Kara, a hűséges

Kara, a hűséges

Teljes neve: Kara Ayséirí [ejtsd: Ájszéjrí]
Neme: nő
Kora: 22 év
Születési hely: Freljord – Avarosan területe
Frakció: Freljord Fagy-Királyság

Jellem: Lobbanékony természet, de ha feladatot teljesít, teljes mértékben arra összpontosít, ilyenkor végtelenül fegyelmezett. Kérdés nélkül követi választott vezetői parancsait, még akkor is, ha nem ért velük egyet, mert úgy hiszi, így juthat fel leggyorsabban a ranglétrán.
Elítéli az erőszak minden formáját, ha azt nem látja indokoltnak, ellenkező esetben azonban egyáltalán nem riad vissza tőle, ölni sem okoz neki problémát.
Szeret sokat enni, ez viszont nem látszik meg rajta, mivel testét állandóan edzésben tartja. Odafigyel, hogy jó erőben legyen, elsősorban azonban nem izmait fejleszti, hanem mozgását és reflexeit, hogy minél fürgébb legyen. Ügyesen és gyorsan mászik fára, illetve sziklára; szereti a magaslati pontokat, ahonnan nyugodtan megfigyelhet, és tisztább képet kap a célpontjáról.
Életcélja: a királyné oldalán szolgálni Freljordot.
Példaképe: Ashe királyné
Akiket még tisztel: Volibear és Garen
Álma: hogy egyszer eljut Demaciaba, amiről annyit mesélt neki a bátyja.
Amit szeret:
- Ashe királynét
- Freljordot
- az Íját
Amit nem szeret:
- a meleget
- a yordle-öket
Amit gyűlöl:
- Noxust
- mindenkit, aki a királyné szavának ellenszegül

Kinézet:
170 cm magas, vékony, de nem vézna, kar- és hátizmai kidolgozottak, de nem túl szembetűnőek. Hosszú, hátközépig érő, sötétbarna haja van, amit általában rendezetlenül, „lógva” hord. Szeme kék, arca szimmetrikus, enyhén kislányos, amit komor arckifejezésével igyekszik ellensúlyozni – általában sikertelenül. Fekete sálját még édesapjától kapta, ezért kincsként őrzi, ugyanakkor kénytelen szorosan a nyakára kötni, hogy ne zavarja lövéskor.

Ruházat:
- vastag, fekete gyapjúpulóver (15 arany)
- barna színű bőrpáncél, két oldalán bőrmadzaggal összefűzve (80 arany)
- ujjatlan, barna bőrkesztyű (5 arany)
- barna, bőr alkarvédő (5 arany)
- fekete gyapjú sál (5 arany)
- hosszú szárú, testhez álló, sötétbarna bőrnadrág (10 arany)
- bélelt, térd alá érő, fekete bőrcsizma (15 arany)
- sötétkék, bokáig érő, vastag szövetcsuha, hímzett, fekete színű Avarosa címerrel (20 arany)

Összesen 155 arany.

Felszerelés: hátára rögzített nyíltartó tok, oldalán egy bőrtarisznya élelemmel, kisebb szerszámokkal, alkatrészekkel, amikre szüksége lehet, ha meg kell bütykölnie fegyverét.

Fegyver: egy másfél csigás, rövid reflexű összetett (csigás) íj. Tölgyfából készült, tömör aggyal, rugalmas nyírfaszárral, rénszarvasín ideggel.
(Mivel a bazár felsorolásában nem szerepel összetett íj, jobb híján a hosszú íjakhoz sorolnám, ami 70 arany.)

Képesség:
Offenzív/Távolsági/Fizikai/Terület alapú/Helyszerű

Név: Explosive Shot
Leírás: Kara egy különleges, megbűvölt nyilat lő ki a célpont területre. A nyíl jéggömbbe zárt hegye, földet éréskor felrobban, éles jégszilánkokkal beterítve közvetlen környezetét. A nyíl hatótávolsága a túlsúly miatt fele az alaptámadások maximum hatótávjának.

Előtörténet:

Azt mondják, Freljord, az örök jég és hó birodalma zord, hideg és sötét, az emberek pedig hűvösek, és jégszívűek. Azt mondják, barátságra ne számíts egy freljorditól, támogatásra igen, de érzelmekre ne; nem tudják mi az, túl régóta élnek a jégpáncélon, a lelküket már örökre benőtte az elpusztíthatatlan, Igaz Jég.
Mende-mondák; egy részük tán igaz, de a nagyja csak esti mese, vagy épp rémtörténet, csupán attól függ, ki milyen tanulságot lát meg benne. Az igazság azonban az, hogy Freljord népe erős, rátermett, szívüket az örök remény fénye ragyogja be, összetartanak, és mindig küzdeni fognak a jókért, az ártatlanokért. Szétszakadt, megtépázott országunk a végső egyesülés és béke kapujában áll, mint megfáradt utazó, aki végre hazatért, és már csak egy küszöb választja el jól megérdemelt pihenésétől. És akkor Freljord legyőzhetetlen, s megkérdőjelezhetetlen lesz, méltó szövetségese Demacianak. Ez a dicső pillanat már közel, s én ott leszek, hogy segítsem világra jöttét; de az én történetem nem most kezdődik. Itt, de nem most.

A nevem Kara Ayséirí; Freljordban születtem, egy kicsiny faluban, a mostani Avarosan területén, kicsivel több, mint huszonkét éve. Édesapám az északi barbártörzsekből származott; igazi harcos volt, vérbeli katona, akit a népének tett szolgálatai miatt sajnos igen ritkán láthattam, s ugyancsak hamar elvesztettem, de ne ugorjunk ennyire előre. Azon a gyönyörű hóviharral kísért, jéghideg éjszakán szüleim és akkor hat éves bátyám üdvözölték e világra érkeztem; emlékeim őrzik még azt a csodás szimfóniát, amit a zúgó szél, s a benne táncoló, hatalmas hópelyhek komponáltak; az első hangok, amiket meghallottam. Könnyű szülés volt, minden menetrend szerint zajlott, akárcsak gyermekkorom első néhány évében. Bár világunkban akkor még javában dúltak a törzsek közti háborúk, és a barbárok Noxus elleni véres csatája, ami édesapámat is szolgálatba kényszerítette, édesanyám mindig gondoskodott arról, hogy én és a testvérem ebből a lehető legkevesebbet érzékeljük. Taníttatott minket, s gondunkat viselte, a család biztonságának megőrzését pedig bátyjára, Archie-ra bízta. Archie bácsikám elismert fegyvermester, s kovács volt. Freljord szerte rendelték tőle a különleges megmunkálású, sokszor mágikus fegyvereket, amiket nagy gonddal készített, saját két kezével. Szigorú volt, a bizonytalanság éveiben szinte el sem hagyhattuk a házat, de legalábbis egyedül sosem; gondoskodott róla, hogy mindenünk meglegyen. Pár havonta ugyan, de rendszeresen hazalátogatott hozzánk édesapám is. Ilyenkor mindig részletesen beszámolt a háború állásáról, és a csatatéren töltött időkről. Elbeszélései fájdalmasan valóságosak voltak, akkor én mégis mesének hallottam őket. Ahogy teltek az évek lassan felfogtam, hogy a véres mesék nem csak kalandos kitalációk, s egyre érett bennem az (egyelőre gyermeki) elhatározás, miképpen én is megtanulok harcolni, amilyen hamar csak lehet, és apámmal tartok a csatamezőkre. Eme döntésemben erős szövetségesre is leltem, méghozzá a bátyám, Sven személyében.

Derűs, csendes reggel volt, a Nap sugarai akadálytalanul hasítottak át a felhőtlen égen, milliónyi halványkék színű szikrával beterítve takaros kis faházunkat. A kertben didergő növények jégbe fagyott ágai kristályként izzottak a vakító fénytakaróban. Egy jó két méter magas, szőrmékbe bugyolált, robosztus férfi kopogtatott; édesanyám nyitott ajtót. Azonnal tudtam, hogy ismerte azt az embert, mert ahogy meglátta, szeme könnybe lábadt, fejét lehorgasztotta. Nem örömében sírt, ez még számomra is egyértelmű volt. Arcát tenyereibe fektette, a férfi pedig belépett az ajtón, és vigasztalón törékeny vállaira tette hatalmas kezeit, homlokát pedig az övéhez érintette; alaposan le kellett hajolnia, hogy ezt megtehesse. Néhány pillanatig így álltak, aztán anyám nagyot szipogott, letörölte könnyeit, és becsukta az ajtót. Ezután átmentek a konyhába, és az ebédlő asztalhoz ültek. A folytonos törölgetés nem tartotta vissza a könnyeket, azok csak jöttek és jöttek, mint a hópelyhek, úgy hullottak; megállíthatatlanul, kifogyhatatlanul. Ekkor vettek észre engem, amint a szobám résnyire nyitott ajtaján át leskelődöm. Kitoltam az ajtót, és besétáltam az ebédlőbe.
- Anya! Ki ez az ember? – mutattam az ugyancsak szomorkás óriásra. Ő rápillantott édesanyámra, de ő látszólag nem tudott megszólalni, vagy nem akart, így visszafordult hozzám, és bemutatkozott.
- Szerbusz. A nevem Emer… édesapáddal szolgáltam. Te bizonyára Kara vagy – mögém nézett – te pedig Sven. – hátrafordultam, nem vettem észre, hogy Sven is bejött a szobába. Megrökönyödve állt, és feszülten figyelte a barbár férfit.
- Apa.. meghalt? – kérdezte rezzenéstelen arccal. Kikerekedett a szemem, a levegő néhány pillanatra megfagyott a helyiségben. Visszakaptam fejem Emerhez, aki nyelt egy nagyot, aztán némán, alig láthatóan bólintott.
Ekkor Sven tizenkettő, én pedig hat éves voltam. Teljesen összezavarodtam, egyszerűen nem tudtam felfogni, ami történt. Édesapámat mindig is legyőzhetetlennek tartottam, elképzelni sem tudtam, ki lehetett képes mégis megölni. Anyám évekre búskomorságba merült, bár ez a helyzet valamelyest javult mostanra, valószínűleg már sosem lesz a régi. Emer elmondta, hogy egy freljordi yordle harcos árulta el őket, s ő végzett apámmal. Noxusi pengéit élettelen testében hagyta, örökre megjelölve őt; s örökre szívünkbe égetve a bosszú édes szikráját. Emer látogatása után, Sven tudatosan készülni kezdett a katona életre. Eltökélt szándéka volt, hogy beáll Demacia seregébe, miután azok újra megnyitották kapuikat az idegenek előtt, hogy ott harcoljon Noxus terrorja ellen. Én sem tétlenkedtem. Archie bácsikámtól kértem egy fegyvert, olyat, ami szerinte a leginkább passzol hozzám. Tőle kaptam az első íjamat, ami mostani szemmel nézve, inkább tűnik gyermekjátéknak, mint fegyvernek. Mindenesetre a figyelmem lekötötte, és az íjászat alapjait is el tudtam vele sajátítani. Sven, amint betöltötte a 18. életévét, elindult Demaciaba, Archie pedig, hogy ne maradjunk ketten édesanyámmal, beköltözött hozzánk. Első íjam mérete éppen jó volt, hogy egészen 14 éves koromig gyakorolhassak vele. Nagyon vigyáztam rá, gondját viseltem; Archie megtanított rá, hogy a fegyvert nagy becsben kall tartani, mert a harcos fegyver nélkül nem több egy eszménél, s egy igazán jó, testre szabott fegyvert időbe telik elkészíteni.

Mire betöltöttem, a tizennégyet, s már elértem végleges magasságom, bácsikám előállt egy új íjjal. Titokban készítette, csak nekem, hozzám igazítva minden apró részletét. Mikor kezembe fogtam, szinte belesimult tenyerembe. Masszív fából faragta, mégis könnyű volt. Tetején s alján csigák könnyítették a kihúzást, precízebbé téve ezzel a célzást, és növelve a lőtávolságot. A rövid reflex szintén a kihúzást könnyítette, ezt azért tartotta fontosnak, mert mindig is vézna kislány voltam, egy hosszú íj kezelése valószínűleg meghaladta volna az erőmet. Így azonban a kis súlynak, a minimális energiaigénynek, és a hüvelyk-, mutató- és gyűrűsujjamra húzott huroknak köszönhetően, pontos, gyors, és nagy hatótávolságú lövéseket tudtam leadni. Viszonylag hamar kitapasztaltam új fegyverem, s nemsokára elválaszthatatlan barátok lettünk. Archie mindenre megtanított, amire csak tapasztalataiból futotta, amikor pedig kifogyott a mondanivalóból, én fejlesztettem tovább képességeimet.

Bátyám fantasztikus dolgokról mesélt, amikor hazatért minket meglátogatni. Kiemelkedő képességeinek és szorgalmának hála bekerült Demacia királyi seregébe, Garen parancsnoksága alá, ahol gyorsan lépkedett fel a ranglétrán. Ő volt számomra az etalon, s bár mindig is kíváncsi voltam Demaciara, az én célom más volt. A Liga megszületése, és Ashe királyné házassága a barbár Tryndamere-rel úgy csapott le Freljordra, mint egy új világot teremtő hurrikán. A törzsek egyesítésére tett kísérleteiket mind több siker koronázta, s a vészterhes idők lassan tovaszálltak. Feledni ugyan nem tudta őket senki, de a béke végre megrebbentette fehértollas szárnyát földünk felett, s a remény egy jobb világra nem csak felcsillant, de szinte örök fényességbe burkolta Freljord népét. Ashe királyné kislány korom óta a példaképem volt, s mire a felnőttkor küszöbére értem, nem csak felnéztem rá, de csodáltam is eltökéltségét, legyőzhetetlen akaraterejét, pengeéles eszét, és tiszteletre méltó diplomáciai képességeit, csakúgy, mint a Ligában mutatott harci erejét. Csakis egy cél lebegett a szemem előtt: találkozni ezzel a rendkívüli emberrel, és az ő oldalán hűségesen szolgálni Freljordot egy életen át.

Ezzel az eltökélt szándékkal érkeztem aznap a fővárosba, ahol a királyi sereg éppen toborzást tartott. Meglepődtem, mennyire sokan jöttek el az eseményre, először azt hittem, nagy részük csak nézelődő, de amikor feliratkoztam a felvételi tesztekre, rá kellett döbbennem, hogy a tömeg szinte kivétel nélkül önjelölt, jövőbeni freljordi katonákból áll. Kivártam a sorom, majd kitöltöttem egy rövid elméleti tesztet, amit nevetségesen könnyűnek találtam, s aztán újra várakozásra ítéltek. A fizikai teszteket nem tudták egyszerre lebonyolítani a túl magas létszám miatt, így csoportokra bontottak minket. Mindenkinek be kellett mutatnia, mit tud, aztán az utolsó csoport után, a bírákként funkcionáló hadvezérek kitűzték a bekerültek névsorát.
Bő három órát kellett várnom, mire sorra kerültem. Közvetlen előttem egy fiatal, kardvívó fiú bemutatózott, nem lehetett több 17 évesnél, bár első ránézésre általában rólam is ugyanezt gondolták. Szépen ívelt csapásokat, ugrásokat, vetődéseket, bukfenceket mutatott be; látványos volt, és tán hatékony is, mégis túl fiatalnak éreztem, mozdulatai itt-ott bizonytalanságot mutattak. Mindenesetre derekasan helyt állt. Mikor végzett, biccentett a fejével az őt árgus szemekkel figyelőknek, s elhagyta a „porondot”. Végre rajtam volt a sor. Egyáltalán nem gondolkodtam, nem terveztem, mit fogok csinálni. A tervem egyszerű volt: majd improvizálok..
Kaptam egy céltáblát is. Könnyedén kilőttem a közepét, majd kihúztam egy újabb nyilat a hátamon pihenő tokból, és még egyet belelőttem, pontosan ugyanoda, így már két vessző állt ki a tábla pirosra festett középpontjából. Lőhettem volna egy harmadikat is, de túl unalmasnak találtam, hiányzott a kihívás belőle. Így hát gondoltam egyet, s gyors egymásutánban, körbe csipkéztem a külső kör, fekete szegélyét. Ezután meglódultam oldal irányba, s ide-oda cikázva, újabb sorozatot lőttem, ezúttal a tábla sarkait, majd a tartóállvány falábait célozva. Mind betalált, az állvány összecsuklott, a szétlyuggatott tábla pedig a fagyos földre huppant. Megálltam. Azt gondoltam ennyi elég lesz, s a vezérek felé fordulva, meghajoltam. Ők bólintottak, s jegyzetelni kezdtek, én pedig elindultam, hogy elhagyjam a ringet, aztán egy hirtelen ötlettől vezérelve, mégis visszafordultam a földön heverő táblához. Hátranyúltam, és kihúztam egyet a különleges nyílvesszők közül, amiket csak pár napja kaptam Archie-tól. Mivel a tábla messze volt, a nyíl pedig nehéz, enyhén felfelé lőttem ki úgy, hogy a berepült ív végén, éppen a tábla közepébe csapódjon a gömbszerű hegye. A gömb azonnal szétpattant, szilánkokkal teleszórva nagyjából két méteres körzetét. Végignéztem a robbanást, aztán kisétáltam.

Néhány órával később, amikor végre lezajlott a toborzás, odatulakodtam az egyik kifüggesztett névsorhoz. Nem lepődtem, hogy megtaláltam rajta a nevem, s bár nem mutattam ki, szívem olyan őrült zakatolásba kezdett, mint még soha. Így kerültem be a Freljordi Fagy-Királyság hadseregébe. Ez volt az első lépésem Ashe királyné felé, s addig nem nyugszom, amíg el nem jutok a ranglétra legfelső fokáig..

Üdvözlet! Na, milyen szép történet kerekedett itt ki! Jó a kezdés, jó a befejezés, és szépen tagoltad a szöveget, és kifejezetten tetszenek a leíró részek! Nem is húzom tovább az időt, úgy döntöttem ELFOGADOM az előtörténeted!

Készítsd el adatlapod!

Összesen 250 aranyad maradt!