A Sötét Király kriptája

Ti is mind hallotok a szóbeszédről, vagy épp szemtanúi vagytok; A Nagy Elválasztó legnyugatibb részén, közel a partokhoz halvány-zöld fény tör az ég felé, a területhez közel eső halász-falvak és farmok pedig áldozatul esnek a földből előbukkanó élőholtak terrorjának. Bár kevesen sérültek meg, de rengetegen menekültek el otthonaikból, és a hír elképesztő gyorsasággal szeli át Észak-Valorant.

Aeges: Te magától Draventől kapod a feladatot. A szuper-arc vezér látni szeretné, mennyire vagy tökös, és ha igazak a szóbeszédek, valamiféle kriptákra bukkanhatsz a helyen, ahonnan hozhatsz szeretett gyilkos fél-istenednek valami ajándékot. Miután ezt megbeszélted Dravennel, elutazol az említett helyre, ahol máris kipróbálhatod magad pár éhes, oszladozó élőhalottal szemben, akik egy farmon bontják le éppen a helyet. Mutasd meg nekik, hogy mennyire rossz döntés volt előmászni a földből! A távolból demaciai csatakürt hangját hallod, így sietned kell. Menet közben valami borzasztó teremtmény pillantasz meg, amint a fény forrását jelentő kráterbe mászik, majd nagy robajjal eltűnik a romok közt. A demaciaiak már közel járnak, így neked is be kell hatolnod a sötét mélységbe, ahonnan tompa, de jól felismerhető nevetést hallasz. Posztod addig tartson, míg meg nem érkezel egy sötét terembe, amit csak a feletted tátongó lyukon beszűrődő fény világít meg, körülötted pedig szétmarcangolt élőholtak maradványai fekszenek.

Cla'raw: Hogy épp merre jársz, azt te döntöd el, de a furcsa jelenség téged is a partok felé vonzz. Nem tudod mi az, de szinte hívogat, és minél közelebb érsz, annál furcsábbak a szagok. A halál bűze ez, de mégis hívogató. Az utadba kerülő élőhalottak nem finomak, nincs semmi rajtuk, ami kitölthetné éhségedet. Közelebb érve a fényhez egy krátert találsz a Nagy Elválasztó egyik hegyének lábánál tátongani, benne megannyi rom, szikla és szétkorhadt fa szerkezet. A romok mélyéről jön a fény. Közelebb érve instabil pontra érkezel, ami így leszakad alattad, és egy sötét, hideg helyre kerülsz, ahol további élőholt szörnyetegek csoszognak feléd. A harc azonban nem tart sokáig, ugyanis hirtelen zölden lángoló láncok tekerednek köréd, majd egy ketrec vastag rácsai vesznek körbe, és csak egy elégedett kacajt hallasz visszhangzani a teremben, míg nem kábító átok vág fejbe, és te elalszol. Posztod eddig tartson.

Kara: Hogy miképp kerülsz a célterületre, és miért, azt te döntöd el. Közelítve a fényhez te is találkozol az élőhalottakkal. A távolból demaciai lobogót látsz, és csatakürt hangját hozza a szél. Dönthetsz, hogy találkozol a demaciaiakkal, vagy inkább elkerülöd őket, és a part köveinek rejtekében mész a fény felé. Ha előbbi, akkor Logannel folytatod az utad a kráter felé. Ha nem, akkor eléred a krátert, ahol egy nemrég beomlott rész biztosít bejáratot a titok mélyébe, ahova ideje leereszkedned, mielőtt ideérnek a demaciaiak.

Logan: Szolgálatra várva érkezik a parancs, egy osztaggal dél felé meneteltek, ahol kivizsgáljátok a dél-demaciai parasztok meséit holmi élőholt hordákról. Pihenő nélküli menetelés után eléritek a farmokat, a távolban már látszik a baljóslatú fénycsóva. A farmokon már bele is botlotok az élőholtakba. A zászlóhordozó megfújja a csatakürtöt, és támadásba lendültök. Ha végeztetek, és Kara úgy dönt, akkor egy freljordi íjász lánnyal találkozol. Akár odajön hozzátok, akár nem, a parancsnok elrendeli a többi farm megtisztítását, míg egy vagy két ember megvizsgálja a fényt. Te megfelelő vagy a feladatra, így akár Karával, akár egyedül, de indulj a kráter felé.

Thal'ven: Hogy miért és hogyan kerülsz a területre, azt te döntöd el, de a furcsa jelenség kivizsgálása mindenképp jó lehetőséget jelent számodra egy saját felfedezéshez. Messziről demaciai csatakürt hangját hallod. Közelebb érve a fényhez egy nagy krátert találsz, benne romok, sziklák és szétkorhadt faszerkezetek. De a kráter szélén Szimat nyugtalanná válik, és elszökik tőled. Dél felé szalad, és nem válaszol a hívásodra. Őt kergetve a hegy lábához közelebb kerülsz, a sziklák közé. Hirtelen élőholtakba botlasz, Szimat rettegve bújik el két szikla közé. Ha elintézted a zombikat, Szimat előbújik, és egy másik sziklához megy, aminek furcsán szabályos a formája. Jobban megvizsgálva egy kör alakú mélyedést találsz, melyet benyomva a szikla ketté nyílik, és alatta poros, pókhálós lépcsők visznek le a mélybe, ahonnan áporodott hullaszag tör fel. Egy tudós hátránya és egyben erénye a kíváncsiság, így posztod addig tartson, hogy elindulsz lefelé az öreg kőlépcsőkön.

Mindenki írja meg a kezdő posztját, ne feledjétek el a felszerelés tisztázását, amiről ITT találtok részletesebb leírást! Nincs határidő, tekintettel a félév végi hajrára, de azért húzzunk bele! Jó munkát kívánok mindenkinek!

Felszerelés

Spoiler:

Lassan három hónapja álltam a Királyság szolgálatába, ahol egy rövid kiképzés után, kisebb feladatokat kaptam, általában csoportosat, más újoncokkal. Egyszerű parancsokat teljesítettünk, a rendfenntartást segítettük, és a rendszer működését szoktuk. Felügyeltük a főváros hétköznapjait, jelentéktelen utazókat, diplomatákat kísértünk, könnyítettük a törzsek közti kommunikációt, s bár ezek borzasztóan unalmasak voltak, tudtam, hogy a Királyné munkáját az ilyen apró intézkedések is nagyban segítik, ezért ha nem is túl lelkesen, de maximális odafigyeléssel és odaadással hajtottam végre a parancsokat.
Szóval három hónapnak kellett eltelnie, hogy megkapjam első önálló feladatomat. Éppen az Avarosa-i Központi Parancsnokságon voltam társaimmal, a reggeli eligazításra várva, amikor Yohann parancsnok behívatott az irodájába. Egyszerű kis szoba volt, gyönyörű, faragott tölgyfa bútorokkal.
- Jó reggelt! – köszöntött határozott, dörmögő hangján, én pedig fejet hajtva viszonoztam a gesztust.
- Önnek is jó reggelt parancsnok.
- Meg kell mondjam, nagyon elégedett vagyok az eddigi teljesítményeddel, Kara, ezért, bár új vagy még, veszem a bátorságot, és megbízlak egy feladattal, amit ezúttal önállóan kell majd megoldanod. Van ennek bármi akadálya részedről? – nem lepett meg, hogy azonnal a tárgyra tért, mert tudtam, sosem vesztegeti az idejét holmi udvarias locsogásra.
- Nincs Uram.
- Nos akkor… talán már te is hallottál arról a furcsa jelenségről, amit pár napja, a Nagy Elválasztó nyugati végén észleltek. – tartott egy lélegzetvételnyi szünetet, de mivel nem reagáltam, odalépett a falra rögzített, hatalmas térképhez, ami Runaterrat ábrázolta, s folytatta. - Valamiféle kísérteties, zöld fény bukkant elő a sziklák mélyéről, s azóta is szüntelen izzik. Khm.. egészen pontosan itt – mutatott a Valorant kettészelő hegység nyugati végére. – Ez a terület Demaciahoz tartozik, a part menti halászfalvakból és farmokról máris rengetegen menekültek el, a pletykák szerint valami kísértetek miatt. Ha ez valami ébredő fenyegetés, komolyan kell vennünk, nem bízhatunk meg a szóbeszédben. A Te feladatod lesz, hogy odamenj, és utánanézz a jelenségnek, De – emelte fel figyelmeztetőn a mutatóujját. – semmi hősködés, csak felderítesz! Nézz körül a környéken, találd meg, mi üldözhette el a helyieket, és járj utána a zöld fénynek is. Ha olyasmivel találkozol, ami egyértelműen veszélyt jelenthet rád, azonnal fordulj vissza! Világos?
- Igenis, megértettem a feladatot. – bólintottam.
- Helyes. Akkor most kövess, bemutatlak valakinek.
Azzal kisétált az irodából, s az épület előtti, kockakövekből kirakott, fagyos utcára sétált. Követtem. A hópelyhek szórta, kihalt utcácska szélén egy gyönyörű teremtmény várakozott, meglepetésemre, éppen ránk. Egy ló volt… nem.. nem csak egy ló. Kékes fényben izzó testét csillogó fénylepelbe burkolta a szürkés felhőtakarón, halványan átszűrődő napsütés. Egy pillanatra elállt a lélegzetem a fenséges jelenéstől, de Yohann parancsnok tárgyilagos hangja, szerencsére azonnal magamhoz térített.
- Hogy mihamarabb odaérj, kapsz egy kis segítséget. Ő itt Loinnir [jelentése az ősi nyelven: ragyogás], egy jégparipa. – elé léptem, és fejet hajtottam.
- Örvendek a találkozásnak. A nevem Kara Ayséirí. – a csodás paripa meghajolt, Yohann parancsnok pedig megsürgetve a szertartást, köhintett egyet, és gyorsan folytatta.
- Loinnir volt olyan kedves, és felajánlotta, hogy elvisz téged egészen a célterületig, de hacsak nem kell azonnal visszafordulnod, onnantól már magad kell, hogy boldogulj.
- Értem.
- Akkor hát minden világos? – bólintottam. – Remek. A jó szerencse kísérjen utatokon! – biccentett, majd sarkon fordult, s visszament az épületbe.
- Ideje indulnunk. – szólt selymes, szinte simogató, női hangon Loinnir. Elmosolyodtam, s bólintottam, ő pedig előrenyújtotta bal mellső lábát, s jobb lábát behajlította, így könnyedén fel tudtam mászni a hátára. Érintése nagyon különös volt. Nem volt szőre, mégis finom, selymes volt testének külső borítása, amit a legkevésbé sem nevezhetnék bőrnek. Jéghidegre számítottam, de csak enyhén hűvös volt, sörénye pedig megfoghatatlan fényjátéknak tűnt. Előredőltem, és átkaroltam a nyakát, így indultunk el dél-nyugat felé, a Nagy elválasztó Demaciánál fekvő lábához.

Loinnir szélsebesen vágtázott, még nem láttam paripát, aki ilyen gyors lett volna, bár állítása szerint, ennél sokkal fürgébb is tud lenni, ha nincs „társa” – ahogy ő fogalmazott. Még ezzel az őrületes tempóval is csak késő délutánra értük el a hegység lábánál fekvő első farmokat, ahonnan már tökéletesen látszott az ég felé törő, zöld fénynyaláb. Az első tanyára érve Loinnir gyalogtempóra váltott, én pedig kezembe készítettem az íjam, s egy nyílvesszőt is előhúztam a hátamon pihenő tokból. Gyűrűs-, mutató- és hüvelykujjamat a hurokba csúsztattam, a nyilat pedig a fegyverbe helyeztem, és figyeltem a környéket. A karámok csendesek voltak, a házban nem láttam fényeket; az udvaron egy megfeketedett, romlott levessel teli üst lógott a hamu fölött, az aprítani való fa, a baltával együtt, szanaszét hevert a földön. A lakók látszólag csapot-papot hátrahagyva távoztak, igencsak sietősen. Loinnir hirtelen megtorpant.
- Hm?
- Hallottam valamit. – kellemes hangja most suttogássá erőtlenedett. Elnéztem jobbra, amikor egy ágreccsenés törte meg az addigi kínzó csendet; azonnal a hang irányába fordultam, kihúztam az ideget, és a nyíl már süvített is a célpont felé. Megesküdtem volna, hogy egy ember fejébe fúródott. Loinnir kérés nélkül ügetett oda földön fekvő, mozdulatlan áldozatomhoz. Ember volt, de nem evilági. Rothadó, bűzlő testét ruhák rongyos maradványai takarták, persze csak hellyel-közzel.
- Mi ez? – kérdezte Loinnir; hangjában enyhe zaklatottságot fedeztem fel.
- Egy élőholt. De azt ne kérdezd, mit keres itt. Ilyen teremtményekről csak anyám Árny szigeteken játszódó történeteiben hallottam. – csóváltam a fejem, mikor újabb hang ütötte meg a fülem, ezúttal egy sziszegést hallottam. Hátranyúltam, s újabb nyilat rántottam elő, a helyére illesztettem, kihúztam az íjat, és máris kilőttem. Rég megtanultam, hogy az ösztöneim nem csapnak be, az eszem azonban igen, jobb hát nem húzni az időt felesleges célozgatással. A második hulla is a földre hullott, de nem ő volt az utolsó. Egy újabb bukkant fel, ezúttal közvetlen mellettünk, fogalmam sem volt, mikor lopakodhatott olyan közel. Teljes erőből fejbe vágtam fegyverem alsó szárával, s miután a földre rogyott, egy nyílvessző is a tarkójába fúródott. Úgy tűnt, elfogytak, így leugrottam Loinnir hátáról, és összegyűjtöttem a kilőtt nyílvesszőket.
Mikor végeztem, egy csatakürt hangja zengte be a farmot, és az egész környéket. A szomszédos, szintén elhagyatottnak tűnő faluból jött. Loinnirral egyszerre kaptuk a hang felé fejünket, s a távolban egy demaciai lobogót láttunk.
- Sejtettem, hogy nem leszünk egyedül.
- Az ösztöneim azt súgják, szükséged lesz szövetségesekre. – búgta Loinnir.
- Egyetértek. – bólintottam. – Menjünk. – azzal visszamásztam a paripa hátára, aki lassú vágtában meglódult a farm leszakadt fakapuja felé. Mielőtt elhagytuk a kísérteties udvart, észrevettem talán fél tucat hullát, ami a kút mellett vonaglott. Egy újabb nyílvesszőt lőttem, ezúttal a célpontok bizonytalan lábai elé. A nyíl hegye szétrobbant, éles jégszilánkokkal felnyársalva a zombikat. Leengedtem fegyverem, és jobb kezemmel átkaroltam Loinnir nyakát.

Pár perc múlva elértük a falu határát, ahol kísérőm sétatempóra váltott. A demaciai harcosokra több tucatnyi hulla között bukkantunk rá, láthatóan éppen csak vége szakadt a csatának. Amint elég közel értünk, csillogó fegyverek hegyeivel találtuk szembe magunkat; nem is számítottam másra.
- Állj! Ki jön ott? – szólított meg az egyik. Loinnir megállt, én pedig leugrottam a hátáról, és lehajtottam fejemről a csuklyát.
- Üdv demaciai lovagok! – hajtottam fejet illedelmesen. - A nevem Kara Ayséirí, a Freljordi Fagy-Királyság katonája vagyok, a fényt – mutattam a zöld fényoszlop irányába. - jöttem felderíteni. Ő itt a társam, Loinnir. – a paripa biccentett, a lovagok pedig leengedték fegyvereiket. Vezetőjük, ki az imént megszólított, előrébb lépett, és meghajolt.
- Üdvözöllek Kara Ayséirí, részünkről a megtiszteltetés. Mi is éppen a fény miatt lettünk kivezényelve. Bár ezeket a rothadókat elnézve lehet, hogy nagyobb a baj mint gondoltuk. – rúgott bele az egyik mellette heverő tetembe.
- Én is találkoztam ilyenekkel a szomszédos farmon. Amennyiben terveitek közt szerepel közelebbről is megvizsgálni a fényt, szeretném felajánlani a szolgálataimat.
- Minden segítséget szívesen fogadunk és örülünk, hogy Freljord Leánya mellett küzdhetünk - hajolt meg ismét. - Glory hozzám! - kiáltott hátra, mire egy fiatal fiú lépett mellé. - át kell vizsgálnunk az összes környező falut és megtisztítanunk őket. Glory te a fényhez mész és megvizsgálod, ez jó alkalom lesz, hogy bizonyíts. Ő itt Kara Ayséirí, Freljord Fagy-Királyságából, aki felajánlotta segítségét az osztagnak, úgy hiszem, neki sem lenne ellenére, ha veled tartana a felderítés során, nemde Ayséirí Kisasszony?
- Megtisztelsz a bizalmaddal. – biccentettem.
- Rendben, Glory hallotta, felderítés és kivizsgálás! – a parancsnok búcsúzóul viszonozta a gesztust, majd elfordult, és sűrű parancsosztásba kezdett, miközben a Logan nevezetű rám nézett, kezét tisztelgésre emelte, s unottan bemutatkozott.
- Logan Glory Demacia Katonája és a Rettenthetetlen Élgárda Rohamosztagosa, szolgálatára. – az egész inkább úgy tetszett, mintha egy kisiskolás olvasta volna fel a világ legunalmasabb olvasmányát. Ha külső szemlélő lettem volna, biztosan megmosolyogtam volna a jelenetet, akkor azonban ez egy fikarcnyit sem érdekelt; örültem, hogy lesz valaki, aki fedez a fény közelében.
- Örülök a találkozásnak. – hajtottam sokadszorra is fejet aznap, majd a jégparipához fordultam, aki egész addig türelmesen várt. - Köszönöm a segítséget Loinnir, most már hazatérhetsz. – tisztelettudóan meghajoltam előtte.
- Rendben. Légy óvatos. - mondta, majd szinte teljes testében kék fénycsóvává válva, elvágtatott észak felé. Így valóban sokkal fürgébb volt, nem túlzott.
- Akkor, indulhatunk? – kérdezte a fiú válaszra egyáltalán nem várva, s el is indult a fény felé. Bólintottam, és követtem…

Cla’raw egy vonuló őzcsordát követett, mert annak vezérbikája felkeltette az étvágyát. Tulajdonképpen véletlenül akadt a vonuló állatokra, amikor élelmet kutatva vándorolt. Az őzek egyértelműen a Nagy Elválasztó feléd haladtak, tudtuk nélkül. Cla’raw jó vadász lévén várt a jó alkalomra, amikor megtámadhatja prédáját. Ez az alkalom akkor kínálkozott, amikor a hegy és a part környékén az a bizonyos bika beleszagolt a levegőbe. A halál szagát „megérezve” hirtelen visszafordult. Az állatok nagy része hirtelen megijedt és ekkor támadott a Void szülötte. Támadása sikeres volt sikerült leterítenie az áhított egyedet és a csorda is menekülőre fogta. Ezután a további üldözés helyett a part felé vette az irányt. Érezte az elmúlás bűzét, de mégis áhítozott valamire, amiről ő sem tudta hogy mi. Közelebb érve találkozott az élőholtakkal. A csata egyoldalú volt. Ugyan az élőholtak többen voltak de ahhoz kevesen hogy leterítsenek egy voidlinget. Ezután „hősünk” megközelített egy krátert. Egy furcsa erő késztette arra hogy egyre közelibbre és közelibbre menjen a kráter széléhez ami egyszer csak leszakadt alatta. A zuhanás után élőholtak támadták meg. Ám lényünk ettől nem hátrált meg és ádázul kezdett el küzdeni, de hirtelen zölden lángoló láncok tekerednek köré. Küzd az idegen mágia ellen de a hatalom túl erős. Ekkor egy ketrec rácsai veszik körbe. Cla’raw vicsorog, de tehetetlen majd egy számára furcsa hangot hall aztán egy kábító átok hatására álomba szenderül.

Ez is egy átlagos napnak indult. Reggel a barakkban ébredtem a kricsmimen, a többi osztagom bélivel egyetemben. A szokásos reggeli körlettakarítással és rendezéssel kezdtünk, beleértve önmagunk rendbe szedésével hisz minden reggel pontban hat órakor meg is érkezik a törzsőrmester és szemlét tart. Igen, reggel hatkor, hisz számunkra a reggel nem később, mint hajnali négykor kezdődik egy átlagos nyugalmi héten. Habár már hivatalosan is állományban lévő rohamosztagosok vagyunk, túl a kiképzésen, felavatáson és egyéb procedúrákon, az osztagot, amiben szolgálok még nem vetették be egyszer sem, így gyakorlatilag ugyan olyan rutinokkal éltünk tovább, mint ha csak újoncok lennénk. Nem mintha ez különösebben zavart volna bármelyikünket is, nekem is hamar be kellett látnom, hogy ha tényleg erősebbé akarok válni, akkor, muszáj lesz annyit gyakorolnom a harc alapjait, oly sok időt kell fordítanom a testem, elmém és lelkem folyamatos képzésére és erősítésére amennyit csak tudok.
Így is tettem aznap reggel is, a kötelező szemle után még részt kellett vennünk egy reggeli gyakorlaton, ami testerősítéssel, alap pusztakezes harci gyakorlatokkal és egy-két egyen fegyverrel való páros küzdelmi koreográfiákkal történt. Mikor ezzel végeztünk, dél környékén mindenki ebédet és délutáni el távot kapott, de csak a laktanya területén. A város többi részébe csupán heti két nap mehettünk.
Szokásomhoz híven az ebéd utáni „szabadfoglalkozás” során magamhoz vettem a Sunfall-t és az egyik gyakorlótérre mentem vele gyakorolni a forgatását. Mindig ezt csinálom ilyenkor, jobbnak és jobbnak kell lennem. Az edzésnek valamelyest eredménye is lett már, hisz nemrégiben sikerült már felszabadítanom egy keveset a kard erejéből. Természetesen még sokat kell gyakorolnom, hogy teljesen kihasználhassam, de pont azért is voltam akkor ott a gyakorlótéren, hogy fejlesszem a képességeimet.
Nem tudtam azonban sokáig edzeni, hisz felharsant egy erős hangú kürt, majd hirtelen nagy sietségben megindult mindenki. Természetesen én is tudtam mit jelent a kürt, így átöltözéssel vagy lepakolással sem bajlódva azonnal az én osztagom barakkja felé futottam. Ott már szinte mindenki a fekhelye előtt állt vigyázban, mikorra én is elfoglaltam helyem. Azonnal meg is jelent az osztagvezető és időt nem vesztegetve belekezdett.
– Figyelem emberek! Különös bejelentések érkeztek a környező falvak parasztjaitól, kószáló élőholt hordákról! Végre valahára bevetésre kerülünk, feladatunk, hogy felderítsük a bejelentések hitelességét és megoldjuk, a problémát bármi legyen is az! Egy percük van felszerelkezni, számítanunk kell fegyveres beavatkozásra is! Indulás Demacia-ért! – az osztagunk egyetlen emberként kiáltotta az égbe egyedi csatakiáltását és tisztelgett demacia-i módra majd mindenki megfordult és valóban hatvan másodperc alatt felszerelkezett.
Felsorakoztunk menetrendbe a barakk előtt, az osztagvezető vezénylésével elindultunk. Egyszerű, erőltetett gyalogmenetben haladtunk, szerencsére nem nagyon kottyant meg az edzett és erős katonák számára. Majdnem egy órás menetelés után el is értük a körzetet ahonnan érkeztek a bejelentések. Már messziről feltűnt mindannyinknak egy ismeretlen és rejtélyes fénycsóva a távolban.
Amint megérkeztünk a farmokhoz csupán romokat és töménytelen sétáló halottat találtunk. A zászlóhordozónk belefújt a csatakürtjébe és azonnal szabályszerűen alakzatot bontottunk, megrohamozva a tisztátalan lényeket. Azonnal előrántottam kardomat és futásból átvágtam magam két oszladozó testen. Mindketten még igaz kicsit rángatózva, de végre végleg mozdulatlanul rogytak össze, illetve potyogtak darabokra. Éreztem, ahogy az erő és melegség a szememből kilüktetve átszalad a nyakamon, a kezemen és egyenesen a kardba áramlik, fénybe vonva ezzel a pengémet. A következő két halott, akik már kezdeményezést magukhoz ragadva támadtak rám. Állva vártam be őket, félig fénylő kardomat védekezőn tartva magam elő. Támadásaik esetlenek és lomhák voltak, így könnyedén kitértem előlük és egy-egy jól irányzott vágással földre is küldtem őket. Még több erő lobbant fel a kardom pengéjén, amitől még könnyebb volt az élőhalottak levágása. A Sunfall mint égő kés a vajon, vágott át minden húst, csontot és szövetet, ami ellenségesen közeledett felém.
Az osztagom remekül helyt állt, cirka tíz perc alatt megtisztítottuk az egész farmot, sérülés vagy veszteségek nélkül. Amint én is örök nyugalomra küldtem az utolsó szörnyet is, akit elértem, már-már szinte vakítóan fénylő pengémet a földbe döftem és leültem mellette egy romhalmazra, hogy kifújjam magam. Egyáltalán nem jelentettek gondot, de az erőltetett menet utáni harc éreztette magát. Dühös voltam magamra, hogy egy pernyi pihenésre is szükségem van még mindig, de azért megadtam magamnak. Szinte megörültem mikor azt hallottam, hogy fegyvert ragadnak ismét társaim. Én is rámarkoltam a kardom markolatára, bár még nem húztam ki a földből és nem is keltem fel, de fejemet a hang felé fordítottam.
Egy nagy kékes fényárban úszó paripát pillantottam meg, akinek csillogó és éteri hátán egy számomra ismeretlen öltözetű, furcsa nő ült. Az osztagvezető azonnal kérdőre vonta, míg néhány társam fegyvereik hegyével fenyegették az ismeretlent.
– Állj! Ki jön ott?!
– Üdv demacia-i lovagok! – hajtott fejet illedelmesen a nő - A nevem Kara Ayséirí, a Freljordi Fagy-Királyság katonája vagyok, a fényt – mutatott a fényoszlop felé – jöttem felderíteni. Ő itt a társam, Loinnir. – biccentett felénk a ló. Az osztagvezető intett mindenkinek, hogy engedjék le fegyvereiket és közelebb lépett a nőhöz, majd meghajolt.
- Üdvözöllek Kara Ayséirí, részünkről a megtiszteltetés. Mi is éppen a fény miatt lettünk kivezényelve. Bár ezeket a rothadókat elnézve lehet, hogy nagyobb a baj, mint gondoltuk. – rúgott bele az egyik hullába.
- Én is találkoztam ilyenekkel a szomszédos farmon. Amennyiben terveitek közt szerepel közelebbről is megvizsgálni a fényt, szeretném felajánlani a szolgálataimat.
- Minden segítséget szívesen fogadunk és örülünk, hogy Freljord Leánya mellett küzdhetünk - hajolt meg ismét. – Glory hozzám! – szólt az osztagvezető mire én felálltam, kardomat a vállamra támasztottam és odaléptem. - át kell vizsgálnunk az összes környező falut és megtisztítanunk őket. Glory te a fényhez mész és megvizsgálod, ez jó alkalom lesz, hogy bizonyíts. Ő itt Kara Ayséirí, Freljord Fagy-Királyságából, aki felajánlotta segítségét az osztagnak, úgy hiszem, neki sem lenne ellenére, ha veled tartana a felderítés során, nemde Ayséirí Kisasszony?
– Megtisztelsz a bizalmaddal. – biccentett.
– Rendben, Glory hallotta, felderítés és kivizsgálás! – a tiszt búcsúzóan tisztelgett majd elfordult és a szakasz maradékának kezdett el parancsokat osztogatni, szervezni a továbbhaladást. A nő felé fordultam, nem igazán volt aznap jó kedvem és morcos is voltam, így csak tiszteletteljesen, de unottan mutatkoztam be.
- Logan Glory Demacia Katonája és a Rettenthetetlen Élgárda Rohamosztagosa, szolgálatára. – tisztelegtem neki.
– Örülök a találkozásnak. – köszöntött engem is tiszteletteljesen – Köszönöm a segítséget Loinnir, most már hazatérhetsz – hajolt meg a ló előtt is.
– Rendben. Légy óvatos. – válaszolta az majd kék fénycsóvává válva elvágtatott északra. Vártam még pár másodpercet majd megszólítottam a Kara-t.
– Akkor indulhatunk? – meg sem vártam a válaszát fogtam magam és a fény irányába mentem, ő pedig követett.

Aeges:
Odalent a sötétségben nehéz tájékozódni, de hamarosan rátalálsz pár fáklyára, és gyantára, amiből már könnyen teremthetsz magadnak egy kis fényt. Miután megcsináltad, vagy még előtte (ezt te döntöd el), mögötted léptek hangjai visszhangzanak. A sötétségbe burkolózva nem láthatnak téged, de te jól látod őket. Nem vitás, egy demaciai katona, és egy íjász nő ereszkedik le a plafonon tátongó lyukon. Tied a választás, megmutathatod magad nekik, eljátszhatod, hogy csak kincskereső vagy, és együtt folytathatjátok az utat, vagy megvárod amíg ők tovább állnak, és egyedül mész tovább. Ha előbbit választod, akkor lépj elő, és beszélj velük. Ha utóbbi, akkor hamarosan a két jövevény odébb áll, és te már egy fáklya nyújtotta fényforrással mész tovább. Rengeteg ajtó nélküli kaput találsz, mindből végeláthatatlan folyosók ásítoznak. Ám az egyik kapunál friss lábnyomokra bukkansz, a nyomok szerint egy nehéz csizmás alak, és megannyi mezitlábas ember húzott el itt. Talán élőholtak. Követve a lábnyomokat a folyosó végén egy kő-ajtó fogad, melyen nincs se kilincs, se mélyedés, hogy benyithass, viszont van rajta három függőlegesen elhelyezett, mozgatható kristály. A kristályokat nem tudod kivenni a helyükről, de tudod őket forgatni. Mindegyikkel be tudsz állítani egy szimbólumot. A szimbólumok, melyek minden kristályon megtalálhatók a következők: Egy halálfej, egy növekvő csíra, egy vércsepp, egy nagy fa, egy nap, és egy hold. Kell hogy legyen egy helyes kombináció, amit most neked kell kitalálnod. Ha szerinted kiraktad a kapu felnyitásához a kódot, egy pókhálós kart kell meghúznod a kristályok mellett. Postod addig tartson, amíg beállítod a szerinted megfelelő kombinációt, és vársz, hogy mi történik.

Thal:
A lépcsők kriptákba vezetnek, melyekben több száz, talán ezer éve temettek el ide embereket. A dohos levegő és az áporodott dögszag megszokott volt egy ilyen helyen, de az alig érezhető, enyhe szellő arról árulkodott, hogy a kriptáknak van további járata. Az egyik kripta kamrában két eleven csontvázra bukkansz, akik csont-kezében egy-egy rozsdás handzsár lóg. Amint meglátnak, rád támadnak, pár elég esetlenül harcolnak. Ha végeztél velük, megpillantasz abban a kamrában egy leomlott falrészt, mely egy világosabb barlangba vezet. Átlépve a romokon egy óriási nagy barlang látványa tárul a szemed elé, melynek plafonjáról ezer és ezer cseppkő lóg lefelé, a barlang alján pedig korhadt faszerkezetek árulkodnak arról, hogy itt valaha jártak emberek, és kiépítették ott lent az átjárókat. Talán bányásztak, vagy már jártak itt korábban kripta feltárók. Mindenesetre ahol te vagy, az egy szikla párkány a barlang déli oldalán, szemben az óriási barlang hatalmas szája egyenesen a tengerre néz. A párkányon óvatosan áthaladva elérhetsz egy kiöregedett fa-lépcsőt, amin lemászva a barlang aljára kerülsz. A szakadékok és borotvaéles kövek felett elég bizonytalan állapotú fa-hidak vezetnek át, amik félúton le is szakadnak mögötted. Ha elég gyorsan szaladsz, még elérheted a fa szerkezet végét, egy kőből épített erkélyt. A halálközeli állapot után a szilárd talaj isteni érzés, majd a sziklákból kivájt kapu látványa még inkább. Koponyákkal körbe kirakott, lekerekített tetejű kapu, melyen megannyi ősi szimbólum és rúna található. Az ajtón nem található zár, vagy kilincs, egyszerűen csak ha közelebb mész, a koponyák szemei felvillannak, majd a kapu magától kinyílik. Belépve gótikus hangulatú épület folyosójára lépsz, de már a legelső fordulóban felfigyelsz valamire. Beszéd hangja, túl messziről jön, hogy pontosan kivehesd a szavakat. Itt két felé ágaznak a folyosók. Mész a hang irányába, vagy inkább nem érdekel, és mész a másik irányba? Postod eddig tartson!

Cla'raw:
Nagy nehezen felébredsz, és mikor eszedbe jutnak a fogságba ejtésed képei, már fel is pattantál, és láncok szögeznek a padlóhoz. Körbetekintve egy elég mélyre helyezett veremben vagy, melyben négy-öt lánc szegez a földhöz. Feletted léptek hangjait hallod. Feltekintve egy szétrohadt élőholtat és egy igen különös alakot pillantasz meg. Ez az alak magas, fekete kabátot visel, melyen megannyi acél-dísz, halálfej szimbólum található, nincs feje, csak valamiféle maszk, melynek tetejéből lánc szerű nyúlványok lógnak, a kabát alól a test helyéből pedig zöld-kék derengés áramlik ki, mintha füst lenne. A rozoga élőholt nem tűnik ostoba zombinak, épp ellenkezőleg, még beszél is. Izgatottan, szórakozottan beszél, míg a mellette álló fura alak csak félválról válaszolgat neki, mintha a gondolatai egyáltalán nem itt járnának. A beszélő élőholt olyasmit hadovál, hogy eme teremtmény tökéletes ajándék lesz a királynak... hogy majd biztos örülni fog neki... hogy ha nem, majd megölik és megsütik... a furcsa alak viszont csak unottan, félmondatokkal válaszol, majd végül elsétál. Az itt maradt élőhalott szétrohadt vigyorát rád villantva húz meg a földön egy kart, mire a láncok leesnek rólad, szemben veled pedig kinyílik egy csapóajtó. Az élőholt motyog valamit arról, hogy a biztonság kedvéért leteszteli az erődet, hisz a király mégse kaphat selejtet, majd a csapóajtón túl két vörös szempár villan rád. Egy élőhalott farkas mászik elő, véres fogai mögül zöld derengés látszik. Meg kell küzdened a bestiával, egy farkast normál esetben gyorsan elintéznél, de ez a teremtmény sokkal vadabb, kitartóbb, szívósabb. Szerzel pár sebet és harapást, de végül kivégzed a lényt, amit az élőholt odafent heves tapsikolással és bugyborékoló nevetéssel néz végig. Postod eddig tartson. Az előző postod rövidségére tekintve ezúttal tegyél ki magadért, párbeszédet és egy kidolgozott harcot szeretnénk látni.

Loga-Kara:
Leereszkedve a lyukon ti is látjátok a sötétségbe burkolózó termet, és a földön fekvő tetemeket. Mielőtt tovább indulnátok, Aeges megmutatkozhat nektek, hogy tovább folytassátok együtt az utat. Ha így történik, csatlakozzatok be hozzá.
Ha nem így történik, akkor elkezditek átkutatni a helyet. Körbe mindenütt ajtó nélküli kapukat találtok, melyek hosszú folyosókra nyílnak. Ám az egyik felkelti Logan kíváncsiságát, ugyanis a kőből faragott kapu fejrészén egy díszes nap szimbólum található, hasonló, mint amit a solari törzs használ. Ha Kara beleegyezik, erre folytathatjátok az utatokat. A hosszú folyosó végén egy kripta terem fogad benneteket, a falban és a földön szarkofágokkal. Hamarosan egyértelművé válik, hogy az egykor itt lévő királyság is ismerte már a solari törzset, és a királyt szolgáló solarikat ide temették. Talán 10 ilyen sír lehetett itt, ha nem több. A kutatgatás közben az egyik szarkofág teteje nagy robajjal leesik, és kiemelkedik belőle egy élőhalott. A szétrohadt testű alak aranyló páncélt visel, a vastag vértezet alól kilógó csont végtagok pálcikáknak tűnnek, de mégis elbírja a kezében tartott csatapörölyt. Vad ellenfél, csapásai erősek, a páncélja nagyon jó védelemmel szolgál, a páncél rései közé bevitt találatok pedig elég keveset érnek. A harc nem könnyű, de végül legyőzitek ellenfeleteket, méghozzá egy olyan erőteljes csapással, hogy az élőholt hátrarepül, nekicsapódik a szemközti falnak, ami így beomlik. Ellenfeletek nem mozdul többé, ám mögötte egy új helyiség nyílik meg, amit fáklyák világítanak meg. Furcsa látvány fogad benneteket. Egy konyha tárul fel, ám benne élőhalottak mászkálnak. Már készen állnátok a harcra, de látjátok, hogy az élőhalottak rátok se hederítenek. Ezek a lények fel s alá járkálva éppen vacsorát készítenek. Kezükben nincs kés, előttük nincs az elrozsdásodott tálban étel, de mégis kavargatják, mégis szeletelik a zöldségeket, forralják a vizet, és töltik ki a borokat. Van amelyik élőholtnak már feje sincs, de a csonka nyakra mégis ráhúzta a kukta sipkát. Átmehettek köztük, nem igazán törődnek veletek. Kivéve az egyiket, ami mérgesen baktat oda hozzátok egy csonka sodrófával. Valami olyat hörög, hogy a konyha a tisztaság érdekében csak a szolgáknak van fenntartva, látogatók nem léphetnek be ide. Ám ekkor a konyha ajtaja felnyílik, és egy újabb élőhalott érkezik. Ez itt valaha díszes köpenyt és megannyi ékszert viselt, jól ápolt bőre már lerohadt róla, de ennek a teremtménynek egy szikrányi értelem még csillogott a szemében.
-Hagyja békén a vendégeinket, Mr. Woods! Kérem, bocsássanak meg neki, az ünnepségre való előkészületek hóbortossá teszik kedvenc mester szakácsunkat!
Se szó, se beszéd, az élőholt nemes kivezet titeket a konyhából. Odakint újabb élőholtak csoszognak, nem törődve veletek. A távolból zeneszó hallatszik, elhaló beszéd és hörgés mindenütt. Jó a buli.
-Amíg várunk a megnyitóra, addig mutatok önöknek valamit! Bízzanak bennem, ez elnyeri majd a tetszésüket! Ha nem, úgy a Void lássa lelkem, én fizetem az est hátralevő részében minden italukat!
Nem válaszol ha kérdezitek, nem reagál semmire amit mondtok, csak szórakozottan vigyorogva int, hogy menjetek vele. Postotok eddig tartson.