Vexedel Redscar (ellenőrizhető)

Név: Vexedel Redscar
Faj: Sötét elf
Nem: Férfi
Kor: 20 éves kora után már nem számolja, de most 30 környékén járhat
Frakció: Árnyék Rend
Jellem: Magának való. Szereti a harcot és az adrenalint. Mások eszméi sosem lelkesítették, legyen szó bármiről, csupán a saját szükségletei, kívánalmai hajtják, ám a környezete felé rendszerint mindig a megfelelő maszkot mutatja, ha kell. Beszélni csak akkor beszél, ha kénytelen rá, vagy ha valaki olyannak hozza össze a sors, aki vagy kiérdemli a hangját, vagy csak egyszerűen szimpatikus neki. Persze nem sok ilyen van.
Kinézet: 190 centijével és közel száz kilójával egy robusztus egyénnek mondható, ráadásul az izomzata is egészen jól ki van dolgozva. Fülei szimmetrikusan merednek ki. A szeme fölött és alatt vörös tetoválás díszeleg, melynek eredetéről még maga sem ismer részleteket. Éjfekete haja rendezetlenül de sosem kócosan lóg le egészen a mellkasáig, bőre pedig, ahogyan az egy sötét elfnél elvárható, acélszürke.

Felszerelés:
Ruházat:

• Fekete, bőr, hosszú kabát, mely egészen a térdéig ér, kar része pedig egészen a csuklóig A mellkas részén két oldat, a szeménél található tetováláshoz hasonló minta található vörös színben. (- 30 arany)
  
• Fekete, szövetből készült hosszú nadrág. (- 10 arany)
  
• Szintén fekete bőr bakancs (- 20 arany)
  

Páncélzat:

• Lánc alkarpáncél (- 100 arany)
  
• Lánc vállpáncél (- 110 arany)
  
• Lánc kesztyű (- 70 arany)
  

Fegyver:

• Éjhozó nevű rövidkard. A kard pengéje teljesen fekete, azonban Vex vérszomjának mértékében egyre fényesebben izzó rúnák jelennek meg rajta. (Nincs semmi hatásuk, csak izzanak) (- 100 arany)
  

Összesen: - 440 arany, tehát marad 35 aranyam

Képesség:
Kurayaminonakade hikari - Fény a sötétben
Típus: Offenzív - Távolsági - Mágikus - Lövedék alapú - Hosszú távú (Passzív képesség: Bénítás)
Leírás: Vex keze körül sötétség gyűlik össze, mely hirtelen fénnyé alakul, és egy villámot lő egy adott irányba, akárcsak egy puska. Gyakorlatilag minden értelemben megegyezik egy valódi villámmal, így a találat helyén égési sérülések keletkezhetnek, vagy éppenséggel belső vérzés léphet fel. Sikeres találat esetén az is előfordulhat, hogy az illető gyakorlatilag sokkos állapotba kerül, így részlegesen, vagy akár teljesen lebénul, attól függően, hogy mennyire pontosan és hol találta el a villám.

Előtörténet:

Hogy hol születtem? Nem tudom. Apám nagy harcos volt… legalábbis azt mondták róla. Amióta az eszemet tudom csakis az anyámat ismertem. Ő azt mondta, hogy apám azért van távol, hogy a családunk jövőjét megalapozza. Az igazság csak valamivel később derült ki, nagyjából tizenhat-tizenhét éves koromban. Akkor még számoltam, hogy hány éves is vagyok, ma már nem teszem, s mint mindennek, ennek is megvan a maga oka. De ne rohanjunk annyira előre, inkább kezdjük az elején:
Anyámmal vándorolva éltünk. Ő nem olyan volt, mint én. Ő még az igazi elfek közé tartozott, bőre sokkal közelebb állt a fehérhez, mint ahhoz a sötét színhez, melyben az enyém fürdött. Valószínűleg ezt az apámtól örököltem, már amennyire anyám bemutatta őt nekem a meséiben. Igen, sokszor mesélt nekem esténként, hogy milyen is volt az apám, de valahogy mindig annyira messzinek és elérhetetlennek tűnt a számomra.
~ Miért hagyott el minket? Miért nem akart még csak látni sem minket? – jöttek fel bennem sokszor a gondolatok.
- Az apád volt a legjobb ember, akit valaha ismertem. – mondta egyszer édesanyám.
Furcsa volt tőle ezt hallani, azok után, hogy magunkra hagyott minket. Bár el kell ismernem egy idő után már nem is zavart, sőt, szinte természetesnek éreztem, hogy nincs ott velem.
Ahogy már említettem, java részt csak vándoroltunk. Ha éppen akadt valami lehetőség, akkor fogadókban vagy más családoknál húztuk meg magunkat, ha nem, akkor pedig az erdő és a barlangok szolgáltak menedékül számunkra.
Ha néha pénzhez jutottunk, akkor azt anyám gyógyítási tudományának köszönhettük. Megpróbáltam én is hébe-hóba valami alkalmi munkát vállalni, legyen szó cipekedésről vagy favágásról, vagy bármi egyébről, de a legtöbbször azonnali elutasításban részesültem, melynek oka a bőröm volt. Az embereke már attól is megijedtek, ha a füleim meglátták és rájöttek, hogy elf vagyok, de amikor ráadásul még a szürke bőröm is szemet szúrt nekik, akkor már végképp betelt náluk a pohár és rendre elzavartak.
Az első nagy fordulat akkor következett be az életemben, amikor húsz voltam. Ez a fordulat pedig nem volt más, mint anyám halála. Egy esős, szeles napon történt. Az aktuális szállásunk az erdőben volt, így én ott maradtam őrizni a tüzet, míg anyám bement a városba, hogy a gyógyításával pénzt szerezzen. Egyik alkalommal már és is voltam benn vele, de mivel a helyiek nem kedveltek túlságosan, így többször nem jártam ott.
Késő este lehetett, amikor visszatért, vagy legalábbis a nap már lement az égen. Ott ültem a tűz mellett, és éppen egy nyulat sütögettem, melyet sikerült elejtenem az erdőben, amikor megérkezett az anyám. Futva jött, már messziről integetve. Az idő nem volt valami barátságos, a szél kezdett feltámadni, ráadásul esőfelhők gyülekeztek, ezért minél hamarabb meg akartam sütni a nyulat, hogy nehogy kioltsa a tüzünket az esetleges eső.
- Mi az, mi történt? – kérdeztem kíváncsian, mikor közelebb ért.
- Gyorsan el kell mennünk! – szólt lihegve, és máris felkapta volna a felszereléseinket tartalmazó zsákot a tábortűz mellől, ám ekkor hirtelen megmerevedett, felnyögött és térdre rogyott.
- Anyám, mi történt? – kérdeztem aggódva, ám ekkor megláttam.
Egy nyíl állt ki a hátából, amely egyenesen a lapockái alatt fúródott be, így nem volt kétséges, hogy komoly sérülést okozott, és szerencsések lehettünk volna, ha nem éri el a tüdőt.
- Fuss, Vex! Fuss! – nyögte.
- De… de… - próbáltam ellenkezni, ellenben semmi nem jött ki a számon.
Éreztem, hogy könnyek szöknek a szemembe.
- No lám, egy elfet sikerült ma leterítenem. – nevetett egy férfi hang a hátam mögül.
Gyorsan megfordultam, és ekkor láttam, hogy ott állt valaki, íjjal a kezében. Nem volt semmi kétség, ő volt a tettes. Egyre közelebb jött, miközben egy újabb nyilat helyezett az idegre, majd lassan felvonta ismét, és ezúttal rám célzott. Én azonban már nem voltam olyan könnyű préda, főleg, hogy tudtam, hogy honnét fog érkezni a lövés.
Ahogy kirepítette a nyilat, és elugrottam, így alig súrolt a lövedék. Nem törődtem a sebben és a kiserkenő vérrel. Én az ő vérére szomjaztam. Nekilendültem, és a tábortűzből kikaptam egy lángoló hasábot, majd nekirontottam vele. Nem éreztem a forróságot sem. Elöntött a gyilkolási vágy, melyről úgy hiszem, hogy apám vége miatt van bennem, ami érthető is lenne.
Persze nem volt túl sok esélyem ellene, elvégre neki tőrei is egy kardja is volt, míg nekem csak az égő fadarab, de a természet úgy tűnt jobban szereti még a magamfajta sötét elfeket is, sem mint az embereket.
Rövid ideig dulakodtunk, és már rég kirepült a kezemből a fa, miközben ellenfelem szúrásra emelte a tőrét. Megmarkoltam a csuklóját, így a fejjem felett meg tudtam tartani egy időre, hála a viszonylag jó fizikumomnak, így elkerültem, hogy megöljön, majd az elemek már elvégezték helyettem a többit.
Hirtelen villám cikázott le az égből, és egyenesen a fejünk felett tévő tőrbe vágott bele. Egy ezred másodperc volt csak, és a támadó szénné égve omlott össze előttem, míg nekem semmi bajom sem lett. A jobb kezem, mellyel ellenálltam neki, egy rövid ideig fénylett még, majd teljesen elmúlt az is.
Aznap éjjel több dolgot is szereztem, de egy sokkal nagyobb értékkel kellett fizetnem érte. Anyám meghalt, és őt már semmi sem hozhatta vissza. Mielőtt végleg elment volna, elárult egy rejtekhelyet, amelyben később valóban megtaláltam a kardot, amit említett, Éjhozót.
- Az apád hagyta hátra neked. – nyögte hörgő és sípoló tüdővel. – A neve Éjhozó, de én hiszem, hogy te a hajnalt fogod vele elhozni. – mosolygott rám még egyszer, utoljára, majd lehunyta a szemét és többé már nem nyitotta ki.
Az üvöltésem, melyet ekkor fájdalmamban, dühömben és ki tudja még milyen érzelemtől fűtve kiadtam akkor magamból, nagy valószínűséggel mérföldekre is elhallatszott. Közben megeredt az eső is, így a könnyeim keveredtek az esőcseppekkel. Azóta sem sírtam soha.
A kardot ott találtam, ahol a leírás mondta, és magamhoz is vettem. Ez volt az egyik dolog, melyet azon a végzetes estén kaptam, a másik pedig a mágia. Sokat töprengtem rajta, hogy vajon miért nem haltam meg én is a villámcsapástól. Aztán egyik alkalommal, mikor szükségem volt rá, megjelent az erőm. Éppen egy erdőn vágtam át. Pár nap telt csak el azóta az este óta, és egy csapat farkas volt a nyomomban. Hirtelen történt minden, és a semmiből ugrott elém egy tátott állkapcsú, nagy termetű hím, s minden bizonnyal gyorsan meg is haltam volna, ha nem jött volna elő az erőm. Magam elő tartottam a karom, és azt kívántam, bárcsak meg tudnám ölni, s ekkor a kezem körül hirtelen még az éjszakánál is nagyobb sötétség gyűlt, és még mielőtt az ugró bestia elért volna, egy szemvillanás alatt előtört a villám, és végzett a fenevaddal.
Azóta már megtanultam rendesen használni a támadást, és nevet is adtam neki: Kurayaminonakade hikari, azaz, fény a sötétben.
Míg anyámmal voltam, arra tanított, hogy legyek kedves másokkal, bárkiről legyen is szó, de ez már a múlté volt. Gyűlöltem az embereket, amiért gyűlöltek engem. Gyűlöltem az elfeket, amiért az anyámat kiközösítették maguk közül apám miatt, és gyűlöltem a sötét elfeket is, hiszen az ő vérvonaluk az oka az életem legtöbb bajának. Míg előtte a gyógyítás volt a kereseti forrás, addig azt követően már a gyilkolásból tartottam fenn magam. Lesből vadásztam, az áldozatomat kizsebeltem, elvettem az értékeit, majd a testét hátrahagyva tovább álltam más település vagy utazó felkeresése végett.
Kósza lettem, egészen addig, míg Ők rám nem találtak. Egy fogadóban töltöttem éppen az estémet, és a rabolt pénzemet ittam el, majd felmentem a kibérelt szobámba, mely az emeleten volt, ami viszont ott várt, az meglepett. A falra nagy betűkkel fel volt festve a következő:
„Te gyilkos! Ha nem akarsz ebben a fogadóban meghalni, gyere a város széli erdőbe az éjjel!”
Viccesnek találtam a dolgot, de természetesen nem mosolyogtam. Azóta, hogy Ő meghalt, semmilyen érzelmet nem mutattam, és legtöbbször nem is éreztem. Hidegvérűvé váltam, és az egyetlen dolog, ami hatott rám, az a gyilkolási vágy.
Eleget tettem a kérésnek, és hamarosan ki is értem a rengetegbe. Hosszú időn keresztül, talán órákon át bolyongtam, mígnem végül találkoztam valakivel. Jobban mondva nem is találkoztam, hanem csak megláttam egy alakot tőlem nem is olyan távol. Persze, mivel éjszaka volt, így eléggé nehéz lett volna megmondani, hogy egy ember-e, vagy akár csak egy egyszerű facsemete, így közelebb mentem hozzá. Nem törődtem lopakodással, vagy hasonlókkal, pusztán Éjhozót vontam ki, rajta pedig elkezdtek felizzani a rúnák. Igaz is, a rúnákat eddig nem is említettem. Bár nem volt gyakorlati hasznuk, sőt, inkább problémás volt, hogy másik megláthatta a sötétben, de a kardon mégis ott voltak azok a furcsa jelek. Hasonlóak, mint amilyeneket a szemem környékén lévő tetoválások ábrázoltak. Ahogy megfigyeltem, minél nagyobb volt bennem a gyilkolási ösztön, annál fényesebben ragyogott a vörös írás, bár lehet, hogy csak bemagyaráztam magamnak.
Lényeg a lényeg, hogy elővontam a fegyverem, de mire odaértem az árny, melyet láttam, már eltűnt. Legalábbis ezt hittem. Egészen addig, amíg égető fájdalom nem nyilallt a bal combomba. Ahogy odapillantottam, láttam, hogy egy mély vágás van rajta, de még azt sem láttam, hogy mitől, csupán azt tudtam érzékelni, hogy erősen vérzem.
A következő pillanatban a hasamba vágódott egy penge, ez azonban már bennem is maradt.
~ Szóval így állunk. – gondoltam. – Gyere elő te rohadék, hadd vagdaljalak cafatokra! – mondtam hangosan, és éreztem, hogy a fájdalom ellenére még mindig lobog bennem a halálra való vágy.
Nem érkezett válasz, csupán egy villanás, majd az oldalamon is seb nyílt, és a fájdalom még elviselhetetlenebbé vált. Nem tudtam, hogy hol van, azt sem tudtam, hogy ki az, de attól még meg akartam ölni. Szorosabbra markoltam a kardomat, bár éreztem, hogy ha ilyen ütemben fogom a vért veszíteni, akkor nem sokáig fogok talpon maradni. Csak álltam ott egyhelyben és vártam. Aztán amikor valami hangot hallottam, egyből bevetettem a képességem, és a hang irányába röpítettem egy villámot.
Csupán egy fatörzset sikerült megrongálnom vele, ellenben a fény a barátom volt, és megmutatta a következő támadást, mely felém tartott, és a csuklyás alakot is kicsit jobban kirajzolta, aki késsel rontott nekem ismét. Csak annyit tudtam tenni még így is, hogy a kardommal eltérítettem a pengét, így nem a mellkasomba, hanem a vállamba vágódott.
Nem tudom, hogy mennyi idő telhetett még el, de folyamatosan záporoztak rám a csapások, míg végül el nem veszítettem az eszméletem, valószínűleg a vérveszteség miatt. Mint később kiderült, ezzel szereztem bebocsátást az Árnyék Rend tanoncai közé, és jogot arra, hogy tőlük tanuljak. Nem kérdezték meg, hogy csatlakozni akarok-e, természetesnek vették a dolgot. Én pedig nem ellenkeztem. És hogy miért nem? Nos, egyszerű a válasz: erőre volt szükségem, és ezt náluk megkaphattam. S hogy mi történt ezután? Hát, az már egy másik történet.



//Tisztában vagyok vele, hogy beszéltetni is kéne a karaktert, de ennek hiánya gyakorlati okokból fakad. Egyfelől a jelleméből adódóan nem valami beszédes, más részt pedig beszélgetőpartnere se nagyon volt, így ezért nincsenek erre vonatkozó részek, a jellemábrázolást próbáltam a gondolatokkal és a leírások mivoltával szemléltetni.//

Üdv!
Nos, semmi baj nincs azzal, ha egy karakter szűk szavú, ez jellem függő, felhívtad rá a figyelmet,de talán anélkül is érthető. Fogalmazásod jó , a mennyiség is megfelel!
Mivel megtudtunk minden létfontosságút Karakteredről, Előtörténeted ELFOGADOM!

Készítsd el Adatlapod!