Catherine von Ellesme

Felfedezés - I. rész

Ahogy Lyssana egyre feljebb szállt, kezdtem megbánni, hogy ott hagytam a várost. Hideg volt, nagyon hideg: a hűs levegő csontig hatolt, a tagjaim zsibbadtak és kezdtek merevvé válni.
A levegő remegő sóhajjal szökött ki belőlem, s szám előtt fehér, gomolygó gőzzé vált. A kínzó, rideg idő hatására a szemem üvegessé vált, s a kicsorduló könnyek úgy fájtak, mintha kést húznának végig az arcomon.
Kicsim, kicsim, semmi baj… már nem annyira hosszú az út, hidd el, kibírod.
Szólásra akartam nyitni a számat, de nem jött ki rajta hang, csak a levegő, ami újra fehérré és gomolygóssá vált. Rádőltem Lyssana nyakára, átkaroltam, az arcomat pedig a pikkelyeihez nyomtam. Csak akkor jöttem rá, milyen butaság volt ez, mikor a jéghideg pikkelyek felsértették az arcomat, s a forró vér lecsorgott a nyakamra. Felszisszentem, mert a könnyeim csípni kezdték a sebet. Minden ellenem fordult…
Ekkor éreztem meg kínomban, hogy a combom is teljesen kisebesedett, és vérzett. Egyszerre tört rám minden fájdalom, s azt kívántam, bár minél hamarabb visszafordulhatnánk.
Lys pöffentett egyet, és ahogy áthaladtunk a tűzfelhő után maradó meleg részen, kellemes borzongás futott végig rajtam, ám épp emiatt, amint tovább repültünk, csak jobban fáztam.
Végre a sárkány ereszkedni kezdett, s hálát adtam mindennek, ami épp körülvett, hogy hamarosan szárazföldre érünk.
Nem tudtam pontosan, mennyi ideig repültünk, és merre, de ahogy egyre lejjebb értünk, úgy melegedett az idő is. Annak ellenére, hogy éjszaka volt, a hőmérséklet most már egész kellemessé vált, mikor Lyssana leszállt egy nagyobb tisztáson.
Óvatosan áttettem egyik lábamat a másik oldalra, és lecsusszantam a hátáról, és csak a páncélszoknya akadályozta meg, hogy ne sértsem fel a combom hátulját és a fenekemet is. Ennek ellenére nagyon fájtak a lábaim, mivel a combom belseje valószínűleg nem csak, hogy felhorzsolódott, de rendesen ki is sebesedett…
Lecsatoltam a köpenyemet és levettem a hátizsákom, majd lassan elkezdtem belőle kipakolni.
- Kérlek, nézd meg, hogy van-e a közelben víz… tó, tenger, patak, bármi. – A sárkány azonnal felröppent, s eltűnt, én pedig elkezdtem összegezni, hogy pontosan mi is volt nálam, mivel sietve pakoltam el. Tiszta ruhák, egy zacskó étel… egy kulacsot vettem a kezembe, amit a raktárból vettem ki, mivel úgy voltam vele, biztos van benne valami iható; megszaglásztam a tartalmát. Gyümölcsbor volt, nem épp az erősebb, de annál inkább a jobb fajtából. Megvontam a vállamat – még nem igazán ittam alkoholt, de úgy voltam vele, mi baj származhat belőle?
Tovább leltáraztam: egy meleg pokróc, és ott volt a hátizsák alján továbbá egy csomag, amit biztos, hogy nem én raktam bele. Talán egy olyan táskát vittem volna el, amiben a szüleim holmija volt? Nem tudtam.
„Mindig a legfontosabbat hagyod ki. Jora.” – Ezt hirdette a cetli a tetején. Kiemeltem és kibontottam a csomagot. Kötszer, géz, kenőcsök voltak benne, s egy tisztálkodásra szánt kendő. Elmosolyodtam, hisz igaza volt, nagy szükségem volt most ezekre, egy ilyen utazás után.
Gyorsan visszapakoltam a dolgaim, s ekkor már Lys is visszatért.
Nem olyan messze van egy egészen nagy, tisztavizű tó. Kellemesen hűs…
Tíz perccel ezelőtt semmi mást nem akartam volna, csak valami meleg forrást, ám idelenn a levegő nehéz és fülledt volt. A karomra terítettem a köpenyemet, megfogtam a táskámat, a Lys vezetésével elindultunk a folyóhoz; mivel a sárkány nem fért el a fák között, ezért ő repült.
Két-három perc alatt el is értünk a tóhoz: akkora átmérője lehetett, mint Lys hosszában, és mélynek tűnt. Fűzfák hajoltak felé, eltakarva szinte az összes fényt; csak egy apró folton sütött be a holdfény. Az állóvíz ezüstösen csillogott, olyan volt, mint egy hatalmas tükör, s pár lehullott levéltől eltekintve teljesen érintetlen volt. Egy pillanatra átfutott az agyamon, hogy talán valami szörny lakozik benne, ami eltántorítja az embereket, hogy itt fürödjenek, ám hamar elvetettem az ötletet. Csak meg akartam benne fürdeni.
Lecsatoltam magamról a páncélokat, Lys pedig vijjogva belecsusszant a vízbe, és lubickolni kezdett. Én tovább vetkőztem, egyre több ruha került le rólam, majd kibontottam a hajamat is.
Amint végeztem, lassan beleereszkedtem a tóba. A hideg hullámok lágyan nyaldosták a testemet, én pedig, kiélvezve a víz simogatását, nyakig elmerültem. A kezemmel óvatosan átsikáltam a magamat, megszabadítva testemet a kosztól, a sebekről pedig különös elővigyázatossággal kapartam le a rászáradt vért és az alá ragadt koszt. A hajamat ezt követően beáztattam, majd abból is kimostam az út porát. Ez a tisztaság igazán üdítő érzés volt egy ilyen hosszú és kellemetlen utazás után.
Lyssana boldogan lubickolt körülöttem, ő is örülhetett annak, hogy a pikkelyeit és az alatta lévő húst átmoshatja.
Mivel a vízben nem fájt a lábam, úsztam is, szórakoztam, jól éreztem magam.
Egy idő után kiemelkedtem a vízből, és masnikkal felkötöttem a hajamat, hogy megszáradjon. Ezután újra végigtapogattam a testemet, más sebek után kutatva, de csak a melleim fájdalma volt szembetűnő. Bizonyára a leszorítás nem tett jót a kebleimnek, de a hűs víz lenyugtatta.
Láttam az ujjaimon, hogy a bőröm már eléggé megpuhult a víztől, úgyhogy kimásztam a tóból, és a kendővel áttörölköztem. Mikor már elég száraz voltam, leterítettem a törölközőt, ráültem, majd a fehérnemű felvétele után óvatosan bekenegettem a sebeket a combomon, befedtem gézzel, végül pedig bekötöztem. Az arcomra csak egy kevés krémet kentem, majd felvettem a ruháimat. A páncélokat letisztítottam, végül azok is felkerültek rám; visszapakoltam a maradék kötszert, a kenőcsöt, és a koszos ruhákat, és úgy döntöttem, ideje enni.
Elmegyek vadászni, kicsim. Az alvó állatok a mezőkön jó prédák.
- Ha véletlen nem lennék itt… csak akkor gyere utánam, ha megfújom a sípot. Van egy olyan érzésem, hogy az óta, mióta visszahúzódtunk a hegységekbe… a sárkány nem túl gyakori látványosság. – Motyogtam halkan, és felnéztem az égre. Mi történhetett egyáltalán, míg az elfek nem dugták ki a fejüket a hegyekből? Talán Zaun virágzó város lett, Demacia elzüllött, Piltover megszűnt. Meg kell tudnom, hogy emberek élnek-e vajon egyáltalán, vagy mások vették át a hatalmat…
Pedig sárkányok léteznek. Hisz te is látsz egyet magad előtt, nem? – Kérdezte rosszallóan, és kicsusszant a vízből, lerázta testéről a vizet, majd felröppent a levegőbe. Megráztam a fejemet: ki tudja, lehet, ő az egyetlen sárkány…
Kicsomagoltam az ételt. Nem volt túl sok és minőségi kaja: pár szelet kenyér, pástétom, sajt, meg egy kis hús…
Hamar elfogyasztottam azt, ami volt, és leöblítettem egy kis borral. Nagyon jól esett, tele is lettem, ám fáradt nem voltam: eldöntöttem hát, hogy már most elkezdem felfedezni a világot.
Felkötöttem a köpenyemet, hogy eltakarja az övemen csüngő kardhüvelyt, és a táskámat, majd elindultam előre. Sokkal jobban jártam volna, ha legalább annyit tudok, merre van észak… de az utamon csak a Hold követett, szorosan mögöttem járva. Nem tudtam tájékozódni. Tapasztalat híján pedig csak remélhettem, hogy nem fogok egyenesen a városok között elsétálni a világ végére, elkerülve minden mást.
Gyors tempóban mentem, és a világ csöndes volt körülöttem, habár néha mintha szárnycsapkodást hallottam volna magam mögött; ám mikor körbe néztem, semmit se láttam az égvilágon. Erdőből mezőre, onnan sziklás helyekre mentem, és aggasztott, hogy minden ösvény zsákutcában végződik. Újra szárnycsapkodás ütötte meg a fülem, és idegesen hátrakaptam a fejemet. Csak arra bírtam gondolni, hogy Lys üldöz, mert nem bír nyugton hagyni. Értem én, hisz szeretem én is, de…
De nem Lyssana volt az. Az arcomba egy vadászsólyom csapódott, felkarcolva a sebet, amit frissen kentem be. Sziszegve estem hátra, de a madár nem akart leszállni rólam, eltakarta a látásomat, vijjogásával pedig a hallásomat korlátozta. Nem akartam bántani, de ő csak csüngött rajtam…
és éreztem, hogy valami lepattan a mellvértemről. Idegesen rántottam le a madarat, aki elégedetlenül csipogott, majd elszállt. Lenéztem a földre, és láttam, hogy a dolog, ami lepattant a páncélról, egy nyíl volt.
Megdermedtem a félelemtől, mikor a hajamba belekapott a szellő. De nem a szél volt az, hanem egy újabb íj, amit az én kiirtásomra eresztettek el az idegről.
Mire észrevettem volna már a saját tetteimet, a földön feküdtem, kivert a verejték, és remegtem. A levegőt zihálva és akadozva vettem. Félve néztem fel búvóhelyemről, de egyből le kellett kapnom a fejemet, mert hallottam, ahogy eleresztik az íjat, és suhan a nyíl. Elzúgott felettem.
Mérlegelnem kellett azzal kapcsolatban, mégis, hogyan élhetném túl ezt az egészet. Nem gondoltam volna, hogy majd így kezdődik az utam, hogy felfedezzem a világot… de úgy tűnik, ezzel kell gazdálkodni.
Sóhajtottam, és a testemre nyugalmat erőltettem. Szép lassan megnyugodott a légzésem, és már én se remegtem, mint a nyárfalevél. Gyorsnak kell lennem, és kíméletlennek… – Gondoltam, és felpattantam. Abban a pillanatban arrébb fordultam jobbra, és a bal oldalamon elsüvített egy nyíl. Leugrottam a sziklás oromról, és a fejem felett zúgott el egy. Cikk-cakkban közeledtem a felé a pont felé, ahonnan a nyilakat lődözte valaki. Nem fáradt azzal, hogy mozogjon, így egyre közelebb értem hozzá. A földről lőtt, az erdőből…
Beugrottam a ligetbe, páros lábbal előre, így telibe tudtam rúgni az illetőt. Keservesen felnyögött, majd hármat bukfencezett hátra, aztán felguggolt, és egy íjat lőtt ki rám, aminek a széle végigszántotta a combomat. Felszisszentem, aztán kivontam a kardomat a hüvelyéből, közelebb léptem, és kettévágtam az íjat.
- Elviszlek a városba szajhának, eladom a felszerelésedet… és egy ennél százszor jobb íjat is vehetek rajtad. – Köpött egyet, és hátralökte a csuklyát, ami az arcát elfedte. Sebhelyes volt, himlőhelyes, a fekete haja helyén pedig itt-ott kopasz foltok éktelenkedtek. A füle kerek, nyaka túl rövid volt. Meglepődtem a tökéletlenségén, habár számítanom kellett volna rá – nem volt elf…
Nem tudtam mit mondani a megjegyzésére, mert nem is igazán értettem, mit akar.
- Nem tudná megmondani, hol van a legközelebbi város? – Kérdeztem naivan, mire ő egy tőrt húzott elő az öve mögül, és rám támadt.
- Nem engedlek Noxus közelébe, kis csitri! – Felém vágott, én pedig lendületből a tőr felé hasítottam a karddal, így kivertem azt a kezéből. Az energiámat a pengébe áramoltattam, és a kardlappal a jobb lábára ütöttem, és hátraugrottam. A férfi elesett, és ügyetlenül kapkodott felém a földről.
- Ha azt hiszed, hogy te majd, egy demaciai kém információt fogsz szerezni… - Értetlenül néztem rá. A mondanivalójából eddig legalább azt ki tudtam szűrni, hogy Noxus közel lehet, hisz nem akarja, hogy oda menjek… de miért?
- Nem vagyok Demaciából való. – Motyogtam, ő viszont hitetlenül káromkodott, rázta felém az öklét.
Egyszerűen csak ott hagytam, és tovább mentem a sziklás ormon, amerről leugráltam. Sokáig tartott, míg átverekedtem magam, ám mikor már vártam, hogy a gyönyörű táj elém táruljon, elborzadtam.
A föld fel volt perzselve: minden hamuvá lett, az egykori állatok megfeketedett tetemei körül pedig varjak ólálkodtak. Legtöbbjükről már az égett húst is mind felcsipegette. Felfordult a gyomrom a látottaktól… és az élettelen föld mögött pedig egy erődszerű város magasodott. Noxus.
Bizonytalanul csúszkáltam le az oromról, majd átlépdeltem a halott földön. A lépteim alatt ropogott a talaj, és rosszul éreztem magam, hogy nem hallom a fák suttogását magam körül, a szél se sóhajtott. Itt minden holt volt.
Vagy tíz percig tartott, amíg végigmentem a hátborzongató terepen. Senki sem szólított meg, nem lőttek rám, nem rontottak rám. Egyáltalán nem történt semmi, és ez egyre jobban elkezdett kiakasztani. Mire fel volt ott akkor az a férfi, aki meg akarta akadályozni, hogy belépjek? Nem, mintha pont engem lehetne eltántorítani valamitől. Ha egyszer eldöntöttem, meg is csinálom! – Még akkor is, ha előtte nem tudtam, mit akarok.
A város kapuja előtt megálltam, és megigazítottam a köpenyemet: ellenőriztem, hogy jól takarja legfontosabb értékeim, majd mosollyal az arcomon beléptem a városba.

Annak ellenére, hogy még csak hajnalodott, az utcákon sok volt az ember, és ahogy egyre közelebb értem hozzájuk, úgy bizonytalanodtam el folyamatosan. Egész életemben négy lénnyel volt kapcsolatom, s mind egy külön világ volt számomra – na meg az a férfi, akivel találkoztam fél órája…
Rosszallóan néztek rám, és nem értettem, hogy miért. Voltak, aki felém köptek –szerencsére nem találtak el-, de olyanok is, akik kifejezetten semmibe vettek. Bántó volt a viselkedésük, ők pedig ezt élvezték is. Megláttam egy csoport kamaszt, és megörültem, hogy ugyanannyi idősek, mint én, de ha mégis kicsit öregebbek, maximum tíz év lehet köztünk. Aztán ők összebeszéltek, és az egyikük, a legmagasabb fiú közeledni kezdett felém.
- Szia. – Köszöntöttem mosolyogva. Ő is mosolygott, de az valahogy más volt… - Az én nevem Cath. Téged hogy hívnak?
Teljesen erejével nekem jött, és fellökött. A mellettem lévő, már majdnem felszáradt pocsolyába estem: a maradék víz felloccsant, én pedig tiszta sár lettem. Az utcán lévők harsányan felnevettek. Eleinte próbáltam velük vihorászni, de rájöttem, hogy ők viszont nem velem kacagnak, hanem rajtam. Sértődötten álltam fel, és sietős léptekkel tovább mentem.
Amerre csak néztem, hasonló személyekkel hozott össze a sors: aki szóba is állt velem, azok szidni kezdtek; csak sértő hangszínéből jöttem rá, hogy káromkodik, mert egyébként sok szó teljesen értelmetlen volt a számomra. Mit értem itt azzal, amit Jora tanított nekem? Leginkább semmit.
A mindenféle ember egyre csak sértette az önbecsülésemet: lökdöstek, köpködtek, néhányuk el akarta lopni a dolgaimat. Már épp visszafordultam volna, mikor a hátam mögül egy ismerős hang ordított fel.
- Az a lány! Az ott… meg akartam akadályozni, hogy belépjen ide… demaciai kém! Megsebesített! – Egy hegre mutatott az arcán, mely már évek óta ott lehetett. A legtöbbjük ügyet se vetett rá, de páran igen bosszúsan néztek rám, és engem ez elkezdett aggasztani. - Gyerünk, kapjuk el! – Hatan kezdtek el rohanni felém, bennem pedig megfagyott a vér. (Üldözőzene)
Abba az irányba kezdtem el futni, ahonnan jöttem, tehát az üldözőim felé: bár bizonyára meglepődtek, nem mutatták ezt ki, és ez még jobban megrémisztett. Az első elől elcsúsztam, a második mellett elfutottam, másik kettő messze volt tőlem, a harmadiknak a kezéből kellett kirántom magam, a hatodik pedig az én irányomban kezdett el futni. Előttem volt.
Akárhogy próbáltam elé kerülni, kicselezni, nem sikerült; ő mindig elém szaladt, így esélyem se volt. Aztán egyszer csak megállt, szembefordult velem, én pedig egyenesen nekirohantam. Megtántorodott, majd egyenesen a karjaiba zárt. A többiek még eléggé el voltak maradva mögöttünk, de ő tett róla, hogy akkor is itt maradjak, hogy ha lassú tempóban érkeznek.
- Miért? Mit csináltok, és miért teszitek ezt? – Vergődtem hisztisen karjaiban. A szemeimbe könnyek gyűltek, hangom megremegett, az ő szorítása viszont nem enyhült.
- Mert nem vagy noxusi. – Sziszegte, én pedig hirtelen felsírtam. Nem szabadott volna ide jönnöm. Nem szabadott volna kijönnöm Ellesméből!
- Engedj el, kérlek! – Ordítottam. Az utcán kevesek hallhatták, hisz hangomat elnyomta a férfi mellkasa, aki pedig mégis meghallotta, biztos csak jót kacagott a vendég nyomorán. - Soha többet nem jövök ide, ígérem! Nem Demacia a szülővárosom, de még csak nem is jártam ott soha!
A férfi nem válaszolt, csak sziklaszilárdan tartott.
- Mit fogtok tenni velem? – Abbahagytam a vergődést, és ellazítottam a testemet. A kezemet lassan lecsúsztattam a derekamhoz. Még a férfi satuszorítása ellenére is könnyű feladat volt.
- Azt, amit a többivel…- Felelte rejtélyesen. Nem tetszett ez nekem. Ráfogtam a kardomat markolatára. - Van, aki küzd az életéért, van, aki szajha lesz. Aki okosabb, az tesz érte, hogy féljék. Egy egyszerű kislány persze nem ilyen téren lesz hasznos. – Megrendített az, amit mondott. Már rég elmúltam huszonöt, mégis, kislánynak nevezett, pedig az emberek rövid életűek. Ez azt jelenti, hogy a kamaszok, akik velem egyidősnek néztek ki… akik az embereknél tényleg nem voltak többek, mint kamaszok… tíz évvel fiatalabbak lehettek nálam. - Ez itt a rend, kislány. Tanuld meg. A korod béli kis tizenhat, tizenhét évesek nem biztos, hogy többet is megélnek. – Hát beigazolódott, amit gondoltam. Megrökönyödtem a gondolat hallatán – hát az elfek teste ilyen lassan öregedne? Sőt, egy idő után nem is öregszik…
Kirántottam a kardot a hüvelyből, és egyenesen a férfi lábfejébe szúrtam. Az meglepetten felkiáltott és elengedett, én pedig kiszökkentem előle, és futni kezdtem, épp időben: a hátunk mögül már lehetett hallani az emberek trappolását…
Kirontottam Noxus városának kapuján, egyenesen a felperzselt földekre, és rohantam, ahogy csak bírtam. Kikotortam a páncélom alól a sárkánysípot, és belefújtam, majd futottam tovább, és felmásztam az oromra.
Ijedtségemre, még mindig üldöztek, de a sziklák mögött ott várt engem Lyssana. Lecsúsztam hozzá, majd felugrottam a hátára, és zihálva belekapaszkodtam.
- Csak szállj fel, magasra! Ahogy bírsz! – Kiáltottam neki, ő pedig a levegőbe emelkedett. Mire az üldözőim felérhettek a magaslatra, már messze jártunk.
Te meg mit csináltál? – Fejemben mennydörgött a hangja. Ráharaptam az ajkaimra, míg vártam, hogy tovább beszéljen, de nem szólalt meg.
Csak azt, amiért kijöttünk a hegyekből. Elkezdtem felfedezni Runaterrát… olyan nagy baj ez? Noxus…
Bolond vagy! – Förmedt rám. Próbáltam inkább a napfelkeltére koncentrálni, hogy ne bántsanak annyira a szavai. Mi lenne, ha előbb megkérdeznél azokról a dolgokról, amiket te jó ötletnek tartasz? Noxus nem egy játszótér, ami a gyerekeknek van fenntartva! Legközelebb látogass el Zaunba, mit szólsz? – Újra az ajkaimba haraptam. Nem akartam közbeszólni, pedig a gondolatok zúgtak a fejemben. Igyekeztem mindet elzárni előle.
Honnan tudhattam volna? A Hold alapján nem tudok tájékozódni… – Éreztem, hogy a sárkány a fejemben matat. Kellemetlen érzés volt, de nem tudtam kizárni onnét. Rátalált egy emlékre, és utána nem keresgélt tovább.
Na és az a férfi, aki meg akarta akadályozni, hogy belépj Noxusba? Catherine, legalább annyi eszed lehetett volna, hogy elhozz magaddal egy csuklyát! – A szidalmazás egy dolog volt, de hogy a teljes nevemen szólított, kezdett sok lenni.
Nem-vagy-az-anyám! – Lassan és tagoltan válaszoltam, gondolatban még kiáltoztam is hozzá. Ettől ő csak még mérgesebb lett, és a föld felé kezdte el venni az irányt. A hirtelen zuhanórepüléstől megugrott a gyomrom. Pörögni kezdett a levegőben… Most hagyd abba! Oké, dühös vagy…
Dühös? Az nem éppen megfelelő szó… a legközelebbi úti célod mégis, mi lenne?
- Nem tudom… - Leheltem. Akármilyen nagyszájú is voltam, egy ilyen szidás után még én is kisebbnek éreztem magam, egy sárkány mellett pedig ez nem is volt olyan nehéz. - Nem tudom, de én többet akarok megtudni az elfekről. Nekem nem elég az, amit Jora tanított. Most már ez a világ az én tanárom.
Szóval tudásra vágysz? – Hangja szelídebben zengett a fejemben. Értettem, mire céloz, de nem ugrott be először, hogy pontosan mi is a város neve… hisz mindegyik város híres valamiről, szóval… A hely, ahová menni akarunk, az…
- Piltover. – Suttogásom és az ő gondolati hangja egybefonódott, ahogy kimondtuk. - Ha valamire kíváncsi vagyok, akkor ott többet is megtudok, mint amennyit kéne.
A sárkány feje előrerándult, amit én bólintásnak véltem. Büszke voltam a felfedezésre, és kihúztam magamat, Lyssana pedig hirtelen Észak felé fordult. A gyomrom megint bukfencet vetett, de már kezdtem igazán hozzászokni a sárkány megüléséhez. Az már közel se volt ennyire ínyemre, hogy a sebek a combomon kezdtek kiújulni…
A repülés Noxustól Piltoverig több órába telt. Nagyjából negyven perc elteltével már éreztem, ahogy a forró vér végigfolyik a lábaimon, bepiszkítva a harisnyámat. Úgy tűnt, hogy a maradék aranyamat is el kell szórnom orvosi ellátásra és mosodára, de reméltem, hogy ott kedvesebben bánnak a vendéggel.
Egyre kevesebb volt a felhő az égen, így tisztább kilátásom nyílt a tájra, ami alattunk terül el: itt zöld és virágzó volt minden, Piltover pedig… nem találtam szavakat. Modernebb volt, mint bármi, amit valaha el tudnék képzelni, a legtöbb épületről pedig –már, ha azok voltak- nem tudtam megmondani, pontosan mire szolgálnak. Lyssana a várostól viszonylag messzire rakott le, ő is tudta, hogy lehet, nem látnák őt szívesen.
Most hamarabb fújd meg a sípot, ha kérhetlek. Nem kételkedek az itt lévők vendégszeretetében, de rossz emberek mindenhol vannak. Ha kell, végigtúrom ezt a várost, és felgyújtok mindent, hogy biztonságban tudhassalak. – Elmosolyodtam, és a két szeme között megsimogattam a sárkányt. Bólintottam, aztán elindultam a város felé. Furcsa, kacsázó járásommal tudtam, hogy felhívom majd magamra a figyelmet –na meg a véres ruháimmal- de muszáj volt így mennem, annyira fájt a combom…
Beléptem a városba. Még inkább csodálatra méltó volt, így, közelről megfigyelve: míg Noxus városa szegényes és borús berendezésűnek tűnt, ez kifejezetten fényűző volt.
Sajnos nem élvezhettem sokáig a magam nyugalmát: egy élesen sikoltozó lány szaladt oda hozzám.
- Úristen, jól vagy? – Kezét a szájára tapasztotta, majd végignézett rajtam. - Hát persze, hogy nem vagy jól! Hisz te vérzel! – S mire megszólalhattam volna, megragadta a csuklómat, és maga után kezdett húzni. Hosszú fekete haja lobogott mögötte, és figyelembe se vette, mennyire fáj lépést tartani vele.
Berobbant egy házba, felfutott egy lépcsőn, majd benyitott egy szobába, és lelökött a fal melletti ágyba, aztán eltűnt egy másik szobában, ami ebből nyílt. Két perc múlva jött vissza, kötéssel, kenőccsel, mindenféle izével a kezében.
- Piltoveri orvostanhallgató vagyok. – Közölte sietve. A gyomrom összeszorult. Szóval ő valami tanonc, és most önkénteskedni fog rajtam, és én még csak ellent se állhatok… - Bocsánat, hogy így rád rontottam! A nevem amúgy… szóval, hogy is hívnak? – Szórakozottan felnevetett, miközben egy tűt vett elő a kis dobozkából. A lepedőbe kapaszkodtam.
- Az én nevem Cath… - Nyögtem. Nem gondoltam volna, hogy egy tű ekkora félelmet tud ébreszteni bennem, egy kislány kezében. Kislány? - Hány éves vagy?
- Ő, izé, szóval, tizennyolc. Semmi baj, már vagy három éve tanulom az orvoslást. Eszembe jutott! A nevem Siera. – Kezet nyújtott volna, de eszébe jutott, hogy épp egy tűt tart ott. Megint felkacagott. – Levennéd a páncélod, a nadrágot és az egyéb lenti tartozékaid? Diszkrét leszek nyugi, nem leskelődök! – Persze, nem ezért aggódtam a legjobban…
De úgy tettem, ahogy kérte: levettem a ruháimat az alsó felemről, aztán ő jobban végigmért, és úgy döntött, teljesen le kell vetkőznöm. Utánakérdeztem, hogy biztos nem fog senki benyitni, erre ő kulcsra zárta az ajtót, és utána biztosított a dologról.
Akkor pedig elküldött fürdeni – hideg vízbe! A fogaim úgy vacogtak, hogy azt hittem, porrá őrlöm azokat a számban. Sok koszt és vért hagytam magam után a kádban, de ő ezt csak elégedetten nyugtázta, és azután kezdte el kipakolni az összes holmiját.
Voltak ott fiolák, amikben porok és folyadékok álltak, akadtak mindenféle kenőcsök, gézek, kötszerek, hatalmas és kisméretű tűk, szikék, és egyéb műtő eszközök, amiktől rám jött a rosszul lét. Kikevert egy lilás italt, amit aztán odaadott nekem, én pedig szó nélkül lehajtottam. Bolondnak tartottam magam, hogy előtte nem kérdeztem meg, mi is volt benne.
- Altató. – Mondta, mintha a gondolataimban olvasna. - Sajnos vannak mély sebeid, amiket össze kell varrni, és én láttam valami darabot kiállni a lábadból… pikkely lenne? Hogy szerezted te ezt? Mindegy, ráérsz mesélni, ha felébredsz. – A szemeim kezdtek leragadni. Nem volt nyugtató, amit mondott. - A tested egyéb részein is vannak dolgok, amiket úgy fogok lekezelni, hogy jobb, ha nem érzed. Álmodj szépeket. – Lazán elfektetett az ágyon, és én mondani akartam valamit, de a világ elsötétedett…

No lássuk csak... Úgy tűnik nagyon szorgalmasak nemde?^.^
Egyenlőre egy hónapban csak két kalandot fogadhatok el, és pont jól beosztottad egyszerre a hármat!
Ügyes és tartalmas kalandok, már alig várom a folytatást! :3

Májusban volt eddig 2 posztod, Júniusban pedig egy, így összesen 300 TP-vel gazdagodtál!
Gratulálok, elérted a második szintet!

Szép munka! A laza részek is a sztori lényeges darabjai! Izgatottan várom a következőt!

Jutalmad 150 TP

Újabb kalandot csak a jövő hónapban fogadhatok el!