Kara Ayséirí

 
Tavaszodott, bár Valoran mediterrán lakosainak az északi tavasz talán beillett volna egy közepesen kellemetlen rémálomnak is. A levegő olykor felszökött mínusz tíz fokra, s a fagyos szél is alábbhagyott, a Nap pedig mind gyakrabban tört utat magának a szürke, hópihékkel tömött felhőtakarón. Szerettem a tavaszt, az időjárás ilyenkor volt a legkellemesebb, és a nappalok is egyre hosszabbak voltak. A szívósabb növények már elkezdtek éledezni, kitörni jégbörtönükből, ahol a hosszúra nyúló téli hónapok alatt raboskodni kényszerültek. Mire beköszönt a rövid, csak pillanatokra felvillanó, múló tüneménynek tűnő nyár, amikor a hőmérséklet néha eléri a plusz öt fokot is az alacsonyabb területeken, az örökzöldek végre megérezhetik a langyos, nyári szél simogatását.
Elengedtem a csokornyi, zöld tujalevelet, amiknek vége már megszabadult a jégtől, és csatlakoztam az osztaghoz, amibe előzőleg beosztottak. Társaim egytől egyig fiatalok voltak, sokan még nálam is fiatalabbak, azonban annál elszántabbak, és lelkesebbek. Pontosan húszan voltunk. Rakelstake legnagyobb laktanyájában helyeztek el minket, mint a legtöbb újoncot, itt folyt ugyanis a kiképzés. Egy magas, erős felépítésű, bőrpáncélba és szőrmékbe bugyolált, markáns arcú férfi lépett elénk. Egy vonalba rendeződtünk.
- Üdvözlök mindenkit a Fagy-hadsereg központi laktanyájában! Jelen pillanattól kezdve, ti mindannyian fagy-ifjoncok vagytok! – kezdte meg beszédét, a külsejéhez illő, dübörgő hangon. – A nevem Yohann parancsnok, mostantól én felelek értetek, ti pedig nekem feleltek. Engem kerestek akkor is, ha nincs takarótok, és akkor is, ha egyikőtök noxusi lándzsával a mellkasában ébred. Eddig világos? – némán bólintottunk mindannyian. – Remek! Ez lesz itt mögöttetek a barakotok – mutatott a mögöttünk álló masszív jurtára. Talán nyolc méter is megvolt az átmérője. – mostantól itt fogtok lakni. Minden harmadik héten szombaton és vasárnap eltávot kaptok, ilyenkor hazamehettek, persze akinek nincs hova menni, az maradhat is. Minden egyéb esetben, tőlem kell engedélyt kérnetek a laktanya elhagyásához! Reggel hétkor reggeli, pontban délben ebéd, hatkor pedig vacsora a kantinban. Aki késik, éhes marad! – mutatóujjával adott nyomatékot mondandójának. – A kiképzések, gyakorlatok minden reggel nyolckor kezdődnek, és legkésőbb hatkor, tehát vacsora előtt, véget érnek. Este tízkor takarodó! Ez azt jelenti, hogy tíz után egy mukkanást sem akarok hallani a barakokból! Világos? – ismét bólintottunk. – Kérdés-kérés-óhaj-sóhaj-panasz? – húzta fel a szemöldökét, én pedig azonnal feltettem a kezem. – Mi a neved ifjonc?
- Kara Ayséirí, Uram!
- Mit szeretnél tudni, Kara Ayséirí?
- A fegyvereinket magunknál tarthatjuk?
- Kitűnő kérdés! A fegyvereiteket a barak bejáratánál lévő fémszekrényben fogjátok tárolni, és minden kiképzésre, vagy gyakorlatra magatokkal kell vinnetek. A karbantartásuk a ti felelősségetek! Egyéb kérdés? – fordult ismét felém.
- Nincs, Uram!
- Valaki más? – nézett végig a soron. – Neved?
- Areck, Uram! – a tizenéves kardforgató fiú volt, akit a toborzónapon láttam.
- Mond Areck!
- Mikor mehetünk terepre… Uram? – Yohann parancsnok felnevetett. Öblös baritonja furcsa biztonságérzetet keltett bennem.
- Tisztelem az igyekezeted fiú, de egyelőre részt kell vennetek egy rövid, általános katonai kiképzésen, mint minden ifjoncnak. Meg kell ismernem a képességeiteket, a gyengeségeiteket, az erősségeiteket, és meg kell tanulnotok csapatban játszani. Lefogadom, hogy a parancsteljesítéshez sem vagytok hozzászokva. Leghamarabb három hét múlva vihetem az osztagot terepre, de akkor se számítsatok semmi világmegváltóra. Igenis?
- Igenis Parancsnok! – bólintott Areck fegyelmezetten.
- Foglaljátok el a szállásotokat, fiúk balra, lányok jobbra! Tízkor várlak titeket a küzdőtéren, ott – mutatott egy nagyobb, sík területre. – ne felejtsétek hozni a fegyvereiteket! Leléphettek! – azzal hátat fordított, mi pedig összeszedtük a csomagjainkat, és betódultunk a jurtába. A fiúk a bal felébe, én pedig a többi lánnyal a jobb oldalát foglaltam el. Nyolcan voltunk, és éppen ennyi ágyat is kaptunk. Találomra elfoglaltam egyet, majd gyorsan, de szép rendezetten, kipakoltam egyetlen szövetbatyum tartalmát az ágy mellett álló szekrénybe.
- Szia! A nevem Mare. – nyújtott kezet a szomszédos ágy újdonsült tulajdonosa.
- Szia! Kara.
- Örvendek Kara. Mit szólsz Yohann parancsnokhoz? – kérdezte izgatottan.
- Nem tudom, mit szólhatnék. Átlagos katonának tűnik. Ezt a kérdést tedd fel újra, mondjuk egy hét múlva. – ejtettem meg egy mosolyt felé.
- Nekem nagyon szimpatikus. – viszonozta a gesztust. – Határozott, és tekintélyt parancsoló. Igazi vezető. Szerintem szerencsések vagyunk, hogy őt kaptuk felettesünknek. – bólogatott, mintegy megerősítve állítását.
- Meglátjuk. – mosolyogtam.
Az alapkiképzéssel telt napok eseménydúsak, és fárasztóak voltak, annak ellenére, hogy semmi kiemelkedő feladatot nem kaptunk. Felmérték a fizikai erőnket, az ügyességünket, a gyorsaságunkat, ahogy azt is, hogy bánunk a fegyverünkkel. Yohann parancsnok következetes és ellentmondást nem tűrő, azonban végtelenül segítőkész s egyben barátságos vezetőnek bizonyult. Ez első néhány nap elteltével, kénytelen voltam osztozni Mare szimpátiájában, akivel szintén sikerült szorosabbra fűznöm a kapcsolatot. Mare egy északi törzsből érkezett a seregbe, tehetséges alakváltó volt, ami népe örökségének számított; elmondása szerint, tökéletes szimbiózisban élnek a környék vadvilágával. Nekem, mint gyakorlati embernek ez mind túl misztikusnak tűnt, azonban Mare képességei magukért beszéltek. Sajnos nem minden gyakorlaton vehettünk részt együtt; míg ő a mágusokkal tartott, én természetesen a lövészekkel gyakorlatoztam. A közös kiképzéseken Areck-kel is összeismerkedtem, akivel véletlenül mindig ugyanabba a csapatba kerültünk a harc szimulációkon. Mint kiderült, - igaz éppen csak – már betöltötte a 19-et is, bár én továbbra sem mondtam volna 17 évesnél idősebbnek. Kedves, alázatos, kitartó és elkötelezett fiú volt, hamar összebarátkoztunk, s mint az a gyakorlatokon kiderült, remekül össze tudtunk dolgozni a csatatéren is. Kiemelkedően tehetséges kardforgató volt, ezt Yohann parancsnok is észrevette, s úgy láttam, az én teljesítményemmel is elégedett.
Két és fél hét, szinte megállás nélküli gyakorlás, és tanulás után, a parancsnok összehívta az osztagot. Éppen vacsora előtt álltunk, mindenki fáradt és éhes volt, de ezen kellemetlen érzéseket elnyomta a kíváncsiság, és az izgatottság. Vezetőnk az első napi általános tájékoztató óta nem szólt hozzánk, leszámítva az egyéni, bizalmas beszélgetéseket, és a kiképzések alatti kommunikációt. Bejelenteni valója volt, ehhez kétség sem férhetett, s így a második hét után már mindenki azt várta, mikor rendel ki minket a laktanyán kívüli, hivatalos, katonai szolgálatra.
- Biztos éhesek vagytok, és talán egy szemernyi kíváncsiság is lappang bennetek elvétve – mosolyodott el – úgyhogy nem húzom az időt. Mindannyian nagyon szépen dolgoztatok az elmúlt majd’ három hétben. Kitartóak, és elszántak vagytok, ezt nagyra értékelem. Nem tagadom, nagyon meg vagyok elégedve az osztaggal, ezért a következő néhány napban csapatokra osztalak titeket, és szolgálatba léptek. Jójó elég! Most én beszélek. – intett mosolyogva, véget vetve a hirtelen erőre kapott pusmogásnak. – Az első csapat holnapután indul velem az első bevetésre. Északra fogunk menni, ahol egy törzsegyesítés rendfenntartásában fogunk részt venni. A csapat pedig: Areck, Mare, Kara és Evan. – tekintetem nem vettem le a parancsnokról, de elmosolyodtam, s szemem sarkából láttam, ahogy Mare izgatott vigyorral arcán, felém fordul, aztán észbe kap, és újra kihúzza magát. – Holnapra mindenki szabadnapot kap, - erre a bejelentésre már ujjongás volt a válasz, amit Yohann parancsnok csak finom kézmozdulatokkal próbált – sikertelenül – elhessegetni, mintha csak füst lett volna. – Ti négyen pedig holnapután a kettes kapunál vártok rám teljes menetfelszerelésben, felfegyverezve, pontban reggel nyolckor!
- Igenis, Uram! – harsogtuk egyszerre.
- Na menjetek enni.. – legyintett vezetőnk a fegyelmezésről végleg lemondva, majd ott hagyott minket, mi pedig jó kedvűen megrohamoztuk a kantint..

Üdv!
A kiképzőtábor jó hely a tapasztalatszerzésre, és még jobb hely új barátoknak!

Jutalmad 100 TP !

- Uramatyám az ott Volibear személyesen! – zihált Mare izgatottan, de annyira, hogy azt hittem, menten elájul. Persze hazudnék, ha azt mondanám, az én szívverésem nem gyorsult fel, de mindig is kerültem az efféle érzelmi kitöréseket. Mindennek megvan a maga ideje, és ha az ember szolgálatban van, kötelessége megőriznie a hidegvérét. Ugyanakkor ez a fajta viselkedés elválaszthatatlan része volt Mare elbűvölő személyiségének, nem tudtam negatívan hozzáállni; gyermeki lelkesedése átragadt rám is – még ha ez nem is látszott kívülről – és a szolgálat sokkal kellemesebben telt így, amiért hálás voltam neki. Nagyon megkedveltem őt, azt hiszem, kijelenthetem, hogy mire megérkeztünk első hivatalos bevetésünk színhelyére, már a barátomnak mondhattam, s nem csak őt, hanem Arecket is, az ifjú kardforgatót. Nem kétlem, hogy Yohann parancsnok is meglátta a hármunk közt kibontakozó, egyre szorosabb kapcsolatot, és az egyéni teljesítményeink mellett ez lehetett a fő indoka, amiért minket hozott el magával elsőként az osztagból. Negyedik társunk, a kakukktojás, Evan volt; csendes, talán nálam valamivel idősebb férfi, aki Areckhez hasonlóan, a közelharcban volt jártas. Különleges, mellvértből és fémpántokból álló páncélzata volt, s két kardja, amiket a hátára erősített tokban hordott. Areck elmondása szerint egy kisebb harcos, barbár törzsből érkezett, valahonnan az Acéltüske-hegység nyugati lábától; ők voltak az első törzsek egyike, akik csatlakoztak az egyesülő Freljordhoz. Ennél több információval sajnos Areck sem tudott nekünk szolgálni, mert Evan igen magának valónak bizonyult. A képességeit illetően már bőbeszédűbb volt a fiú, szerinte a titokzatos barbár sok, rangban felettünk álló katonával is jó eséllyel kiállhatott volna. Izmos, Arecknél erősebb testfelépítése volt, bár ez származását tekintve egyáltalán nem volt meglepő. Bal felkarját egy ismeretlen szimbólumot ábrázoló tetoválás díszítette, derekáról pedig egy vörös vászondarab lógott, amit itt-ott a fémpántok rögzítettek a testéhez. Félhosszú, sötétbarna haja rendezetlenül táncolt a hűvös szélben, olykor ki-kitakarva borostás arcának egyik felét. Igéző, jégkék szemeit kínosan sokáig vizslattam, bár látszólag ő ezt nem vette észre – de legalábbis nem foglalkozott vele..

Egy napi járással értük el a Freljord déli területén berendezkedett Trilseán [jelentése az ősi nyelven: fáklya] törzset, ami éppen egyesülni készült a nála sokkal kisebb, s ezáltal életképtelenebb Dóchas [jelentése az ősi nyelven: remény] törzzsel. A költöztetési munkálatok már nagyban folytak, mire mi megérkeztünk. 
- A trilsenek igen felvilágosultak, és a nomád törzsekhez képest nagyon fejlettek, nem csak kulturálisan és szociálisan, de életmódjukat tekintve is. – kezdte az eligazítást Yohann parancsnok, miközben a távolban Volibear, Ashe királyné leghűbb segítője irányította a magasabban képzett katonákat, akik a település bővítésében vettek részt. – Kérlek titeket, hogy ennek megfelelően kommunikáljatok velük, ha esetleg szóba elegyednétek. – bólogattunk. – A dóchianok ehhez képest alacsonyabb szinten állnak. Népüket szabályosan megtizedelte a Noxus elleni háború, az egyesüléssel a királyné azt reméli, hogy Dóchas úgymond „felnőhet” a trilsenekhez. Ebben a szellemben segítsétek a munkálatokat! Én most megyek, és egyeztetek a vezetőkkel, hogy hogy haladnak a dolgok. Ti segítsetek ahol tudtok, de engedély nélkül ne nyúljatok semmihez. Ha lehet inkább a helyi lakosokat, és az újonnan beköltözőket segítsétek a tájékozódásban. Amennyiben bármilyen veszélyt láttok a két törzs tagjai közötti konfliktusra, próbáljátok gyorsan, de hatékonyan lenyugtatni a kedélyeket. Mindenki feszült a költözés miatt, de magyarázzátok el nekik, hogy hosszú távon ez az egyetlen megoldás. Világos?
- Igen Uram! – vágtuk rá egyszerre, vezetőnk pedig bólintott és elindult a terepet árgus szemekkel vizslató Volibear irányába. 
- Nos? – szólalt meg egyáltalán nem meglepő módon Mare elsőként. – Váljunk szét, vagy inkább maradjunk együtt?
- Nekem mindegy. Én inkább keresek magamnak valami magasabb helyet, ahonnan rendesen látok mindent. – vontam meg a vállam, és tekintetem már a környéket fürkészte szalmabála kupacok, ládák, vagy hordók után kutatva. 
- Váljunk ketté – szólalt meg előző napi indulásunk óta először Evan. – Areck te menj az alakváltóval a regisztrációs pulthoz, én pedig itt maradok az íjásszal, hogy figyeljük az érkezőket.
- Egyetértek! – vágta rá Mare és Areck egyszerre. Sikerült elfojtanom egy mosolyt, és inkább kérdőn néztem rájuk, mire mindketten zavarodottan elindultak a megbeszélt irányba, én pedig Evan-nel kisétáltam a faluba érkező egyetlen úthoz, ahol folyamatosan érkeztek a fáradt, didergő dóchianok. 
- Mellesleg Kara a nevem, nem „íjász”. – közöltem amolyan tájékoztatásképpen. Evan felém fordult, és egyenesen a szemembe nézett. Meglepett a reakciója. Tekintete olyan átható volt, hogy hirtelen meztelennek éreztem magam. Ledermedtem, de a rideg látszatot még most is sikerült megőriznem.
- Kara. – ismételte nevem csendesen, majd biccentett egyet, és visszafordult az érkezők felé. Lassan, enyhén gépiesen én is elfordultam tőle, és gyorsan felmásztam a pár lépésre tőlünk tornyosuló ládakupac legtetejére. Amint felértem, mélyet sóhajtottam, betöltöttem íjamat, és figyeltem a lassú árként vonuló tömeget. 

Az emberek többnyire békésen tűrték, hogy terelgessék őket, ha pedig kérdésük volt, az út mellett álló Evant zaklatták vele, én ugyanis túl messze voltam. Elégedetten konstatáltam, hogy jól választottam megfigyelőhelyet, ám néhány órával később mégis úgy éreztem, engem fog előbb megölni az unalom, így inkább lemásztam ideiglenes társam mellé, aki töretlenül figyelte az érkezőket. Szóba akartam elegyedni vele, hátha kicsit többet is kihúzhatok belőle, mint amennyi Arecknek sikerült, de fogalmam sem volt, mit kérdezzek. A problémát végül maga Evan oldotta meg, amikor megelőzött.
- Szóval.. félvér barbár vagy.. Kara? – nézett rám. Egy pillanatig haboztam, aztán mégis sikerült válaszolnom.
- Igen. Édesapám barbár hadvezér volt.
- Meghalt? – kérdezte nyugodt, tárgyilagos hangon.
- Igen. – feleltem színtelenül. 
- Hogyan?
- Egy áruló freljordi yordle ölte meg, aki átállt Noxus oldalára. Álmában érte a halál. – ökölbe szorult a kezem. Azt hiszem ez volt apám halálának legdühítőbb pontja, legalábbis számomra egészen biztosan. Harcosnak született, de nem halhatott meg hadvezérként. Sosem fogom ezt megbocsájtani sem Noxusnak, sem a yordle-öknek. Sóhajtottam egy diszkrétet, hogy kifújjam magamból a feszültséget, majd felnéztem a nálam egy bő fejjel magasabb férfira. – Honnan tudtad, hogy barbár vér csörgedezik az ereimben? Areck mondta?
- Nem. A szemed elárulta. – a szemem valóban apámtól örököltem, s így jobban belegondolva, felfedeztem némi hasonlóságot kettőnk között. – A szem sok mindent elárul. – mondta a vonuló tömeget fürkészve. 
- Valóban? Na és az enyém mit mondott még?
- Például azt, hogy dühös vagy.
- Nem vagyok mindig dühös.
- De most az vagy. 
- Igen. – feleltem egy lélegzetvételnyi szünet után. 
- Ügyesen leplezed az érzelmeidet, de irányítani nem tudod őket.
- Tisztában vagyok vele. Senki sem tökéletes. – vontam meg a vállam, Evan pedig újra rám nézett. 
- Nem, valóban nem. De egy katona ezt a gyengeséget nem engedheti meg magának. – közölte, s visszafordult a tömeg felé. Ez a félvállról odavetett kijelentése olyan volt, mintha nyakon öntöttek volna egy dézsa jéghideg vízzel, aztán még fel is pofoztak volna. Felháborodtam. Végül is milyen jogon ítél ő meg engem, hisz nem is ismer. Bámultam magam elé, de belül dúltam-fúltam. Végül mégis úgy döntöttem, a higgadt reakciómmal megpróbálom megcáfolni.
- Dolgozom a hibáim kijavításán… de három hét alatt senkiből sem lesz tökéletes katona. – mondtam, de sikerem nem volt teljes, hangomnak ugyanis volt egy kis éle, ezt még én magam is hallottam.
- Nem szemrehányásnak szántam, csak jó tanácsnak. – rám nézett, én pedig borzalmasan butának éreztem magam. Egy hosszú pillanatig még szemeimet fürkészte, mintha belém akarna látni, és valamiért úgy éreztem sikerrel is járt, aztán ismét az érkező dóchianoknak szentelte figyelmét. A nap további részében nem beszéltünk többet. Zavarba ejtő tény volt, s csak később jöttem rá, hogy bár én akartam többet megtudni róla, valójában rövid beszélgetésünk témája csakis én voltam. Így ismertem hát meg Evant; vagy inkább ő engem. 
 
A Nap már majdnem alábukott az Acéltüske-hegység hófödte vonulatai között, mire az utolsó, új lakost is elhelyezték ideiglenes szállásán. A munka nagyja készen volt, a többi már a két törzsön múlott. Az éjszakát Volibear osztagának mobil laktanyájában töltöttük, másnap pedig visszaindultunk Rakelstake-ba. Yohann parancsnok elégedett volt velünk, mert nem csináltunk semmi galibát, mi pedig reméltük, hogy hamarosan izgalmasabb kalandokban is részünk lehet. Erre sem kellett sokáig várnunk..
 

Spoiler:

Elnézést a késlekedésért!
Kalandod ezen része is tetszik, talán még jobban is mint az előző!

 Jutalmad 100TP!