Victarion de' Neil

Őrültek játszmája

Hangok a múltból

A hegybe vájt koponya félelmetesen vicsorított a szürke égbolt alatt. Akkoriban minden olyan ijesztőnek hatott…
- Éhes vagy? – Tudta. Elkapta pillantásom, melyet a fiú édeskenyerére vetettem.
Felelet gyanánt csak szelíden megráztam a fejem. A magunkfajtának megengedhetetlenek voltak az effajta árucikkek. Sosem akartam a terhére lenni, így hamar megtanultam nélkülözni.
Kedves mosolyával vette tudomásul a gesztusom, majd továbbsétáltunk. Nem maradhattunk sokáig egy helyen, hiszen a felszínen még a semminek is megvolt a gazdája. Mi pedig gyengék voltunk… A gyengék elfutnak az erős elől, kinek előjoga a lopás.
Végül egy bolhavégi kifőzde, földdel felszórt utcáján állapodtunk meg. Az ehhez hasonló helyek megbízhatatlannak számítottak, hisz sosem lehetett tudni, mégis miből készül a leves. Legjobb esetben patkányhús volt benne…
Mégis, számunkra tökéletes volt ez a kárhozott környék. Nem csak a tehetősebbek kerülték el, de még a köznép is. Csak azon söpredék verődött oda, kiknek nemhogy ereje, de még életkedve sem volt a bajkereséshez. Őket is a puszta túlélés vezérelte a mindennapokban.
- Ez a hely megfelel éjszakára. Szükségünk lesz egy új pokrócra, meg pár kiegészítőre, és bármelyik épület mögött meghúzhatjuk magunkat észrevétlenül. Én majd beszerzem, ami kell. Addig nyugodtan felfedezheted a környéket. Megjegyezted, hogy miképp jutottunk ide? – Biccentettem. – Akkor jó. Ha sötétedni kezd, mindenképp térj vissza ide. – Végigsimított rövidszálú hajamon, majd maga mögött hagyott.
Tudtam, hogy nem szabadna a népesebb terekre mennem, de képtelen voltam kiverni a fejemből az aznapi felvonulás gondolatait.
Átvágtam a mocskos sikátorok, és a szennyben megapadt utcák látképén, részesévé válva egy jóval magasztosabb világnak. Szemtanúja lehettem egy noxusi hősnek ajánlott katonai parádénak.
A tömeg hatalmasra duzzadt, és aznap senkinek sem volt ideje egy rongyokban rohangáló, piszkosfehér hajú utcakölyökre. A toporzékoló lábak erdején áthatolva, hamarosan az első sorokban találtam magam. Könnyen utat törhetett hát felém a dicsőség, s pompa fénye.
Gyönyörűen megmunkált, vörösre lakkozott páncélban vonult a katonák díszmenete, gyűrűjükben a nemes poroszkán ügető nővel, kinek hajkoronája olyan volt, akár a folyékony réz. Mindenki éltette őket.
Közel álltam hozzájuk, mégis elválasztott minket a szemmel nem látható gát, mely a fény, és nyomor határán hivatott megmászhatatlan falat alkotni.
Egy ideig engem is magával ragadott a varázs, ám kisvártatva sikerült rálelnem az ösztöneimre. Ekkor láttam neki a munkámnak…
A legtöbb bámészkodó könnyű prédának bizonyult, hiszen fikarcnyit sem törődtek védtelenül tengődő erszényeikkel. Talán pont a kezdeti sikerek miatt, talán zsenge korom okán, de nagy hibát vétettem… rossz áldozatot szemeltem ki magamnak.
Az elkopott köpenyben szürkéllő, idősebb korú férfi pár pillanatra rá elkapta csuklómat, hogy az felé mozdult.
- Ó… nos, azt hiszem, ez is a látványosság része. Minden jóhoz járul valamiféle rossz. – Rászorított a fogására. Nagyon fájt… - Az lesz a legjobb, ha most velem jössz. – Viszonylag feltűnésmentesen, ám határozottan maga után rántotta súlyomat, majd elhurcolt az első olyan utcáig, amelyet üresnek talált.
Ekkor már elengedte a véraláfutásoktól elkékült csuklómat, de igazi szándékai még csak kibontakozóban voltak. Mivel a köldökénél tovább nem értem fel, leguggolt elém, majd karját a közeli falnak kitámasztva, elvágta menekülési útvonalam.
- Két lehetőséged van, pajti. – Foghíjas vigyora még rémisztőbben hatott, mint mogorva arckifejezése. – Megosztod velem a zsákmányodat, vagy egészen a Városi Őrség legközelebbi épületéig ráncigállak. Ez esetben a holnap reggeli látványosságnak már te is a részese lehetsz, ahogy tolvajlásért megszabadítanak a karodtól. Ez még annál is több kényelmetlenséggel járna a jövődre nézve, mint ahogy azt fiatal koroddal felfoghatnád… - Kacsintott, bár sejtelmem sem volt, miért teszi.
Fenyegetését nem véltem ugyan üresnek, mégis megráztam a fejem. Látni akartam az arcát, amikor megmutatom neki, mennyi pénzt sikerült szereznem. Nem vehette el tőlem a zsákmányom. Nem vehette el tőlem a mosolyát…
Az agg persze nem ilyesfajta válaszra számított. Keze, s térde egyszerre mozdult… a fájdalom hirtelen jött, és mindent elsötétített.
Mikor magamhoz tértem, még mindig sajgott a homlokom. Ám ez csak a legkisebb rossz volt.
Az ég már elkezdte magára ölteni jégszínű, éjszakai köpenyét, s az így éltetett, sápadt fény a duzzadó erszények helyett már csak három rézgarasra vethette rá gyöngyvilágát. Az eset legkülönösebb része az volt, hogy egy támadómra egy cseppet sem nehezteltem tettéért. Sőt, noxusi mércével még a kedvesebbek közé soroltam… Nem adott fel a rendfenntartóknak, és bármennyire is apró töredéke volt csak az egésznek, meghagyott egy keveset munkám gyümölcséből. Talán azért három garasnyit, mert háromszor ütött meg… Már nem számított. Csak az lebegett lelki szemeim előtt, hogy minél hamarabb visszaérjek a kifőzdéhez.
Minden fájdalmam ellenére rohantam, ahogy csak lábaimtól teltek. Ám amikor odaértem, Ő nem volt sehol. Letelepedtem egy jól látható épület lábánál, s egyre csak vártam. Ahogy teltek az órák, úgy nőtt kétségbeesésem, s úgy gyarapodtak félelmeim.
Végül az egész várost elnyelte az olajos sötétség. De én képtelen voltam aludni… s egyszer csak megjelent.
Arcán zúzódások kusza hálózata futott végig, fedetlen vállán vörös folyam áramlott szerte. Őt is megverték… mégis mosolygott. Jobbjában pedig ott pihent egy kosárnyi édeskenyér…
A boldogság éltető melege azonnal keresztüláramlott rajtam. Olyan szívesen elmondtam volna neki. De sosem mertem…

Ahogy felnyílnak szemeim, arca fokozatosan szertefoszlik előttem. Nem marad más, csak a csillagok ékkőkertje, mely sötét párnájáról néz vissza rám.
Fáradtan állok kétlábra, majd kinyújtóztatom zsibbadt végtagjaimat. A fakereszt, amely egy szánalmas kisgyerek szánalmas emlékművét jelöli, sikeresen elnyomta a hátamat, míg alvás közben nekitámaszkodtam.
Hajnalt kihúzom a talajból, hova beágyaztam, majd visszatűzöm hüvelyébe. Miután hátamra is felfűzöm, elkötelezem magam az indulás mellett. Arlen számít rám egy megbeszélés alkalmával, és nem fogadná könnyű szível a távollétem.
Ugyanakkor, két lépés után erőt vesz rajtam a késztetés, hogy visszanézzek az arra méltatlan, apró sírhelyre.
Eleinte nagyon bántott az emlékmű szegényessége, ám a későbbiekben tudatosult bennem, hogy a hely nyitottsága, s védtelensége végett a magasztosabb alkotások hamar áldozatává válnának a sírrablóknak.
Így legalább senki sem tudja, hogy ki fekszik ezen a névtelen nyughelyen, csak én. Azt se tudhatják, hogy ide járok ki olyan sűrűn… És ebben a titkok alkotta homályban bármikor együttlehetünk. Ez így tökéletes…

Őrültek játszmája

Zaun árnyéka

A hely, amelyet Arlen jelölt meg találkozásunk céljából, hamar elfeledteti velem az álmaimból fakadó jóérzéseket. Egy különös, félhomályban úszó katakombarendszer folyosói ölelnek körbe, pernyés falaik közt a levegő ritka, s fojtogató.
A járatokat okkal nevezhetném elhagyatottnak, ám a szórványosan elhelyezett fáklyák arra utalnak, hogy újfent járja őket valaki. Mivel az ő hívására érkeztem ide, nagy valószínűséggel az engem pártfogó Elöljáró az illető. Ennek ellenére, egy lépés erejéig sem veszem le ujjaimat Hajnal markolatáról. A narancsos lángok zsarátnoka közel sem szolgáltat elegendő biztonságérzetet ahhoz, hogy megtegyem…
Sétám, s lépéseim folyama csak akkor tör ki az egyhangúságból, mikor a tűzszirmok ropogásába, s csizmám csoszogó ritmusába idegen hangok keverednek. Fémesen nyikorgó ütem zavarja fel a megszokott dallamot, mintha csak páncélok súrlódnának a sötétben. Ám ami kisvártatva kilép a homályból, az korántsem egy páncélba burkolt ember…
Eleinte talán kutyának vélném a látósugaramba tévedő teremtményt, de még a ritkás, sápadt fényben is jól rálátok fémtestére. Hallottam már hasonló, mechanikus szerkezetekről, melyek Piltover elméinek szülöttei, sőt, még a mi hadseregünk is használ harci gépeket, de ez itt más. Az acéltagok illesztésein, valamint az állat homlokán nyers hús ormótlan gubancai vöröslenek, szöveteiket áttetsző, üvegszerű anyag óvja a külvilágtól. Ezt leszámítva a robot feje jellegtelen, nincs szüksége sem orra, sem szemekre, mint élő társainak. Pusztán a szájnyílását alkották meg, hogy annak gazdája bármikor használhassa fenyegető, borotvaéles fogsorát. Fogain nem csillan nyál, csakis az acél ezüstös szikrája.
A gépezetet egyértelműen gyilkolásra tervezték, esetleg felderítésre. Bárhogy is, ittléte, s agresszív testtartása csak egyet jelenthet… tesztelni kívánják az alkotói. ~ Hát persze. Egy Báb tökéletes kísérleti alanynak számít. Senkinek se tűnne fel a hiánya.
A legkevésbé sem ér váratlanul, amikor a fenevad elrugaszkodik a kikövezett talajról, hogy rám vethesse magát. Érzelemmentes arccal, mégis elszántan fogadom a támadást.
Mire a véreb elérne fémpofájával, magam elé rántom Hajnalt, így már csak annak fekete pengéjére haraphat rá. A fenevad vadul acsarkodik ugyan kardomon, ám én viszonylag könnyedén a közeli falhoz csapom testét. Baljós alakja élesen csattan a kifakult téglákon.
Hosszra nem lehet több a lábamnál, s ilyen elenyésző méretekkel képes vagyok kijátszani a lendületét, bármekkora is legyen az. Mindazonáltal, hamar tudatosul bennem, miszerint emberfeletti erő lakozik az acél testrészekben…
Az őrült tudósok szellemiségét tükröző teremtmény kudarca után óvatosabbá válik, s inkább a távolból próbálkozik tovább. Állkapcsát újfent széttárja ugyan, de ezúttal nem harapás céljából. Egyszerűen csak utat enged a torkából fellövellő, sárgás folyadéknak…
Az anyag szaga rögvest meggyőz róla, hogy ki kell térnem az útjából. Helyesen cselekszem… a sűrű, savszerű lé úgy olvassza le a mögöttem megbúvó, szürkés téglákat, mint forrásig hevült víz a vékony jeget. ~ Különös fegyverzet…
Persze, nem szórom el a nehéz munkával elnyert pillanataimat. Mielőtt ellenfelem felkészülhetne újabb rohamára, lefelé ívelő mozgással mellé szökkenek, s rácsapok a homlokára, hol egy maroknyi szerves felületet rejtettek üveg alá. Meglepetésemre, az áttetsző anyag nem enged utat fattyúkardomnak. Fegyverem keserves visítással csúszik le az általam gyengepontnak vélt felületről… ~ Mégsem üveg.
Nem mélázom kudarcomon, rögvest hátraszökkenek, felvéve a párlábnyi küzdőtávot. A kutyaszerű lény sem marad rest, vadászkopóhoz mérten veti utánam magát, hisz egyértelműen a prédájának vél.
Az elkövetkezendő percek eredménytelen közelharcba torkollanak. A gép fogai, s kiélezett fémkarmai elől kitérek ugyan, de Hajnal képtelen megsebezni. Akár mechanikus testén, akár az illesztéseknél próbálkozom, pengém eredménytelenül csúszik le célpontomról. Egy újabb, sikertelen vágást követően a véreb már a kabátomba is belekap, bár vért még azzal sem fakaszt. Ennek ellenére, ekkor határozom el magam a tényleges cselekvés mellett…
A koromszínű ékkövet, amelyet Rick hagyott rám, hamar kitapogatom köpenyem mellső zsebében. Simára csiszolt, kristálytiszta felülete összetéveszthetetlenné teszi azt az ujjaim számára.
Míg én fegyverem markolatához feszítem az ajándékot, ellenfelem ismét a levegőbe ugrik. Kitűnő célpontot kínál ezáltal…
A fekete ékkő ráolvad kardpengémre, feketébbé téve azt magánál a sötétségnél is. Világunkból kirívó látványt nyújthat kezemben megpihenve. Ám én nem félek használni. Már egyszer megtettem…
Mikor a gépezet megfelelő távolságba ér, leguggolok, s félkörívesen keresztülvágom a törzsét. Hajnal ezúttal úgy viszi át az acélt, mintha csak a levegőt szelném. A legkisebb mértékben sem érzékelem karizmaimban, hogy a fegyver bármit is átvágna, mégis megteszi.
Áldozatom immáron két darabban hullik a porba, megfosztatva valamennyi funkciójától. Lábai rángatóznak még kissé, ám hamarosan azok is áldozatává esnek a sápadt kisülések okozta leállásnak.
Míg az éjszínű massza felölti gömbszerű formáját, alaposabban is szemügyre veszem a vágás nyomait. A kábelek, amelyek úgy örvénylenek a fenevad testében, mint az élőlények szervei, nem károsodtak. Egyszerűen csak eltűnt belőlük egy vékony darab… De a drótokon, s azok szigetelésein sehol sincs egy megtépett pont sem. Egy normális vágás ennél jóval csúnyább látványt hagyott volna maga után. ~ Bármi is legyen ez a kavics, nagyon különös erővel bír. Vigyáznom kell rá.
Vissza is csúsztatom biztos helyére az értékes tárgyat, egyenesen köpenyem rejtekébe. Ám hiába a gépesített véreb legyőzése, megpróbáltatásaim még közel sem érnek véget…
Még el sem indulok utam folytatására, s újfent felcsendül az a gyötrelmes, acélszerű nyikorgás.
Most ölt alakot korábbi sejtelmem, ugyanis két, kékesen pislákoló páncél csörtet felém, fémlemezekből összeeszkábált karjaikban több lábnyi hosszú lándzsák, s háromszögszerű pajzsok pihennek, amelyek majdnem akkorák, mint én. Maguk a mozgó vértezetek jóval fölém magasodnak. ~ Vajon ezekben is megvannak a szerves részek? Bárhogy is, kívülről semmit sem látni belőlük. Csak annyi biztos, hogy ember nem bújik meg bennük. Akkor nem így mozognának…
Hajnalt a mellkasom elé tartva várom az első támadást, mely szinte azonnal megindul ellenem. A gépek egyként lépnek ki, szálfegyvereikkel egyszerre döfnek gyomrom, s nyakam irányába. Oldalra kimozogva sikerül kitérnem a szúrások útjából, ám így hamar nekisodródom a közeli falnak, amit hamar ki is használnak merénylőim. Lándzsáik ezúttal is kitűnő összhangban csapnak le, ha nem volnék viszonylag alacsony, képtelen lennék kitérni előlük. Így azonban csak az idő vasfogaitól meggyötört téglákba karcolnak bele, míg én kitárt karddal elrohanok mellettük. A pengét mindeközben végig is húzom az egyik páncélzat oldalán, de az semmiféle sérülést nem hagy maga nyomán. Ez nem lep meg, hasonló eredményre számítottam. Egyedül az acél keserves csikorgása kezd kissé zavaróvá válni. ~ Ha így folytatom, Hajnal teljesen kicsorbul. Sok ápolásra lesz szüksége… persze, ahhoz át kell verekednem magam útonállóimon.
Bár ezek a példányok közel sem olyan fürgék, mint az ölebről modellezett, korábbi egyed, jóval masszívabbak az apró robotnál, s mivel ketten vannak, koordinációs készségük sem elhanyagolható tényező. Egy elhúzódó összecsapásban mindenképp alulmaradnék… Mégis, Rick ajándéka nélkül képtelen vagyok megsebezni őket. Ám akárcsak tulajdonosa megölése után, most is időre lesz szüksége, míg használat után helyreáll a szerkezete. ~ Addig pedig ki kell bírnom valahogy. Csak a túlélésre kell koncentrálnom, felesleges ellentámadásokra pazarolnom az erőmet.
Ezen alapelvet figyelembe véve nézek szembe a mechanikus párossal. Folyamatosan kitérek, félreszökkenek, leguggolok, vagy épp elhajlok próbálkozásaik irányából, melyek egy idő után olyanokká válnak, akárcsak ők – gépiessé. Beléjük táplálták ugyan egy ügyesebb harcos készségeit, mégis, görcsösen ragaszkodnak egy számukra berögzült ritmushoz… hisz ők nem ismernek mást. Emellett, a katakomba szűk járatain nem tudják kihasználni szálfegyvereik teljes potenciálját. Gyakran kell csak azért megfékezniük saját offenzíváikat, mert hosszú lándzsáik beleakadnak a falak illesztéseibe, vagy épp egymásba.
Ugyanakkor, mindennek ellenére, hamar elfáradok. Míg ellenfeleim egy ütemnyit sem lassulnak, rajtam úrrá lesznek az emberi tényezők. Hiába látom előre lépéseiket, egy pont után már képtelen vagyok teljes mértékben gátat szabni azoknak.
Mire visszanyeri erejét szénfekete ékkövem, több sebből is vérzem, s kabátom teljesen hasztalanná válik a rámért csapások végett – le is vetem magamról. Reménységem lángjai felgyúlnak, miképp hagyatékom eggyé válik fattyúkardommal. Fájdalmaim tompábban hatnak, a testembe visszatér korábbi ereje. ~ Egy vágással kell végeznem velük.
Vízszintesen lendítem meg Hajnalt, reményeim szerint mindkét gép nyakát lenyesve ily módon. Mégis, ahogy a rendellenesen színtelen penge eléri áldozatom feltartott, halványkék pajzsát, egy pillanatra megfagy ereimben a vér… a kardom elakad a különös anyagban. Tervem szilánkjaira hullik, s ekkor már tudom, hogy vége van…
A mechanikus teremtmény rámarkol nyakamra, majd a kemény padlóhoz csap. Mikor felnyitom a fájdalomtól összezárult szemeimet, már csak a lándzsa hegye körvonalazódik ki azok skarlátvörös íriszeiben… És ekkor valaki tapsolni kezd.
A mindeddig véremre áhítozó gépszörnyek felhagynak korábbi szándékaikkal, s úgy húzzák ki magukat, mintha valamiféle hatalmasságnak szánnák díszőrségük.
Mindazonáltal, első pillantásra megértem, hogy a férfi, aki előlép az árnyakból, ezeknek a teremtményeknek bármely világi feljebbvalóságnál többet jelentenek. Ő a teremtőjük, az atyjuk…
Az illető maga is olyan, aki már félig-meddig áthágta emberi teste határait, s megtette az első lépéseket egy különös átalakulás irányába. Hosszú szárú, fenyőzöld köpenyét számomra ismeretlen feladatkörrel bíró kiegészítők szegélyezik, ám a legkülönösebb látványt mégis a bal szeméhez kapcsolódó, rézfogatos lencse kínálja. Burgonyaszerű koponyája eltorzult arcnak ad otthon, melyen már a bőr is olyan szürkévé vált, akár a hamu.
Ez az alak különös kontrasztot nyújt Arlen mellett sétálva, ki még ezen elhagyatott vájatok közt is gondosan ügyel csábító megjelenésének megőrzésére.
- Hát igazak a híresztelések. Nem hittem volna, hogy lehetséges… - Néz végig rajtam a megtébolyultnak tetsző feltaláló. – Ó, de hová is tettem a modoromat? A nevem Wartze professzor.
- Az úr Zaun-ból jött, és a Noxus Equilibrium engedélyével különböző kutatásokat végez a területeinken. – Egészíti ki Elöljáróm a bemutatkozást.
- Értem. Feltételezéseim szerint egy kísérleti alany szerepét kellett eljátszanom nemrég a kutatás egy fázisában… - Nem bajlódom nevem megadásával, hisz jól tudom, hogy a kutató bármit megtudhatott rólam Arlen-en keresztül, ha érdekelte egyáltalán.
- Ó, annál több voltál. – Wartze pergamenszáraz ajkai felemás mosolyt kölcsönöznek viselőjüknek. – Nem a kicsikéim teljesítményére voltam kíváncsi, az ő paramétereik már rég ismertek a számomra. Tudod, ott volt például a gépesített vadászkutya. Elég sokat alkottam már belőlük, a hivatalos elnevezésük pedig ZMH. Amit elpusztítottál, a 018-as sorszámot viselte. A rövidítés annyit takar, hogy Zaunite Machine Hound. Tudniillik, ha még kísérleti fázisban lennének, ZMPH-nak szólítanám őket, a Prototype szócskával utalva… - A férfi igencsak elmerül a részletekben, ám a narancshajú nő, ki minden szavára ügyel, erőltetett köhögésével visszarángatja a zauni vendéget mondandójának magjához. – Sajnálom, elkalandoztam. Arra akartam utalni, hogy a hextech és mechabilogóiai tanulmányaim mellett egy fél életet áldoztam a ka’kari-k legendájának felgöngyölítésére.
- Érdekesen hangzik… - Színtelen feleletemből reményeim szerint nem érződik ki, miszerint fogalmam sincs az említett témakör mibenlétéről.
- Olyan nagy hatalomról bíró ékkövekről beszélek, amelyek egyikének te is a birtokában vagy. – Ujjait az állára helyezi, majd elmerengve folytatja. – Amikor elolvastam a jelentéseket egy Equilibrium béli újoncról, aki a fekete ka’kari képességeihez hasonló trükkökkel élte túl végső vizsgáját, nagyon meglepődtem. Érdeklődésem csillapíthatatlanná vált, így végül megkértem a frakciót, hadd láthassam a saját szemeimmel, hogy mennyi igaz a leírtakból. – Tenyerét leengedi, s újfent elmosolyodik. – Azt kell mondjam, rengeteg megbeszélnivalónk van… - Legalább ezzel egyet tudok érteni. Vajmi keveset értek az előadásából, de jó szándékában egy cseppet sem hiszek.
- Szóval ez érdekli? – Tekintetébe emelem a feketére csiszolt golyóbist, hogy jól ráláthasson. – Miért fontosak ezek magának?
- Azért… - Engem imitálva, ő is kabátjának mélyébe nyúl, majd ujjai közé zár egy gömb alakú, vörös ékkövet, amely úgy ragyog a félhomályban, akár Noxus vérködös naplementéje. – ... mert nekem is van egy.

Spoiler:

Módfelett elégedett vagyoka kalandjaiddal!
Megfelelő mennyiség, izgalmas tartalom, szinte lírai fogalmazásmód, igazán pozitív kombináció!
Várom a folytatást!

Májusban egy kaland, és júniusban is egy, kipipálva! Ebben a hónapban, még egy kalandot fogadhatok el!

200 TP a jutalmad!

A katakombák szerteszét ágazó járatai egyetlen helyiségben futnak össze.
A terem bár jóval tágasabb folyosóinál, falai ugyanolyan szürkék, s elnyűttek. A töredezett vakolat mentén hengeres testű tartályok, s fémszekrények állják játszi őrségük. A fakó plafonon egy lomhán pislákoló, téglaformájú lámpás szolgáltatja a fényt, amelyet valószínűleg a zauni működtet valamiféle energiával. Néhol még megpihen pár, befejezésre váró alkatrész, ám összességében Wartze kutatóállomása nem nyújt túl lenyűgöző látványt. ~ Noxus talán engedélyt adott neki, hogy a felszíne alatt dolgozhasson, de egyelőre nem támogathatja túl sok pénzzel. A vezetőség eredményeket vár, mielőtt megmutatná a nagylelkű oldalát. Ez mindig így működik…
- Azt hiszem, minden készen áll. – Jelenti ki a zöld köpenyes férfi, miután az utolsó korongot is hozzátapassza mellkasomhoz.
A kábelek, melyeket ily módon a felsőtestemre tűzdelt, egy különös gépezettel hivatottak összekötni.
Bár fogalmam sincs mindezen előkészületek céljáról, nyugodtan kell ülnöm kényelmetlen asztalomon. Báb lévén, Arlen fürkésző szemei előtt még abba sem volna beleszólásom, ha a professzor egy halálos végkifejletű kísérlet alanyának szánna.
- Ne aggódj, csak elvégzek pár vizsgálatot. - Wartze látszólag mégis méltat annyira, hogy legalább ezen általános, megnyugtatásra szánt szavakat elhadarja.
- És mégis mire szolgálnak ezek a vizsgálatok? – Bátorkodom visszakérdezni.
- Ó, csak felmérem velük a képességeidet, és a tested korlátait. – A férfi egy legyintéssel támasztja alá könnyed véleményét. – Egy harcos ilyen esetben feladatoknak vetne alá, ám nekem más módszereim vannak. Én inkább az eszemet használom. – Ujját végighúzza a deformált koponyáját elfedő, elszíneződött bőrrétegen. – Mindez persze a te javadat is szolgálja. Ha a gépeimmel kiderítem, hogy jelen állapotodban mennyire vagy képes kiaknázni a ka’kari-d erejét, utána jóval könnyebb lesz fejlődést produkálni az esetedben.
- Ka’kari… - Miközben a kifejezés hangzását ízlelgetem, végignézek a közeli fémládán sötétlő, szénfekete drágakövön. – Mielőtt belevágnánk, nem mesélne róluk egy kicsit többet?
- Ó, igencsak kíváncsi természet vagy…
- Ritkán ilyen. – Arlen a füle mellett leomló, gesztenyebarna fürtjével játszadozik, míg halvány mosolyával díjazza a hallottakat.
- Lássuk csak, hol is kezdjem…? – A bizarr küllemű professzor újfent a homlokához nyúl, ám ezúttal már egész tenyerét felhasználja ezen célra. – Köztudott, hogy Valoran földjein rengeteg, ősi hatalommal bíró ereklye tengődik. Nos, ezek a szépségek is hasonlóak. Egy apró különbséggel: a ka’kari-k mindegyike egy-egy személy tulajdonát képezi. Túl értékesek ahhoz, hogy barlangok, vagy romok mélyén sínylődjenek. A mieinkkel együtt… - Megpöcögteti méregzöld kabátjának egy zsebét. – Összesen hét darab létezik belőlük. Pár kivételével mindegyik valamiféle hatalmasság birtokában van. Bár az igazsághoz hozzá tartozik, hogy 700 éve, amikor egy Ezra nevű mágus megalkotta őket, mind egy emberré, azaz az övé volt. De miután ő eltávozott, senki sem volt képes egynél több ka’karival szinkronba kerülni, hiába szerzett meg többet is. Persze, a legtöbb ember eggyel sem tudna mit kezdeni, értéktelen kavics maradna számára. Ezáltal, több, mint szerencsésnek mondhatod magad, amiért egy ehhez hasonló érték elfogad társaként… ráadásul a fekete…
- Értem… - Próbálom értelmezni az elhangzottakat, ám sajnos gyakorlati hasznuk vajmi kevésnek bizonyul. – És pontosan mire jók?
- Ó… mindenre, és még annál is többre. – Érdes ajkai felemás vigyort kölcsönöznek a férfi számára, miközben ő közelebb lép hozzám, egy áttetsző, apró maszkot szorongatva. – Többek puszta fegyvereknél. Saját akarattal, és értelemmel bírnak. Sőt… nos, az lesz a legjobb, ha a többire magad jössz rá. Előbb meg kell tudnom, mennyire állsz készen. Feküdj le kérlek a hátadra. – Eleget teszek a kérésnek. – Altatógázt fogsz belélegezni, így megkímélem mindkettőnket a felesleges ficánkolásodtól. Szép álmokat… - Ahogy belélegzem a nedves anyagot, szemhéjaim ólomnehézzé válnak számomra, s immáron nem vágyok másra, csakhogy megszabadulhassak ködössé vált víziómtól.
 
Az aranyozott szobrok figyelő istenségekként magasodtak a víztükörként ragyogó márványpadló fölé. A négyzet alakú alapköveket napjában többször tisztíthatták a nagystílű látvány kegyeiért. Bár a föld alatt voltunk, a rózsaként szerteágazó, bonyolult kristálycsillár narancsos fénye játszva eljutott a terem legsötétebb sarkáig is.
Ugyanakkor, a soha nem tapasztalt pompa ellenére percről percre kényelmetlenebbé vált bőrbéléses székem, melyen várakoztam.
Azt mondta, elintéznivalója akadt. Nem értettem, mit remélhet a magunkfajta a fényűzés melegágyán. Idegen világ volt ez számunkra, amely elutasító minden kívülállóval szemben.
A csend is kísértetiesen, s fojtogatóan hatott. Nem vágytam másra, csak arra, hogy elhagyhassam a baljós környezetet. Ám mégis tovább vártam.
Mindaddig, amíg egy erős kar szorítása bele nem vájt a vállamba…
 
Szemeim felpattannak, s ismét a szabálytalan repedésekkel csúfított, fakó mennyezet képét tükrözik vissza. Az álmomnak vége szakadt hát, s most ismét itt vagyok, ebben a legtöbbek számára ismeretlen, felszín alatti létesítményben.
Első, ösztönös reakciómként végigtapogatom meztelen felsőtestem, ám ujjaim semmi szokatlanba nem ütköznek. A gerincem viszket egy kissé, de ezt a tényt nem ruházom fel különösebb jelentőséggel.
- Ez érdekes… - Kábultságomból csak Wartze magas hangja rángat ki igazán, miként egy lyukacsos szegélyű papirost tanulmányozva, levonja következtetéseit.
- Mit tudott meg?
- Nos… ígéretes vagy. – A szabadon hagyott, apró szembogara egyre sebesebb ütemben pásztázza az adatokat. Ha jól sikerül kivennem, nem betűk sorakoznak a hosszúkás lapon, sokkal inkább vonalak, s különböző jelek összefüggéstelen találkozásai. – De az egyértelmű, hogy sokat kell még fejlődnöd, ha teljes mértékben ki akarod használni a ka’kari-d erejét.
- Pont ezért… - Arlen is becsatlakozik a társalgásba, kezében egy deszkaszín borítékot felmutatva. – Az lesz a legjobb, ha továbbra is elvégzed a feladataidat, amik elősegítik a fejlődésed. Itt már beteljesítetted, amiért hívattalak, szóval tovább kell menned. – Kecsesen, szelíd mosolyogva adja át az apró csomagot. – Északra.
- A küldetés részleteit találom meg benne?
- Nem. – Elöljáróm gyengéden megrázza a fejét. – Azokat később tudatja majd veled egy összekötőnk. Ezt tekints inkább ajándéknak. Ha túl akarod élni a fagy földjét, ahhoz megfelelő felszerelésre lesz szükséged. Mindehhez pedig pénz kell. – Kacsint rám.
Ha naivabb volnék, jogosan feltételezhetném, miszerint a boríték pénzt rejteget magában. Ugyanakkor, már tapintása is mást sugall… továbbá, tudom, hogy Arlen kedvessége, s a Rick hagyatékának tulajdonított érdeklődés mögött nem rejlik más, csak megvetés, s a kihasználásomra szövődő tervek kusza hálózata. A Bábok számára semmi sem jár ingyen. Mind az aranyért, mind a felszerelésért meg kell dolgoznunk…
Ahogy felnyitom „ajándékom”, egy férfi arcképe, s egy újabb cetli tárul elém, amely valószínűleg információkat hivatott közölni.
Nincs szükségem további magyarázatra. A pénzem akkor kapom meg, ha elérem, hogy ezek után az illetőről már csak emlékezetből rajzolt portré készülhessen…

Újabb példás alkotást volt szerencsém olvasni! Csak így tovább!

Jutalmad 100 TP

Kalandot már csak a következő hónapban fogadhatok el tőled!