben egyik lábammal beléptem, közel hozzá. Ökle belemart a gyomromba, másik keze a hajamat ragadta meg, és hátra akarta feszíteni a fejemet. Nem engedtem; nyakammal ellenálltam, és másik lábamat elindítottam lágyéka felé. Erre nem számított. Térdem találkozott férfiasságával, eléggé erősen; lábamon keresztül, mintha valami repedést éreztem volna, ellenfelem meg kifordult szemmel dőlt oldalra, és szánalmasan, összegörnyedve markolászta kincseit. Öklömet fölemeltem, és irgalmatlanul lesújtottam a fejére, ami után nem mozdult. Zihálva felegyenesedtem, és lenéztem a mozdulatlan testre. Igen, ez valóban vérre megy. A közönség körülöttem felrobbant, hihetetlen ovációt kaptam szerencsémért, és váratlan manőveremért.
- A Fekete Özvegy megint egyel gyarapítja trófeagyűjteményét, micsoda egy fordítás, hölgyeim és uraim, micsoda egy befejezés. – a szónok hangosan elregélte mindazt, amit eddig láthattak, de csak most jutottam el odáig, hogy tudjak is rá figyelni. A tógás lány visszajött, megfogta kezem és visszavezetett a rácsos ajtóval ellátott szobába, hol már egy férfi várt. A szónok szavaira a férfi kiment, és a rácsok lezáródtak. Elkezdődött egy újabb harc, két friss gladiátor között, akiknél már fegyver is volt. Össze-vissza vagdalták egymást, vérfoltokkal szennyezve a földet. Most, hogy így az egész közepén voltam, nem találtam már annyira visszataszítónak. A lányka egy vizes ronggyal megtisztította arcomat, kezembe adott egy piros lével töltött üveget, melyet meg kellett innom; állítása szerint ettől jobban éreztem magam, és igaza lett, valóban, a fájdalmaim alábbhagytak, és izmaim új energiával teltek meg. A következő mérkőzés újfent az enyém volt, miután az egyik gladiátor nem bírta a sok vágott sebet, összeesett, őt kivitték, és egy véráztatta térre mentem ki. Ellenfelem egy nő volt, akit Fúria néven mutatott be a szónok. Hasonló testfelépítése volt, mint nekem, de haja kócos, és fekete volt, arca az undortól eltorzult. Csengőszó, és a harc megint elkezdődött.
Most más dolgom volt, de kiismerni ellenfelem egyszerűnek bizonyult: gyors, viszont gyenge támadásai voltak, melyek nem fájdalomokozásra irányultak, hanem… hogy a ruházatomtól megszabadítson? Talán mégsem olyan gyenge, mint hittem volna, kellett belátnom, amikor egy szép darabot tépett ki a kovácsoknak kitalált, vastagabb anyagú nadrágomból. Nem értettem, miért akar levetkőztetni, mert még ha sikerül is neki, ezek az emberek többször nem fognak látni engem, aki meg hozzám mer érni annak a gerincét eltöröm, de kölcsön kenyér visszajár alapon, én is ütés helyett megragadtam, és egyben letéptem felsőjét, a közönségnek megmutatva fehérneműje fazonját, mellének méreteit. A nézők sikítottak a gyönyörtől, de én nevetségesnek találtam a helyzetet: ez nem igazi harc, itt arra megy ki a játék, hogy ki tuja hamarabb megalázó helyzetbe hozni a másikat, csakhogy engem sosem fog így legyőzni. A harcunk hamar véget ért: ellenfelem karjait lefogva hátulról, és feszítve azokat kényszerítettem arra, hogy csupasz testét a közönségnek mutassa, akik erre hahotával, füttyel, és mindenféle egyéb hanghatásokkal reagáltak. Miután elengedtem a fúriát az nyöszörögve hevert a lábaimnál, összegömbölyödve, hogy senki se láthassa nőiességét. Rólam a felsőm, és a nadrágom hiányzott, fehérneművel takart testemben gyönyörködhetett a beteg nézők serege. Ettől tényleg az émelygés, a rosszullét, és az undor hármasa kerülgetett. Mikor láttam, hogy a tógás lány visszatért, szinte menekülve hagytam ott volt ellenfelem, kire egy lepedőt dobtak, és kivittek.
Most nem kaptam italt, helyette egy nadrágot, és egy pólót, melyek végre nem akadályozták nagyon a mozgásomat, így relatíve jó esélyekkel néztem szembe a remélhetően utolsó küzdelmemmel. Meglepődtem: Asmodeus volt az ellenfelem. Rám mosolygott, és felemelte egyik lapátkezét, ami ökölbe szorult, amikor hallottuk a csengő hangját. Harcunk kemény, és véres volt. Nem használt különleges mozdulatokat, nem volt szupergyors; egyszerű, de súlyos ütésekkel dolgozott, amik elől nem esett nagyon nehezemre kitérni, és elején el is bíztam magam, annyi találatot sikerült bevinnem, de, amikor egyszer eltalált kettéhasadt a fejem. Még egyszer eltalált ripityára tört az orrom. Harmadszor is eltalált, a földön hápogtam a levegőhiány miatt. Ő is vérzett, több helyen, de még állt, zihált, viszont nem hevert a porban. Én igen. Ráfogott a tarkómra, és a derekamra, felemelt, mint valami vadat, amit éppen elejtett a vadász, majd belepasszírozott a földbe. Eszméletem gyorsabban elillant, mint a nyúl, akit kergetnek.

Ágyban tértem magamhoz, egy ismerős ágyban. A falak, a tárgyak, az illat, a lány. Roweina szobájában voltam.
- Apa, felébredt. – hallottam valahonnan egy távolodó hangot, melyet lépések tarkítottak. Ezek a lépések megszaporodtak, és kettő arc nézett vissza rám: az apja és a lánya.
- Szörnyen nézel ki, Vanora, de legalább életben vagy. – Sóhajtotta Ragnar.
- Mi történt? – kérdeztem meg halkan. Nem volt erőm hangosan beszélni.
- Legyőztek, méghozzá nem is szelíden, majd kidobtak egy utcára, sorsodra hagyva. Szerencsére a nézők között voltam, így hamar rád találtam, amikor Boregard nem volt hajlandó felvilágosítani arról, hogy mit csináltak veled. – Ragnar arca még mindig fehér volt, de szemei nyugodtak voltak. Roweina is meglepően gyengéden nézett rám, és egy hideg kendővel tisztítgatta izzadt homlokomat. – És még egy büdös fillért sem fizettek. Mondtam, hogy óvatosan bánjál az illegális dolgokkal, mert minden egyéb nélkül alkalmazhatnak szórakoztatási eszköznek, majd eldobnak, ha már nem kellesz. – Csóválta a fejét Ragnar. Igaza volt, minden figyelmeztetés ellenére bele akartam vágni, mert azt hittem, hogy előnyömre válik, de nem vált. Jól megvertek, talán meg is erőszakoltak, ki tudja, és kiszórtak, mint egy elhasznált kísérleti alanyt. Elképesztően hülye, és naiv voltam.

Egy hét múlva a városhatáron álltam. Letudtam minden tartozásom, mely lelkemet nyomta, testem rendbejött, és jól éreztem magam, többek közt azért is, mert újra érezhettem a természet illatát.
- Biztos jó lesz ez így? Vissza akarsz menni a vadonba? – Ragnar, öregebben, mint valaha nehéz szemekkel nézett rám.
- Hagyjad, ha menni akar, menjen, csak aztán nehogy megint hat darabban találjanak rád, mint legutóbb. – Roweina gúnyos megjegyzése mosolyt csalt az arcomra. Tudtam már, hogy nem gondolja komolyan.
- Köszönök mindent, tényleg hálás vagyok a segítségért, és a lehetőségért, de mennem kell. Nem tudom, hova, de valahol biztos meg fogom találni a helyem, és a célom. – Fordultam feléjük. A kovács és a lánya mindent megtettek értem az elmúlt majd 2 hétben, és tudom, hogy ide mindig visszatérhetek. Honnan? Ragnar mondta tegnap.
- Menj, hát, sok szerencsét kívánunk. Remélhetőleg megleled helyed ebben a nagy, és kegyetlen világban. Ha meg nem, akkor tudd, a mi ajtónk neked mindig nyitva állnak. – Elmondja most is, nehogy elfelejtsem. Egy könnycsepp jelent meg a szememben. Szerettem őket, anyám óta az egyetlenek, akiket meg tudtam szeretni. Előtörő érzelmeim arra késztettek, hogy Ragnar nyakába boruljak, és belefúrjam arcom vállába. – Köszönöm. – Suttogtam.
- Vigyázz magadra. – Eltolt magától, intett egyet, majd visszaindult a városba, dudorászva. Roweina megrovóan nézett utána.
- Mint egy óvodás, nem bír szerelmet vallani – szapulta szerencsétlen ősét. – Aztán odafigyeljél, hogy kiszedd a melledből a nyáladzó férfiakat. – Imádta kritizálni azt, amiből neki nem adatott sok meg. Megöleltük egymást, adtam egy csókot az arcára, ő belemarkolt a kritikájának tárgyaiba, majd savanyú képpel apja után sietett. Furcsa egy család, de én így szeretem őket.

Szép hosszú és tanulságos kis kalandban volt részed!
Még több tapasztalattal gazdagodva folytathatod utadat a vadonba!

Jutalmad 100 TP!